Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Történet egy 424-es gőzmozdonyról

2017.03.30

Történet egy 424-es Bivalyról

Az eset még 1984 január végén-február elején történt. Debrecenből (akkor ott laktunk, legkisebb lányom, Mayna még nem volt meg) utaztunk Kaposvárra, nagyanyósom temetésére. Debrecenből déli negyed kettőkor indult a vonat, az akkori Hortobágy expressz, aminek rendes körülmények között háromnegyed négyre bent kellett volna lenni Pesten, a Nyugatiban. A Déliből du. ötkor indult volna tovább Kaposvárra

az akkori Somogy expressz, tehát bőven lett volna időnk átmenni a Délibe, és kényelmesen felszállni a Somogyra (annál is inkább, mivel ide is meg volt a helyjegyünk elővételben), amelynek rendes körülmények között este háromnegyed nyolcra Kaposváron kellett volna lennie. De: kegyetlenül nagy vihar - mondhatnám, szélvész (100 km/h) - volt aznap, ami országosan is több helyen megtépázta a felsővezetékeket. Vonatunk, a Hortobágy csökkentett sebességgel közlekedett végig, egészen a Nyugatiig.

A szél még mindig igen nagy volt. Háromnegyed négy helyett fél hétre érünk a Nyugatiba. De most akkor hogyan tovább? Milyen vonattal utazunk tovább a Déliből Kaposvárig? Na jó, átmetróztunk a Délibe, ahol azt a tájékoztatást adták, hogy fél nyolckor indul Kaposvárra egy nem helyjegyes gyors, ami este fél tizenegyre van Kaposváron. Fel is szálltunk, kényelmesen elhelyezkedtünk. Mindegy, gondoltam, ha 11-re ott vagyunk, akkor legkésőbb 11-re anyósomnál vagyunk, és 1/2 12-re ágyban vagyunk. A semminél ez is több.

Csakhogy most jön ám a java!

A szélvész még mindig tombolt; fogalmunk sem volt, hogy a vihar hol tépázta meg a felsővezetéket, és hol nem. A szerelvényt a közismert villanygép, egy V43-as "Szili" vontatta. A történethez hozzátartozik, hogy ennek a vonatnak Kaposvárig csak Pusztaszabolcs, Sárbogárd, Simontornya, és Dombóvár állomásokon kellett volna megállnia. Egyszer csak mit ád Isten: Ledekkolunk a Dunai Finomító nevű megállóhelyen. Mi az ördög történhetett? Ennek a vonatnak itt nem kéne megállni! Mindegy, türelemmel vártunk KÉT TELJES ÓRÁN keresztül. Végül meguntam a dolgot, és bementem a forgalmiba, hogy megkérdezzem az ügyeletestől, hogy mi történt. Azt válaszolta, amire számítottam. Pusztaszabolcsnál a szélvész legalább két kilométer hosszan leszakította a felsővezetéket, sőt, az országban több helyen is. Úgyhogy az ügyeletes nem tudta megmondani, mikor tudnak segélygépet küldeni, ami tovább vontathatná a szerelvényt; annál is inkább, mivel igen sokfelé kellett a MÁV-nak segélygépet biztosítani. Na, gondoltam, ez szép halál lesz. Ezek szerint másnap délelőttig el sem indulunk? Mikor délelőtt tízkor van a temetés? Mit tehettem egyebet, visszamentem a kocsiba, ahol eközben egyre hidegebb lett, mert kezdtek kihűlni a fűtőtestek. Fülkés kocsi lévén, feleségem meg a fiam végigdőltek az ülésen (fiam mellém feküdt; elfért, hiszen akkor még elég kicsi volt), és betakaróztunk a kabátjainkkal. Nemsokára elbóbiskoltunk.

Nem is emlékszem rá, hogy mit álmodtam, meddig szundikálhattam, amikor egyszer csak (ez nagyjából hajnali kettőkor történt) különös, de annál kellemesebb, vidámabb hangra riadtam fel:

AZANNYÁT, EZ GŐZSÍP VOLT!

És csakugyan: láttam, amint a mellettünk lévő vágányon méltóságteljesen elpöfög mellettünk egy 424-es (mint utóbb megtudtam, Dunaújvárosból küldték)!

GŐZMOZDONY, MÉGPEDIG EGY BIVALY NYÚJTOTT NEKÜNK SEGÉLY!

A V43-ast a gőzös lejáratta a szerelvényről a villanygépet egy mellékvágányra, majd a vonatunk elé kapcsolták. Így tehát lett gőzfűtés, és hamarosan ismét kellemes meleg lett a kocsiban. Most már biztosan oda fogunk érni Kaposvárra.

Igen ám, de a központi diszpécserszolgálat ezt a Bivaly-vontatta vonatot Dombóvártól átirányította Pécs felé! Ami eredetileg Kaposváron át Gyékényesre ment volna! Ám a jegyvizsgáló kolléga megnyugtatott minket, hogy azonnali átszállással lesz vonat Kaposvárra. Így is lett, valóban volt azonnali átszállás. Ezt a vonatot pedig egy M41-es Csörgő vitte, így a kocsiban ugyancsak kellemes meleg uralkodott. Reggel fél 8-ra értünk Kaposvárra. Ugyan holtfáradtan, kialvatlanul, de eljutottuk nagyanyósom temetésére délelőtt tízre.

A visszafelé út Debrecenbe már simán ment. És hálát adhatunk Isten után a gőzmozdonynak, hogy viszonylag közel kéznél volt, és kirángatta a bajba jutott vonatot és utasait (köztük minket) a slamasztikából.

KI, MI SEGÍTETT TEHÁT A BAJBAN? A GŐZMOZDONY!

És talán éppen ezért szorul el a szívem, ha bárhol, bármilyen gőzmozdonyroncsot látok. És sajnos, vannak felelőtlen emberek, érzéketlen fatuskók, akik nemhogy nem becsülik meg a gőzmozdonyokat, de egyenesen leszólják, hagyják őket ebek harmincadjára jutni. Úgyhogy nem ártana, ha ezek az emberek egy kicsit elgondolkoznának ezen.