Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Történet egy 327-esről

2017.03.30

No, látják, hölgyeim és uraim, hogy ha ugyan szép lassan, fokozatosan, de mégis csak előjönnek más, eddig nem ismertetett gőzmozdonyos történetek is!

Hallgassák meg ezúttal egy 327-esről szóló emlékemet:

Arra, ha megfeszülök, sem emlékszem, hogy utaztam/utazhattam-e valaha is ilyen mozdonnyal vontatott szerelvénnyel; valószínűleg igen.

De amit itt elmesélek, azon a vonaton nem utasként voltam, hanem csak egy vasútállomási bámészkodóként nézegettem ezt a szép küllemű, „hegyes” (vagyis kúpos füstszekrényajtós) mozdonyt.

Történt ugyanis, hogy édes szüleimmel meg öcsémmel (az örök világosság fényesedjék nekik) egyszer, valaha felső tagozatos általános iskolás koromban a Balaton északi partján voltunk nyaralni. Annyi pénzünk sem volt, hogy a meglehetősen nagy távolságot Debrecen-Balatonszepezd között gyorsvonattal tegyük meg, így tehát személyvonattal bumliztunk. Hát hogyne, amikor a személyvonat másodosztályú jegy cca. kétharmadával került kevesebbe, mint ha gyorsvonatra váltottuk volna.

Akkoriban már a távolsági személyvonatokat is meglehetős gyakorisággal 424-es „Bivaly”-ok vitték, persze más gépek is, pl. éppen 327-esek, vagy 411-es „Truman”-ok.

Nos, itt jön képbe a történet címadó mozdonya:

Két hét nyaralás után elérkezett a hazautazás ideje. Vártunk vonatunkra a balatonszepezdi állomáson annak rendje-módja szerint. Néhány perc differenciával épp azokban a percekben indult Budapest-Déli pályaudvar felé egy gyorsvonat is, nem sokkal utána pedig egy személy. Az először beérkező gyorsvonatot egy 327-es vontatta, én, a kis naiv kistinédzser, honnan az ördögbe’ is tudhattam volna, hogy a 327-es kifejezetten gyorsvonati mozdony volt? Én a gyorsvonatokhoz lelki szemeim előtt kivétel nélkül az impozáns küllemű 424-eseket társítottam. Nyomban közöltem édesapámmal:

- Apa, itt a vonat, ez biztosan a személy, szálljunk fel!

- Ez, kisfiam – felelte apám – még nem a személy, ez gyors. Tudod, hogy nincs pénzünk gyorsvonatra. De nemsokára jön a személy is.

Hitetlenkedve fogadtam apám válaszát. Nem fértem a bőrömbe, és amikor jött a külsős hölgy meneszteni, odamentem hozzá, és megkérdezzem:

- Néni, ugye, ez személyvonat?

- Gyors – felelte a külsősnő – tíz perc múlva jön a személy.

- És ilyen mozdony húzza?

- Igen, kis pajtás, ilyen húzza. Miért, milyennek kellene húzni?

- Tetszik tudni, olyan jó nagy szélhárítós mozdonynak (a füstterelő lemezt neveztem el szélhárítónak)

- A 424-esre gondolsz, kis pajtás?

- Ha az a szélhárítós mozdony, akkor igen – feleltem.

- Pedig ez a mozdony gyorsabb ám, mint a te szélhárítós mozdonyod – mosolyodott el a külsősnő – a "szélhárítós" mozdony sokkal erősebb ennél a mozdonynál, de kicsit lassabb, mint ez. Ezt pedig úgy hívják, hogy 327-es. Ha megnézed a mozdony orrát, látsz rajta egy fekete számtáblát, fehér számokkal.

Odasandítottam. És csakugyan ott volt a számtábla, amiről leolvashattam, hogy”327”.

- Jaj, kisfiam – jött oda anyám – hagyd már a forgalmista nénit élni, látod, mennyi dolga van, te meg feltartod a butaságaiddal.

- Egyáltalán nem zavar a kis legény – mosolygott anyámra a külsősnő – csak válaszoltam néhány kérdésére. Azt azonnal észrevettem rajta, hogy nagyon szeretheti a vonatokat meg a mozdonyokat, ez pedig igazán nem butaság. Így van-e, kis pajtás?

- Hát igen – feleltem.

Több beszélgetésre már nem jutott idő, mert elérkezett a 327-es-vontatta gyorsvonat indulási ideje; a külsősnő elmenesztette annak rendje-módja szerint, majd visszament a forgalmi irodába.

Tíz perc múlva csakugyan jött a személyvonat is, élén egy 424-es „Bivaly”-lyal.

Nagyjából ennyi volt a történetem a 327-esről.