Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A művésznő története - 1. rész

2020.09.10

 

 

 

A „művésznő” története - 1

Sci-fi krimi, amelyben nyomozóink egy, az egész világon mindezidáig egye­dülálló módszerrel „dolgozó”, szuper­veszedelmes bérgyilkost és bűntársait igyekeznek ártalmatlanná tenni. Vajon, sikerül-e nekik?

 

1. Prológus

 

1998 májusát mutatja a kalendárium. Immár kilenc esztendeje, hogy Románi­ában, meg­buk­tatva a szél­sőbaloldali, bolsevik, mindenki által gyűlölt Ceausescu-rezsimet, győzött a ro­mán nép demokratikus forradalma; kivé­gezték magát a Conducatort és élettársát is. De az egy­kori szekusok, vagyis a véres­kezű Ceausescu „elvtárs”, a mindenható diktátor, a „Kár­pátok Géniu­sza” által létrehozott, ám a forra­dalomban feloszlatott és szétvert félelmetes Securitate maradványtagjai sehogyan sem akartak bele­nyugodni veresé­gükbe. Minden lé­tező eszközt megragad­tak, és megragadnak ma is, hogy minél több borsot törjenek a demokrácia orra alá. Ezek a bandák mind a mai napig szentül hisznek nemhogy a „szocializmus” visszaállításában Romániá­ban, de a kommunista „világforradalom” végső győzelmé­ben is. Ilyen esetet beszél el az alábbi történet.

 

2. A tudományos tanácskozás

 

Tisztelt Tudományos Ülés! - kezdte megnyitó beszédét a Magyar Tudomá­nyos Akadémia elnöke - Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Kollégák, ked­ves vendégek! Örömmel jelenthetem be Önök­nek, hogy miután Svájcban fel­fedezték az eddig szinte teljesen ismeretlen, titokzatos szubkvarkot, kiváló kollégánk, Dr.Palugyai Máté, akadémiai adjunktus úr, megismerte annak leg­főbb tulajdonságait is, fel­mérhetetlen dicsőséget szerezve ez által hazánk tu­dományos életének. Kérem, engedjék meg, hogy a szót máris átadjam neki. Adjunktus úr, ezennel felkérem, tartsa meg tudomá­nyos beszámolóját.

     Dr. Cseterás Péter rendőr dandártábornokot, és vejét, egyszersmind mun­katársát, a fiatal Dr. Ko­vács Gellért rendőr századost is természetesen a hall­gatóság soraiban találjuk. Ezúttal azonban nem nyomo­zóként, csupán ma­gánemberként, érdeklődőként, akiknek Palugyai Máté - Gellért egyik volt osztály­tár­sának, Kermanidisz Klárinak a férje, egyszersmind a fiatal százados jó barátja - elintézte, hogy be­jussa­nak az ülésre. Mindkettőjüket érdekelte a magfizika, különösen a transmateriummal elkö­vetett pénz- és ékszerlopás óta. Érdeklődve hallgatták tehát amint Palugyai hosszasan ecsetelgette a szub­kvarkokról szóló elméletét.

     - Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Hallgatóság! Odáig tehát eljutottunk, hogy e részecskék erőteljesen hasonlítanak a kvarkokra, csak tízezerszer kisebbek azoknál; innen a nevük, hogy szubkvarkok. Ener­giájuk azonban, szemben a kvarkokkal, minden eddigi emberi képzeletet messze magasan felülmúl, mint­hogy peta-, sőt exaelektronvoltokban mérhető, s az így leadott sugárdózis másodpercenként és négyzetszázad-milliméterenként legkevesebb 4 gray. Mivel biológiai szorzótényezője, a „Q” értéke igen magas, 100-tól akár ezerig is terjedhet, biológiai hatását megasievertekben mérhetjük. Ez annyit jelent, hogy a szubkvarkkal leadott sugárdózis egyetlen másodperc alatt képes akár ezer ember halálát is okozni! Nagyon kérem Önöket, bárki dolgozik e ré­szecskékkel, óvakodjon tőlük! Hatótávolságuk azon­ban szerencsére elég ki­csi, maximálisan mindössze legfeljebb 150 méter lehet, tehát egy béta-sugár­zás­nál használatos ólomvédőpajzs elnyeli őket, sőt, biztos védelmet nyújt elle­nük...

     - Megáll az eszem! - suttogta Gellért apósa fülébe - Ez egyszerűen fan­tasztikus...! Matyi, Matyi, miket tudsz te kitalálni...!

     - Halkabban, fiam - felelte a dandártábornok - mások hallgatni szeretnék az előadást. Majd a végén megbeszéljük...Bár, ami a barátodat illeti, én azt hiszem, ő meg egy kriminalisztikai- vagy jogászkonfe­rencia tartalmát nevezné fantasztikusnak.

     Egy mellettük ülő idős úr rájuk szólt:

     - Ejnye, uraim, nem érne rá szünetben megbeszélni? Figyeljenek már oda...!

     - Elnézést, uram - felelte Gellért bocsánatkérően - kicsit hangosak voltunk.

    Az előadás végeztével Cseterásék Mátéhoz siettek. Meglehetősen nehe­zen jutottak a közelébe, mert kollégák, munkatársak, érdeklődők hosszú per­ceken keresztül szorongatták a fiatal fizikusadjunktus kezeit, és gratuláltak tanulmányához innen is, onnan is.

     - Matyi...! - integetett Gellért - Itt vagyunk! Vegyél már észre minket is!

    - Jövök, Gellértkém, máris állok rendelkezésetekre! - majd az őt körülvevő emberekhez fordult - Bocsássanak meg, hölgyeim és uraim, vár két barátom.

 

3. Pillantás a régmúltba

 

Hagyjuk most a fizikuskongresszust, Cseterásékat, és a szubkvarkokat. Te­kintsünk vissza néhány perc erejéig a régmúlt időkre, az ötvenhatos forrada­lom napjaiba. Vidám, mosolygós, verőfé­nyes ősz volt az ezerkilencszázöt­venhatos. Magyarország sokat szenvedett népe sorsdöntő, de sajnos, re­ménytelen csatáit vívta a szovjet megszálló scselbanyinokkal meg a malinyinokkal és az ezekkel szö­vet­séges magyar marosángyörgyökkel, münnichferencekkel és más kommunista hazaárulókkal, bri­gantik­kal. E vész­terhes napokban jelentkezett a fővárosi MÁV-kórház idegsebészeti osztályán egy kétség­beesett fiatalasszony, négy év körüli kislányával. Amíg dolgozott, pénztáros volt a Nyugati pá­lyaudvarban, ám demokratikus gondolkodása mi­att elbocsátották; egyedüli „bűne” az volt, hogy szót merészelt emelni a Rá­kosi-banda ávósainak, a mindenható „elvtársaknak” a kegyetlenkedései ellen, minthogy fér­jét elhurcolták „málenkij robot”-ra a napjainkban már hál'Istennek, nem létező Szovjet­unióba. Ke­zelőorvosuk - mellesleg elismert idegsebész - Dessewffy tanársegéd most is a szokott ked­vességgel, meleg szeretettel, mosolyogva fogadta:

     - Isten hozta, kedves Tschirmann-né asszony. Ki a beteg?

     - Doktor úr - suttogta alig hallhatóan Tschirmann-né könnyeit nyelve - a drága pici lányom...

     - No! Hát mi történt?

     - Egy bitang ávós...Tudja, álltam sorba kenyérét, és olyat találtam mon­dani, ami az előttem álló fér­finak nem tetszett...

     - Miért, mit mondott?

     - Mindössze annyit, hogy szegény férjem, ki tudja, hol sínylődik ebben a hatalmas kommunista bör­tönben...Ekkor hátrafordult, és visszkézből egy jó­kora pofont akart nekem lekeverni...

     - De még mindig nem értem, mi a baj, asszonyom. Hogyhogy csak akart?

     - Hát éppen ez az - eredtek el az asszony könnyei - az a bizonyos pofon a karomon ülő kicsi lány­kámat találta el, nem engem. Még azt sem vette figye­lembe, hogy a gyerek ott van a kezemben. Ordi­bált, hogy „na, most megtaní­talak kesztyűbe fütyülni, te mocskos reakciós kurva”, meg olyanokat, hogy „még egy szó a munkás-paraszt hatalom ellen, és mindketten megdögöltök a kölykeddel együtt!” De ha a doktor úr egy égő gyufát tartott volna ennek a fic­kónak a szájához, ott még a Szűzmária is robbant volna a pálinkagőztől, an­nyira be volt rúgva...

    - Hej, lelkem, annyi bajt, keserűséget okoznak nekünk, ez sajnos, igaz. A legkevésbé sem munkás- vagy paraszthatalom ez, hanem bugrishatalom meg tahóhatalom. De óva intem, Tschirmann-né aszony, hogy ilyeneket mondjon, mert olyan időket élünk, amikor még a falnak is füle van... Ennek a kórháznak a személyzete is hemzseg az orvostudományhoz, egészségügy­höz az égvilágon semmit nem értő kommunistáktól, a léhűtő, feneküket me­resztő, dologtalan párttitkároktól, meg a „jóelvtársak”-tól. Minden falat kenyé­rért kár, amit beléjük tömnek... Szóval, mikor is történt az a bizonyos pofon?

     - Egy jó hete...

     - Az Isten áldja meg, akkor miért nem jött azonnal?

     - Tanársegéd úr, drága, ez nem olyan egyszerű. Tudja, már sok helyen voltam. De, amikor meg­tudták, hogy „osztályidegen” vagyok, mindenütt szenvtelenül elutasítottak... Pedig Váradi professzor úr a szomszédunkban lakik...azt mondta, ha el nem takarodok, rögtön hívatja a szovjet járőrt és en­gem is elvitet Szibériába, mint osztályidegent...

     - Jaj, lelkem, arra nem is gondolt, hogy egyenesen hozzám kellett volna jönnie? Én nem kommu­nistákat meg keresztényeket meg állítólagos „reakció­sokat”, „osztályidegeneket” gyógyítok, hanem embereket. Embereket, akik betegek és gyógykezelésre szorulnak.

     A doktor hangja ekkor felháborodottá vált:

     - Ami pedig a maga Váradi „professzorját” illeti, életemben nem láttam nála nagyobb bolsevik Rákosi- és Dzsugasvili-fenéknyaló, orvosi esküjéről meg­feledkező disznó „jóelvtársat”. Orvos az ilyen? Nyavalyát! Úgy jutott nemcsak, hogy doktorátushoz, de még egyetemi tanári címhez is, hogy Farkas Mihály „elvtárs” hasmenésére eltalálta a megfelelő terápiát, azt is puszta véletlen­ségből! Egyébként talán még a gyomorrontást sem tudja megkülönböztetni a náthától! Ember az ilyen? Egy frászt! Vadállat, asszonyom, vadállat! Sőt, an­nál is rosszabb! Párttitkár, tehát maga a sátán! Az ilyen­nek legszívesebben beletömném a fenenagy pirosdiplomáját a pofájába, és meggyújtanám. De belesüt­ném a homlokába a piros csillagot, mellé egy horogkeresztet, hogy legalább szimmetrikus legyen! A sarlóval ki kellene miskárolni, a kalapáccsal pedig kiverni a protézisét, hogy az Isten pusztítaná el valamennyit, az összes megszálló szovjet gyarmatosítóval együtt...! Cseberből vederbe cseppentünk, asszonyom! Fasizmusból a kommunizmusba! Mindkettőhöz jócskán tapad emberi vér. Mindkettő egykutya, csak ellenkező előjellel. Bocsásson meg kedves Tschirmann-né ezekért a kifejezésekért meg a politizálásért, de egy kicsit elragadtattam magam...

     A kislány is megszólalt:

     - Anyu, ugye, látni fogok újra?

     - Hát persze, virágszálam... - babusgatta anyja.

     - Na gyere, te kis vakarcs, hadd nézzelek - mondta kedves-tréfálkozva a doktor.

     Hosszasan vizsgálgatta a kis pácienst, majd így szólt:

     - Tschirmann-né asszony! Őszinte leszek magához. Bizony, a gyerek álla­pota igen súlyos. Azonnali koponyaműtétet kíván. Ám ehhez az Ön beleegye­zése is szükséges, mégpedig azért, mert ez a műtét kétesélyes. Gondolom, érti...

     - Nem teljesen, doktor úr.

     - Nézze, Tschirmann-né, ötven százalék a valószínűsége, hogy a gyermek ezt a műtétet nem fogja túlélni - mondta a tanársegéd nehéz szívvel - ez esetben viszont neki lesz jobb...

     Az anya egy másodpercre összerezzent.

     - Sajnos, asszonyom, ez a helyzet. Ellenben, ha a műtét sikerül, garantál­hatom a százszázalékos gyógyulást, mégpedig minden maradandó károso­dás nélkül... Nos, hogy dönt? Megoperáljam a kis drágát?

     - Doktor úr, beleegyezem...Hiszen mindnyájan a Teremtő kezében va­gyunk...

     - Akkor itt legyen szíves aláírni.

***

     A kis Tschirmann-lány pedig - amint a sikeres, komplikációmentes műtét után visszanyerte szeme világát - szemecskéjét kinyitva, első pillantása édesanyjára esett.

 

4. Rejtélyes halálesetek

 

Most azonban térjünk vissza a mába, 1998 nyarába. Cseterásékat egy titok­zatos halálesetsorozat foglal­koztatta. Azt még úgy-ahogy megértették (már amennyire egy emberélet kioltását meg lehet érteni), hogy neves hazai és nemzetközi közéleti személyiségek, tudósok, politikusok, békehar­cosok, stb. voltak az áldozatok, ám azt már sehogy sem tudták megemészteni, hogy mindez egy-egy politikai jellegű demonstráció alkalmával. A legkülönösebb az egészben az, hogy akik az elhaltak közelében tartózkodtak, enyhe sugárbe­tegséget szenvedtek, jóllehet, a boncolások egyik esetben sem mutattak ki sugárfertőzést; az áldozatok halálát egyértelmű szívinfarktus okozta. Nem volt ez másképp Okamoto Tsutsumi, egy idős japán békeharcos, a nagaszaki atomtámadás egyik túlélője, vagy Cseterásék öreg kedvence és barátja, Dr.Perényi Gerő, a neves szülész-nőgyógyász és gyermek­gyógyász profes­szor esetében sem, aki nemcsak orvostudósként vált Európa-hírűvé, de mint nemzet­közi békepropagandista is elévülhetetlen érdemeket szerzett.

     Cseterás szomorúan konstatálta:

     - Hej, fiam, ő bizony több kisbabát már nem fog a világra segíteni... Több beteg kisdedet már soha többé nem gyógyít meg... Pedig nyolcvanhárom évesen is olyan egészséges volt, mint a makk... De hát miért? Miért kellett meghalnia? Kinek állt az útjában? Mit vétett? Feléred ezt ésszel, Gellért?

     - Egyszerűen nem tudom, de nem is akarom elhinni. Olyan ez az egész, mint egy gonosz tréfa - felelte szinte sírva a fiú.

     - Sajnos - folytatta a főosztályvezető - nem tréfa. Ez nagyon is élő, de an­nál szomorúbb valóság. Ám ami méginkább sajnos, és még szomorúbb, hogy jogilag egyetlen esetben sem történt bűntény, így büntetőeljárást még isme­retlen tettes ellen sem kezdeményezhetünk. Az ügyet legfeljebb államigaz­gatási eljárás keretében vizsgálhatjuk. A dolgoknak pedig mindenképpen jó lenne a végére járni... Van-e valamilyen épkézláb ötleted, Gellért?

     - Hát apuka, bizony nem sok. De szerintem igenis, történt bűntény. Indul­junk csak ki abból, hogy az áldozatok halálát az eddigi vélemények szerint okozhatta úgy szívinfarktus, mint hirtelen, igen kis felületre, de hatalmas dó­zisban leadott sugárfertőzés. Azok pedig, akik az elhaltak közvetlen közelé­ben tartózkodtak, úgyszintén sugárbetegséget szenvedtek, de nagyságren­dekkel enyhébbet, mint az áldozatok.

     - Nem értelek, fiacskám. Hogyhogy úgyszintén sugárfertőzést kaptak, akik a közelben voltak? A hullák a legkevésbé sem voltak radioaktívak. Dozimetrikusok mérték be őket, a legmodernebb műsze­rekkel...Vagy valaki (valakik?) sugárforrást helyezett volna el az ominózus helyeken? Akkor az állí­tólagos tettesnek előre tudnia kellett, hogy áldozatai pont ott foglaltak he­lyet, hogy ezt megtegye. Márpedig ezt kötve hiszem. Hidd el, fiam, nem tör­tént egyik esetben sem bűncselekmény. Sajnos, tehetetlenek vagyunk... Saját szakálladra, magánemberként pedig nem nyomozhatsz, ezt tudod nagyon jól.

     - De a kurvaisten bassza meg, akkor mi a Náncsi néni búbánatos picsájá­ért vagyunk mi „különle­ges” ügyosztály, ha nem az ilyenekért?!? - csattant fel Gellért - Tele van a tököm az egésszel...

     - Megértelek, fiam - próbálta apósa vigasztalni - de lásd be, hogy roppant kínos a dolog. Hanem tudod mit? Gondűzés gyanánt estére elmehetnénk a Budai Orfeumba, asszonyok nélkül, jó? Elhívjuk Krecsmárit meg Mányokit is. Csapunk egy görbe estét, vagy ha úgy jobban hangzik, egy jó kis kanbulit. Leisszuk magunkat a fekete földig! Mit szólsz hozzá, mi?

     Azzal öklével mosolyogva oldalba bökdöste vejét.

     A Budai Orfeumról, illetve magáról az elnevezésről tudnunk kell, hogy az általános nagy nosz­talgiahullám keretén belül ez az intézmény az előbbi név­ként éppen 1998 nyarán kezdte reneszánszát élni. Nos, nyomozóink ide ké­szültek.

     Ekkor valaki kopogtatott az iroda ajtaján. Dr. Mányoki Ádám ezredes volt, Cseterás általános he­lyettese; állítólag késői egyenes ági leszármazottja a Rákóczi-szabadságharc híres festőművészének. Látszott rajta, hogy nincs éppen a legrózsásabb kedvében.

     - Jelenthetek, főnök? - kérdezte.

     - Pillanat, Ádikám - felelte Cseterás - előbb arra válaszolj, volna-e kedved velünk, négyesben a Budai Orfeumban egy görbe estéhez?

     - Látom, Peti bátyám, fene jó kedved van, de sajnos, kénytelen vagyok ünneprontó lenni.

     - Ne bomolj, helyetteském. Mi a gond?

     - Római-parti nyaralójában délután hat óra tájban holtan találták Dr.Garay Arnold honvéd alezre­dest, a Bem Laktanya parancsnokát.

     - Na, apuka, lőttek az orfeumnak - vágott Gellért bosszúsan a levegőbe öklével.

     - Kár úgy elkeseredned, Gellért - felelte Mányoki - ma ugyanis én vagyok az országos ügyeletve­zető. Én, Mányoki Ádám rendőr ezredes, és nem más. Krecsmári, ha nagyon akar, veletek tarthat.

     - Szerintem - mondta a tábornok - nem ma, hanem holnap leszel ügyelet­vezető. Gondolod, ezredes úr, hogy akkor hívtalak volna bulizni? Nézd csak meg jobban a határidőnaplódat!

     - Egykutya - legyintett egyet Mányoki lehangoltan.

     Gellért azonban kíváncsi volt az újabb haláleset további részleteire is, ezért a következő kérdést tette fel:

     - De mondd már, ezredes úr, mi volt! Hogy volt tovább?

     - Mi lenne? Hogy volt? Kelemennek zsebe volt - kapta fel Mányoki a vizet - Te, százados úr, csak mulassál! Érezd jól magadat...!

     - Ne veszekedjetek már - avatkozott közbe Cseterás - inkább higgadj le, Ádám, és folytasd, légy szíves. Szóval, mikor halt meg az alezredes?    

     - Már oszlásnak indult - felelte a főosztályvezető-helyettes - legalább egy olyan...jó két hete halott.  Hogy nem kereste senki, ez annak tudható be, hogy kivette az összes szabadságát azzal, hogy nyaralni megy az olasz tenger­partra, Jesolóba. Megrögzött agglegény volt világéletében, nem volt soha csa­ládja. Így eltűnése nem tűnt fel senkinek sem...

     - Értem - felelte Cseterás - Vittek el tőle valamit?

    - A telekszomszédok szerint semmit sem. Ismerősként jártak be a nyara­lóba, az ales gyakran poha­razgatott velük. Tehát ezek az emberek ismerték a ház minden zegét-zugát.

     - Az orvosszakértők mit állapítottak meg?

     - Szívinfarktust...De ezt még a kórboncnok is elég bizonytalankodva mondta.

     - Tehát - gondolkodott el Cseterás - ezek szerint vehetjük úgy is, hogy a halál oka ismeretlen... Mondd, Ádi, radioaktív sugárzást nem észleltetek...? Ó, de ostoba is vagyok, hiszen nem is gondolt rá senki. Na, és ki fedezte fel a halálesetet?

     - Az egyik szomszéd. Zárva találta az ajtót.

     - És mit tett ezután? Mármint az után, hogy zárva találta az ajtót.

     - Belesett az ablakon, s ott látta Garayt a földön fekve. Erre betörte az ab­lakot és ott mászott be.

     - A vityilló kulcsát nem találták meg a fiúk? - érdeklődött tovább Cseterás.

     - Nem. És éppen ez az, ami a gyanúmat felkeltette. A tettes valamilyen módon megölte az alezre­dest, rázárta az ajtót, majd, mint aki jól végezte dol­gát, a kulccsal együtt olajra lépett.

     - Nem volt ez az ember véletlenül szívbeteg? - kérdezett közbe Gellért.

     - Már mondtam, hogy nem tudja még az orvosszakértő sem. Te, Gellért, nem egy hasonló típusú gyilkosságra tippelsz, mint amilyen tavaly volt Kóspallagon?

     - Az ördög nem alszik, ezredes úr - felelte Gellért - szerintem ezt is érde­mes lenne komolyan szem előtt tartanunk. Mit gondolsz, ki látta élve utoljára?

     - Nem gondolom, hanem tudom. Egyik tiszt-társával beszélgettem, ő el­mondta, hogy utolsó, szol­gálatban töltött műszakja után Garayt az Astoriánál látta egy csinos nővel. Felszálltak a metróra. Azt viszont ne kérdezd, Gellért, hogy ki volt ez a nő, az illető bajtárs nem ismerte, életében akkor látta elő­ször.

     - Márpedig - szólt Cseterás - a nő kilétét okvetlenül meg kell tudnunk. Fontos koronatanú lehet. Itt sem tudjuk ugyan egész pontosan, hogy történt-e bűncselekmény, de mivel még az orvosszakértő sem adott egyértelmű vá­laszt, úgy kell tekintenünk, mintha Garay Arnoldot meggyilkolták volna. Így leg­alább jogcímünk is van a büntetőeljárás megindítására ismeretlen tettes vagy tettesek ellen.

     - Várj, főnök, személyleírás is van erről a nőről - mondta Mányoki.

     - Jaj, Ádi, Ádi! Miért nem ezzel kezdted mindjárt? Szóval?

     - Mert nem kérdezted. Tehát: 40-45 év közötti, de igen fiatalos, sőt, egye­nesen ledér öltözködésű és mozgású volt a hölgy...

     - Pillanat, ezredes úr! - vágott közbe Gellért - bocsánat, hogy közbeszólok, de hívatni kellene egy grafikust, hogy fantomrajzot csináljon  erről a spinkóról!

     - Benne vagyok - felelte Cseterás, azzal a telefon után nyúlt, s tárcsázta Csillebérczi főhadnagyot, aki elsőrangú grafikus hírében állott.

Folytatjuk