Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A művésznő története - 3. rész

2020.09.10

8. Gyűlnek a bizonyítékok

 

Krecsmári alig várta, hogy leteljen a szolgálat. Feleségével erre a napra tűz­ték ki a nyaraló meg­vásárlását, amelyet kinézett maguknak rómaiparti szem­léje során; az eladó kereken há­rom­milli­óra tartja, ennyit pedig igazán megér egy minden kényelemmel ellátott hétvégi ház. Egymillió-hét­százöt­venezerről kiállított, bemutatóra szóló takarékbetétkönyv volt nála, a többit éppen tegnap kapta köl­csön Cseterástól. Istenem, milyen jó is lesz! Minden szabad hétvé­gét kint tölteni...! A hadnagy öröme azonban korántsem volt teljes: izgatta, hogy a Garay-ügyben a nyomozás szinte jottányit sem haladt előre. Szeren­csére azonban, a jogalap éppen azzal lett meg a büntetőeljárás megindítá­sára, hogy Cséri Csicsi a bárban nem mondott igazat. Krecsmári igyekezett magától elhessegetni a meglehetősen kel­lemetlen gondolatot, s a szolgálat végeztével beült Fityójába, hogy felesége elé hajtson, s onnan ki a Római-partra, ezúttal azonban magánemberként, vevőként. Kényelmesen rá akart gyújtani, ám bos­szúsan vette észre, hogy elfogyott a cigarettája. Eközben azonban éppen az Astoriához ért: Rozika, a felesége itt dolgozott, mint ét­termi műszakvezető.

     - Itt legalább veszek cigit is - mondta magának.

     - Üdvözlöm, hadnagy úr! - szólította meg egy ismerős hang. Az egyik szállodarendész volt.

     - Á, jónapot, Katona úr! - viszonozta Krecsmári a köszöntést - Maga még civilben is rám ismer?

     - Hja, kérem, a rendőr civilben is rendőr. A kedves feleségének még dolga van, fent van a dirinél. Talán igyon meg addig valamit.

     - Kösz, de nem ihatok, mert kocsival vagyok. Inkább csak cigit veszek.

     A hadnagy azzal a trafik felé vette lépteit. Legnagyobb meglepetésére Cséri Csicsibe botlott bele, aki szintén cigarettáért jött.

     - Ez ám a meglepetés, Csicsike! Mi járatban erre? Cigiért?

     - Óh, az én édes kicsi zsarum! Puszikálom, hadnagykám! - színlelt örömet a dizőz.

     - Nocsak - felelte a hadnagy - ilyen jó vagyok magánál? De vigyázzon, mert rögtön jön a felesé­gem, s ellátja a baját! Itt dolgozik.

     Azzal mindketten kedélyesen felkacagtak. Krecsmári azonban komolyra fordította hangját:

     - Művésznő! Miért hallgatta el, hogy augusztus tizennyolcadikán járt Garay alezredesnél? Mi tud­juk, hogy igenis, járt ott.

     Cséri Csicsinek arcára fagyott a mosoly.

     - Én...nem jártam ott aznap - válaszolta kissé ijedten.

     - Pedig megtaláltuk az ujjlenyomatait. Sőt, a Sopianae rúzsfoltos marad­ványát is, amit maga szí­vott. Izotópos módszerrel vizsgáltuk meg, s az egy­értelműen augusztus tizennyolcadika mellett „val­lott”.

     - De most miért faggat engem? Rajongómként kérdezi, vagy rendőrként?

     - Természetesen rendőrként. Ha úgy vesszük, hivatalosan. Úgyhogy te­kintse ezt a beszélgetést ki­hallgatásnak, kedves...Tschirmann Judit.

     - Úristen, honnan tudja az igazi nevemet?

     - Nézze, hölgyem, legyen ez a rendőrség titka. Egyébként is itt most én kérdezek, maga pedig vála­szoljon, kérem. Tehát, miért mondott nekünk va­lótlant?

     Cséri Csicsi nem válaszolt. Rövid, kínos szünet után Krecsmári így szólt:

     - Amennyiben nem felel a kérdésemre, kénytelen leszek magát őrizetbe venni hatóság félrevezetése miatt. Szégyelli talán, hogy „mindössze” egy ki­tűnő képességű katonatiszt udvarolt magának?

     - Igen. Tudja, hadnagykám...

     - ...Hadnagy úr! - igazította helyre Krecsmári - Nem kedélyeskedünk! Folytassa, kérem.

     - Szóval, nekem mindig olyan udvarlóim voltak, mint magas beosztású tisztviselők, nyugati üz­letemberek, és így tovább. Képzelje, mit szóltak volna, hogy ízlésemből csak egy slapecra futja? De ve­le olyan jó volt, igazán..

     - ..Egy slapecra, aki csak úgy mellesleg, laktanyaparancsnok volt, sőt, al­ezredes létére még tábor­nok-beosztottja is volt! Sajnos, már csak múlt időben beszélhetünk róla - fejezte be Krecsmári Csicsi mondatát.

     - Istenbizony, így volt.

     - Ezért igazán kár volt előttünk titkolódznia, Tschirmann Judit. Mi mindös­sze annyit szerettünk volna megkérdezni magától, hogy mit tud az alezredes halálával kapcsolatban, tanúként akartuk ki­hallgatni. Most, jelen pillanatban is ezt szeretném tenni.

     - Már azt hittem - felelte Cséri Csicsi - hogy valami balhét akar a hadnagy úr rám kenni.

     - Á, csudát. Én nem gyanúsítom magát semmivel sem. Hanem, tudja mit? Most nem érek rá, mert várom a feleségemet. Ellenben holnap reggel kilencre jelenjen meg tanúvallomás-tétel végett Cseterás dandártábornok úrnál, a Deák téren, az ORFK Különleges Ügyek Főosztályán. Nos, a holnapi vi­szontlátásra, Csicsike, bocsánat, Tschirmann Judit.

     - És ha nem megyek el? - kérdezte a dizőz szemtelenül.

     - Akkor a tábornok úr elő fogja vezettetni - válaszolta Krecsmári.

     Cséri Csicsi azzal kecsesen, de bosszúsan ellibegett. Ekkor jött ki az igaz­gatói irodából Rozika is. Szeretettel megpuszilták egymást férjével, majd be­ültek a kis Polskiba, és a Római­part felé hajtottak.

***

     Cseterás másnap reggel egy eseménytelen napot hagyva maga mögött, olvasgatta a titkárnője által elébe tett jelentéseket, s közben apró kortyonként kávéját szürcsölgette. Ezúttal azonban kénytelen volt lemondani a Margitka-főzte kávéról, mert - mi tagadás - felrobbant a főző, Margitka ugyanis nagyon megtömte. Így a derék fiatalasszony kénytelen volt Mányoki titkárságáról ká­vét kölcsönözni. Cseterás mit tehetett? Dohogott egy kicsit, hívatta a takarító­nőt, és azzal napirendre is tért a dolog felett. Ami viszont komolyan izgatta, az ugyanaz volt, ami miatt Krecsmárinak sem volt hetek óta nyugodt éjsza­kája: a Garay-ügy. A tábornok talán először érezte egész, harmincéves rendőri pra­xisa során, hogy ezúttal ő is tehetetlen. Történt-e egyáltalán bűntett? Hiszen, addig rendben is volna, hogy Cséri Csicsi valótlan állítása miatt nyomozást kezdtek, tehát megvolt a jogalap, de hogyan tovább? Meg kellene talán tud­niuk, hogy hány kulccsal rendelkezett Garay a nyaralóhoz. Igen, ez talán ad­hat némi támpon­tot...de akkor is rendkívül labilist... Elképzelhető, hogy egy kulcsot Cséri Csicsi ellopott, és a már ha­lott törzstisztre rázárta az ajtót... Egy kulcsa pedig biztos, hogy volt magának a gazdának is. Persze, hiszen meg­találták, amikor átkutatták a halott ruházatát meg a nyaralót!

     A főosztályvezetőt gondolataiban Krecsmári zavarta meg:

     - Szerbusz, Peti bátyám! Na, mit hozott a Laci bácsi? - ragyogott a had­nagy arca.

     - Fene jó kedved van, Krecsmári! - dohogott Cseterás - igazán örülök neki...

     - Ne félj öreg, azt hiszem, neked is lesz mindjárt! - emelte fel Krecsmári a mutatóujját.

     Azzal egy kulcscsomót rakott a főosztályvezető elé az asztalra.

     - Megmondanád, mi az ördögöt kezdjek ezzel a szarral?!? Nem elég, hogy jottányit sem haladunk előre, nem elég, hogy kifingott a kávéfőző, most még te is ilyen istenfasza vackokat raksz elém?

     - De drága, öreg barátom! Hogy lenne már ez vacak? Ha nem tudnád, ez Cséri Csicsi kulcscso­mója!

     - Micsodaaaa? - lepődött meg Cseterás - Ismételd csak el, Laci!

     - Jól hallottad, tábornok úr: ez igenis, Cséri Csicsi kulcscsomója. És hogy tovább ragozzam, rajta van a Garay-féle nyaraló kulcsának egy példánya is.

     Cseterás eddigi rossz kedve előbb még nagyobb meglepődésbe, majd iz­gatott örömre váltott:

     - Nem viccelsz, Laci? Nem vered át öreg cimborádat?

     - Ejnye, no, ha mondom, akkor úgy van!

     - De miből gondolod, hogy rajta van a nyaraló kulcs is? - kérdezte Cseterás kissé visszafogottab­ban.

     - Nem gondolom, hanem tudom. Mégpedig onnét, hogy a másik példány meg nálam van.

     - Ó, én vén barom!!! - kocogtatta meg saját fejét a tábornok - hiszen sze­mélyesen bíztam rád, hogy őrizd. Látod, öregem, mit tesz a kimerültség meg az öregség. Te még annyira gyerek vagy hozzám képest a negyven éveddel, hogy elküldhetnélek gyufáért a trafikba. És mondd: hogy jutottál ehhez a kulcscsomóhoz?

     - Te, reggel találtam a Budaiban. Illetve, arra jöttem kocsival a kis Fityómmal, s bementem, hogy be­széljek a nappalos műszakvezetővel. Tu­dod, ez a Romitán is izgatja a fantáziámat, s róla akartam egy-két információt szerezni. A főnöki iroda felé menet útba esik Cséri Csicsi öltözője is, és ott talál­tam az ajtó előtt leesve. Felvettem, s a műszakvezető azt mondta rá, hogy ez Csicsié. Ami pedig Romitánt illeti, emlékszel, mennyire sértődött volt, mikor kértük, hívja oda hozzánk Csicsit? Ezek között van valami.

     - De mi közünk van nekünk ehhez? - kérdezte Cseterás.

     - Nem tudom. Illetve csak sejtem. Az alezredest közösen is eltehették láb alól. Dizőzünk odarendeli a főpincért az ales nyaralójába, az meg elbújik egy bokorban, kezében a nyaraló kulcsával. Csicsi pe­dig előttünk egyelőre isme­retlen módszerrel megöli az alest, s aztán, mint aki jól végezte dolgát, odébb­áll. Romitán barátunk pedig rázárja az ajtót, majd visszajuttatja a kulcsot Csicsihez.

     - Nem éppen meggyőző a verziód, Lacikám. Mi a Náncsi néni búbánatos valagának avatta volna bele Romitánt? Azért, hogy köpjön? Hidd el, semmi közünk ahhoz, hogy Cséri Csicsi és Romitán mit művelnek egymással zárt ajtók mögött. Ez az ő magánügyük. Vagy csak amolyan megérzés részedről a dolog?

     - Valahogy úgy - válaszolta a hadnagy.

     - Hát akkor légy szíves, és ne fantáziálj, mert beleér a kezed a serblibe, és felébredsz. Más valami, Lacikám, van még?

     - Igen, van. Kilencre iderendeltem kihallgatásra Cséri Csicsit.

     - Végre, legalább csináltál valami okosat is. Mikor beszéltél vele?

     - Tegnap, amikor mentem az Astoriába Rozikáért. Véletlenül futottam vele össze. Hetet-havat ös­szehord, de még véletlenül sem az igazat. Azt is csak hosszú huzavona után volt hajlandó elárulni (miután közöltem vele az ujjnyomvizsgálat eredményét), hogy igenis, járt tizennyolcadikán Garaynál a nyaralóban.

     - Ezt sejtettem enélkül is...

     Nem fejezhette be Cseterás a mondatot, mert Margitka beszólt az ajtón:

     - Tábornok úr, Tschirmann Judit van itt.

     - Küldje be - mondta a főosztályvezető.

     Kisvártatva kacéran-kecsesen belibegett az irodába Cséri Csicsi, hosszú szipkával, és persze égő cigarettával szájában.

     - Üdvözlöm, főkapitány úr - vetette oda nyeglén.

     - Én is önt - fogadta Cseterás - először is, oltsa ki a cigarettáját. Nem ad­tam engedélyt, hogy rá­gyújtson. Másodszor: legyen szíves, és válogassa meg a hangnemet. Harmadszor: nem vagyok főka­pitány. Ha tud olvasni, Tschirmann Judit, láthatja, hogy az ajtómon csupán „főosztályvezető” van ki­írva. Ne­gyedszer: hivatalos helyre nem illik kacéran öltözködni. Miért nem mindjárt kombinéban jött ide? Ötöd­ször: foglaljon helyet. Tanúként fogom ki­hallgatni.

     Cséri Csicsi leült az asztal előtti székre, s keresztbe rakta lábait. Egészen tangájáig alá lehetett látni rövid szoknyájának, ahonnan még szeméremszőr­zete is kisejlett; mezítlábas cipőben is olyannyira mutatós volt a bőre, hogy az ember harisnyát vélhet rajta felfedezni.

     - Tessék mindkét lábát egymás mellé rakni és a szoknyáját lejjebb húzni! - förmedt rá Cseterás - ez itt rendőrség, nem pedig kupleráj!

     Majd kissé nyugodtabban folytatta:

     - Mondja, művésznő, miért mondott nekünk valótlant?

     - Ezt tegnap a hadnagy úr is megkérdezte, főosztályvezető úr kérem. Most sem tudok mást mon­dani, mint akkor.

     - Nos, rendben. Mit tud mondani Garay Arnold haláláról? De csak az iga­zat, mert a hamis tanúzást a törvény szigorúan bünteti! Élt még, amikor maga eljött onnan?

     - Igen - vágta rá magabiztosan a dizőz.

     - Fedezett-e fel rajta rosszullétre utaló tüneteket?

     - Hááát...panaszkodott a szívére, de azt mondta, hogy múló rosszullét az egész.

     - Nézze, Tschirmann Judit, a szívére nem panaszkodhatott, mert a bon­colás egyértelműen kimu­tatta, hogy halála előtt makkegészséges volt, tehát maga nem láthatott rajta rosszullétre utaló jeleket sem. Mondhatnám úgy is, hogy ha az orvosszakértő nem lett volna bizonytalan a halál okában, az alez­redest érhette valamilyen sugárfertőzés is. Ezért sem lehetett nála egyértelmű szívinfarktust meg­állapítani. Ergo, maga megint nem mondott igazat.

     - De ha mondom, kérem, akkor az úgy van - méltatlankodott a nő.

     - Nos, rendben. Egyelőre befejeztük a kihallgatását. De ha megpróbált minket becsapni, arra mi úgyis rájövünk. De akkor jaj magának! Na, itt írja alá a jegyzőkönyvet.

     - Persze, hogy igazat mondtam! - Cséri Csicsi azzal fontoskodó mozdu­lattal odabiggyesztette kéz­jegyét a papírra.

     - Menjem, kérem, ne is lássam! - hessegette ki Cseterás.

     - És máskor öltözzék fel tisztességesen, ha hivatalos helyre jön! - utasí­totta rendre Cséri Csicsit Krecsmári is.

     - Te, Laci - mondta Cseterás, miután Cséri Csicsi kiment - el sem képze­led, mennyire ellenszenves lett nekem ez a nő. Úgy útálom, mint az eleven szart. Érzem most már én is, hogy sáros valamiben, de sajnos, nemhogy jog­alap, hanem még halvány sejtés sincs arra, amiért be lehetne őnagyságát kaszlizni. A kulcsot az alez­redes saját jószántából is odaadhatta neki.

     Ekkor Krecsmári hirtelen felpattant, és mint akit puskából lőttek ki, kirohant az ajtón a meglepett Cseterás előtt, aki hirtelen szóhoz sem tudott jutni. A hadnagy azonban egy perc múlva ismét vissza­jött - Cséri Csicsivel együtt.

    - Valamit elfelejtettünk, művésznő - mondta - Elvesztette a kulcscsomóját, én pedig megtaláltam. Hogy tudott hazamenni kulcs nélkül?

     - Volt a retikülömben is egy példány.

     - Csakhogy most egy kulccsal kevesebbet kap ám vissza - feszegette to­vább a hadnagy - ugyanis az alezredes nyaralójának a kulcsát lefoglaljuk. Ap­ropó: hogyan jutott hozzá a nyaraló kulcsához?

     - Arnikámtól kaptam.

     - Mindjárt gondoltam. Na, Isten önnel. Még keresni fogjuk.

     - Hiába keresnek, akkor se fogok tudni többet mondani. Viszlát.

     - Jó, jó, tűnjön már el!

 

9. Újabb haláleset. Koronatanú életveszélyben.

 

Őszbe fordult az idő, egyre hidegebbek lettek a napok. Október harmadikát írt a kalendárium, tehát jó másfél hónapja annak, hogy Garay alezredes rejtélyes körülmények között meghalt. Nyomo­zóink hiába tapogatóztak mindenfelé, semmiféle megnyugtató bizonyítékot nem sikerült találniuk sem arra, hogy az alezredes betegség áldozata lett, de arra sem, hogy halálához Cséri Csicsinek bármi köze lehet. Jóllehet, korántsem voltak tisztában a dolgokkal, Cseterás mégis kénytelen volt a nyomozást bizonyítékok hiányában felfüggeszteni, amibe csak Gellért nem akart belenyugodni. Erősködött, hogy ő a saját szakállára hadd folytassa tovább. Végül sikerült őt apósának lehiggasztania, így lassan-lassan ő is beletörődött a megváltoztathatatlanba...

     Hát igen. Egy ügy, ami talán még a Különleges Ügyek Főosztálya számára is örök rejtély marad...

***

    Ezen a borongós, esős októberi napon estére Gellért munkát vitt haza. Vádemelési javaslatot szer­kesztett más ügyben az ügyészség számára, s nap közben nem tudta befejezni. De hiába határozta el, hogy dolgozni fog, a gyerekek nem hagyták. A kicsi Gellért rögtön apját kezdte ostromolni:

     - Apu, hoztál nekem csokit?

     - Hoztam, kisfiam. De csak akkor adom oda, ha szépen megvacsoráztál. Ugye, jó voltál az oviban?

     - Jó voltam, apu. De szóljál már a Zolinak, nem akarja ideadni a macimat.

     - Ejnye, kisfiam - kapcsolódott be az idillbe Erzsike is - Látod, Mircsi min­den játékát szívesen megosztja az ikrekkel.

     - Anyúúúú! - kiabált ki a kislány a gyerekszobából - Gyere már!  A Peti már megint bekakilt!

     - Apu, macika! - totyogott be Gellért dolgozószobájába a kis Zolika.

     - Jaj, de szép! - cirógatta meg apja a pici fiú fejecskéjét.

     - Zoli, tessék azonnal visszaadni a macimat! - kiabált öcsikéi egyikére a kis Gellért - Mircsi, vedd már el tőle!

     - Csend legyen már! - szólt rá Erzsike a gyerekekre - Mircsi most fel­mondja a leckéjét, Gellért meg bevonul játszani. Az ikrek pedig egy-kettő, nyomás vacsorázni! Az apu majd ad nektek vacsorát.

     - Nincs feladva semmi holnapra! - jelentette ki magabiztosan Mirandella - a lecajt még a napközi­ben megírtam. Képzeld, anyu, a tanár néni megdicsért tornaórán, hogy nagyon szépen hullahoppozok a nagy karikával, meg kaptam egy ötöst a talajgyakorlatra is! Szeretné a tanár néni, ha elindulnék majd az országos gyerekbajnokságon is ritmikus sportgimnasztikából!

     - Ennek igazán nagyon örülök, kislányom - válaszolta édesanyja - ez csakugyan nagyon jó hír, és igazán dicséretes. De szerintem az iskolában nemcsak testnevelésből kell ám jeleskedni, hanem mondjuk spanyolból is, bizony ám! Ugye, milyen jó lenne, ha spanyolórán jelentkeznél, hogy felelni szeretnél, és azt a múltkori csúnya hármast legalább négyesre javítanád. Ugye, kicsim, tudod a spa­nyolt?

     - Igen! Kérdezz ki, anyu, tudom!

     - Na jó. Hozd a szótárat, kikérdezem a szavakat.

     A kis Mirandella kihozta iskolai spanyol szótárát, és anyja kezébe nyomta.

     - No, kislányom, akkor mindenekelőtt mutatkozzál be szépen spanyolul.

     - Yo me'llama Mirandella Kovács. De úgy is jó, hogy Yo soy Mirandella Kovács.

     - Remek. Most pedig légy szíves, számolj el tízig.

     - Una, dos, tres, cuattro, cinco, seis, siete, ocho, nueve, diez.

     - Na látod kicsim, ugye, hogy tudod. És hogyan köszönsz spanyolul a nap­szaknak megfelelően?

     - Buenos dias, jó reggelt..Buenas tardes, jó napot. Buenos noches, jó éj­szakát.

     - És azt hogy mondja a spanyol, hogy...például...tavasz?

     - La primavera.

     - No, és állatneveket tudnál-e spanyolul? Mondjuk: kutya.

     - El perro. Oroszlán: el lion.

     - No, és a spanyolban van-e semleges nem?

     - Nincs, anyu. Csak hímnem meg nőnem van. A spanyol névelők ezek, hogy hímnemben „el”, nőnemben „la”, többes számban pedig „los”, nőnem­ben „las”.

     - Mondj rá néhány példát, jó? Hogy mondja a spanyol az oroszlánt többes számban? Hogy van spanyolul, hogy „oroszlánok”?

     - Los liones.

     - Na jól van, kislányom, látom, csakugyan szépen tanultál.

     - Akkor ugye, nézhetem a filmet? Tudod, Chuck Norrist az RTL-Klub-on.

     - Nézheted. De utána nincs ám olvasás. Vita és zokszó nélkül villanyoltás. Igen?

     E békés családi idill közben egyszer csak csengettek.

     - Ki a fene lehet ez? - kelt fel Gellért a tévé elől ajtót nyitni.

     - Maradj, szívem - mondta Erzsike - megnézem én.

     Azzal kiment, és kinyitotta az ajtót. Krecsmári volt.

     - Csókolom, Erzsike. Gellért itthon van?

     - Persze. Jöjjön már beljebb, Laci!

     - Sajnos, nem tehetem, mert mennünk kell. Édesapja, a tábornok úr hívat mindkettőnket, méghozzá azonnal.

     A beszélgetésre Gellért is kijött.

     - Szevasz, Laci bátyám! Hát téged mi szél hozott ide?

     - Százados úr, légy szíves, öltözz fel gyorsan, és gyere.

     - De hát mi ilyen sürgős?

     - Majd a kocsiban. Gyere már, az Isten áldjon meg!

     - Legalább addig helyezd magadat kényelembe, amíg veszek magamra valami göncöt. Hiszen lát­hatod, már pizsamában vagyok.

     Krecsmári azonban csak az előszobában várta meg, amíg Gellért elkészül. Mikor ez megtörtént, Gellért gyorsan megpuszilta a gyerekeket és feleségét, Erzsikét, majd Krecsmárival együtt lementek, és beültek a hadnagy kis Pols­kijába. A hadnagy indított, s elindultak a Főkapitányság felé.

     - Mesélj, Lacikám, minek köszönhetem ezt a késő esti kocsikázást? - kér­dezte Gellért.

     - Képzeld, meghalt Bátor őrnagy, Garay utódja!

     - És...? - folytatta a fiatal százados értetlenül.

     - Nóta- és dalesten vett részt a Vigadóban, ahol fellépett Cséri Csicsi is. A szemtanúk azt mondják, hogy Cséri Csicsi, mikor a szám után meghajolt, hogy fogadja a közönség tapsát, az őrnagy felé né­zett, aki hirtelen rosszul lett, s mire a mentők odaértek, már nem lehetett rajta segíteni. Ekkor értesí­tettem apósodat, aki erre azt mondta, hogy most, azonnal menjünk.

     Gellért döbbenten rázta fejét:

     - És...az orvos mit mond, mi okozta a halált?

     - Infarktus. De biztosat csak a boncolás után tudnak mondani. Ám ez még nem minden.

     - Nocsak! Mi meglepetést tartogatsz még nekem?

     - Bátor őrnagy szomszédait kórházba szállították, akik körülötte ültek, mö­götte, előtte, jobb- és baloldalán, méghozzá sugárfertőzéshez hasonló tüne­tekkel. Állapotuk szerencsére nem súlyos, pár napon belül ki is engedik őket.

     - Akkor légy szíves, és most azonnal vigyél engem Cséri Csicsihez, te pe­dig elmész a kórházba, meghallgatni a sérülteket. Vedd úgy, hogy ez pa­rancs.

     - Te, előbb jelentkeznünk kellene az Öregnél, mert vár bennünket. És ha késünk, őrült pipa lesz...

     - De hát nem érted, az istenfáját!? Cséri Csicsinek igenis, köze van az ál­dozatok halálához!

     - Nyugi, Gellért, ne idegeskedj. Majd az Öreg megmondja, hogy legyen, mint legyen. Különben is, mire alapítod, hogy köze van? Arra, hogy puszta véletlenségből eddig valamennyi hasonló halálesetnél jelen volt?

     - És ez neked nem is elég? - kérdezett vissza ingerülten Gellért - Én azt mondom, hogy a főbűnös maga Cséri Csicsi! Ha nem is közvetlen tettes, de legalább felbujtó, és valaki dolgozik neki...

      - ...És egy dugig zsúfolt hangversenyteremben sugárforrást helyez el. Ezt akartad mondani, száza­dos úr? Ezek szerint ez a valaki Garaynál is észre­vétlenül elhelyezett egy miniatűr sugárforrást? Kép­telenség, Gellért, hidd már el. Akkor nem egy, de legalább húsz halottal kellene számolni, és valószí­nű­leg már maga Cséri Csicsi sem lenne az élők sorában. Nézd, abban igazad lehet, hogy korántsem biztos a véletlen. De ha ez valóban egy gyilkosságso­rozat, akkor azt mondd meg nekem, mivel ölhet­tek a tettesek? Direkt beszé­lek többes számban, mert véleményem szerint legalább ketten kell, hogy le­gyenek, hiszen egyetlenegy elkövető egyes-egyedül, egy szál magában nem lenne képes ennyire észrevétlenül gyilkolni.

     A Főkapitányság épületében már várta őket Cseterás. Mivel a főosztályve­zetőt is az ágyból húzták ki - méghozzá éppen Krecsmári az újabb haláleset­tel kapcsolatban - érthető, hogy nem volt éppen rózsás kedvében. Miután ká­romkodott egy jó hosszút és cifrát, emelt hangon fogadta vejét és a hadna­gyot:

     - Isten lova faszát! Már megint egy rejtélyes haláleset! Ráadásul pont a Garay-ügy egyik koronata­núja, Bátor őrnagy! Mi a betyárúristen történik itt, azt mondjátok meg nekem!? Újabban katonatisztek között ütött ki a titokzatos járvány? Valaki katonatiszteket gyilkol?!?

     - Nem tudjuk - felelte Gellért tárgyilagosan.

     - Nem tudjuk, nem tudjuk… Ebállat piros pipilőjét!!! Ilyeneket hallok nap, mint nap! De olyat még véletlenül sem, hogy meg­oldottuk a Garay-ügy rejté­lyét. Ne is idegesítsetek engem az ilyen pesszi­mista sületlenségekkel!

     Megszólalt a házi telefon. Cseterás felvette. A vonal túlsó végén a kapuőr volt.

     - Igen. Cseterás vagyok...Ki van itt..? Hamar küldje fel hozzánk! Köszö­nöm, bajtárs. Viszonthal­lásra.

     A tábornok iménti rosszkedve a másodperc töredéke alatt szertefoszlott, helyét izgalommal és örömmel kevert döbbent csodálkozás foglalta el:

     - Na, fiúk, azt hiszem, ma este közelebb jutunk a dolog nyitjához. Romitán, a főpincér van itt. A kapuőrnek azt mondta, hogy életbevágóan fontos, em­beréletről van szó.

     Közben megérkezett Romitán. Reszketett, mint a nyárfalevél. Cseterás barátságosan fogadta:

     - Szép jóestét, Romitán úr. Nos, mi az az életbevágóan fontos dolog, amit közölni szeretne velünk?

     - Drága főparancsnok úr... kérem, tartóztasson le… én szörnyű bűnt kö­vettem el... Én...én...én… elárultam a hazámat!

     - Ilyenekkel ne tessék tréfálni, kérem. Egyáltalán, tisztában van Ön azzal, hogy ez mennyire súlyos vád, elsősorban saját maga ellen? Egyébként hány­szor mondjam még, hogy nem vagyok sem főpa­rancsnok, sem főkapitány, csak főosztályvezető? A másik dolog: ne idegeskedjen, kérem szépen, ha­nem szép nyugodtan beszéljen. Nem bántja itt magát senki. Tehát, hogy is volt az az állítólagos „haza­árulás”?

     - Jaj, tiszt urak...nem is tudom... - dadogta ijedten a főpincér - hogy hol is kezdjem...

     - Csak az elején, kedves Romitán úr - felelte Krecsmári - de miért nem ül le? Foglaljon helyet, ké­rem. Tessék, ülhet ide, ebbe a kényelmes fotelbe is.

     Romitán hálásan nézett a hadnagyra, de inkább Cseterással szemben, az íróasztal túlsó oldalán el­helyezett forgószékre ült:

     - Borzasztó zavarban vagyok...Egyrészt ha nem mondom el maguknak, maguk rám ordítanak....

     - Ettől ne tartson - felelte Gellért barátságos mosollyal - senkivel nem szoktunk ordibálni. Más­részt?

    - Másrészt, ha elmondok őszintén mindent, az biztosan enyhítő körülmény lesz a bíróság előtt, de... de...akkor...

     Nem fejezte be a mondatot. Hisztérikus zokogásba kezdett. Krecsmári pe­dig nyugtatgatni próbálta:

     - Noo! Ne hagyja már el magát ennyire! Így nem fog ám kelleni a lányok­nak! Inkább menjen ki a mosdóba, és mosakodjon meg. Vagy inna inkább egy pohár jéghideg szódát?

     Cseterás szólalt meg ismét:

     - Csak bátran beszéljen, Romitán úr. Ami a bíróság elé állítását illeti, az a vallomásától függ. Ha csakugyan bűncselekményt követett el, azért bizony valóban felelnie kell a törvény előtt. Azt viszont jól mondta az imént, hogy az őszinte, feltáró jellegű, töredelmes beismerő vallomás fokozottan nyo­maté­kos enyhítő körülmény. Gondolom, Önnek sem éppen mindegy, hogy hosszabb végrehajtandó börtönt kap, vagy megússza egy rövidebb felfüggesztettel. Szóval, mi is az a „de akkor”?

     - Ha én mindent elmondok maguknak, engem megölnek!

     - Hogyhogy megölik magát? - kérdezte a tábornok - Ki ölné meg?

     - Cséri Csicsi - bökte ki végre a főpincér.

     Nyomozóink összenéztek. Úgy festett a dolog, hogy nem értik, mit akar ezzel mondani Romitán. Néhány másodpercnyi kínos hallgatás után a csen­det Cseterás törte meg:

    - Ez roppant érdekes. De folytassa, Romitán úr. Garantálom, hogy senki nem fogja magát megölni, még Cséri Csicsi sem. Megvédjük magát. Erre szavamat adom.

     Romitán lemondóan legyintett:

     - Cséri Csicsi ellen még maguk is tehetetlenek. Ő ölte meg Okamoto Tsutsumit, Perényi Gerőt, és Garay alezredest is! Olyan fegyver van a birto­kában, ami a világon senki másnak... Ő a szeme nézé­sével ölni képes!

      - Beszél maga zöldeket - mosolyodott el Krecsmári - ez szerintem merő fantazmagória és rém­mese, nem egyéb.

     Cseterás azonban úgy tett, mint aki hisz a főpincérnek, s vallomásának folytatására buzdította. Romitán pedig, ha rendkívül nehezen is, de beszélni kezdett.

 

 

10. Egy titokra fény derül

 

Cséri Csicsivel munkahelyemen, a Budai Orfeumban ismerkedtem meg. Én már régen ott dolgoz­tam, mikor körülbelül egy évvel ezelőtt odajött hozzánk dolgozni. Szemre való teremtés volt, annyi szent. Nekem is igen megtetszett mindjárt az első percben, annak dacára, hogy nős vagyok, és három gyere­kem van. Csicsi ráadásul idősebb is nálam, én kerek negyven vagyok, ő pe­dig már negy­vennégy, de abszolúte nem látszik meg rajta a tényleges kora. Mi tagadás, elég nagy barom voltam, hogy már akkor megkívántam, és udva­rolgatni kezdtem neki. Csodálkoztam is: én is jó vagyok nála, mikor mit tudom én, milyen nagykutyák, fejesek, meg külföldi mágnások dongják körül? De tudják, hogy van, akkor örültem, hogy van egy kis változatosság is a nemi életemben...de haj, bár csak soha se vetettem volna szemet erre a Matahari kettőre. Pedig már úgy voltunk, abban a stádiumban, hogy el­válok a felesé­gemtől, és Csicsit veszem el. Tudják, Csicsit imádtam, szexuálisan kívántam, annyira, hogy telje­sen belehabarodtam, a feleségemet viszont tiszteltem, sőt, a magam módján szerettem is, és szeretem most is.

     Egy szép napon Cséri Csicsi ezzel fogadott:

     - Mondd, szivi: mi lenne, ha miután összeházasodtunk, kivándorolnánk, mondjuk...Kanadába, vagy az Egyesült Államokba, esetleg Ausztráliába?

     - Ez mind nagyon szép - feleltem - de gondolj arra is, hogy akkor a gyere­keimet nem látom többé.

     - Ugyan már - mondta Csicsi - emiatt egy pillanatig se főjön a fejed. A fele­ségedet én elintézem. Soha nem jönnek rá, hogy én tettem el láb alól. Így válnod sem kell, engem özvegyemberként vezet­hetsz az anyakönyvvezető­höz, a gyerekek pedig máris a mieink.

    Elhűltem. A döbbenettől egy árva hang nem sok, de annyi sem jött ki a számon. Hogy a feleségem meghaljon Cséri Csicsi keze által? Azt már nem! Akkor inkább maradjon minden a régiben!

     - Gondold meg jól, szivikém. Egy szavadba kerül.

     - De...de...hogy akarod megtenni?

     - Nos, szivi, jól figyelj. Elmondom neked a titkomat, de aztán senkinek egy pisszenést se, mert te is pórul járhatsz. Szemem nézésével ölni tudok. Ennek előzménye még az ötvenhatos ellenforradalomra nyúlik vissza. Akkor még négy éves kislány voltam, anyám karján ülve álltunk sorba kenyérért. Anyám ki nem állhatta a Rákosi-bandát, annál is inkább, mivel az ő pribékjeik vitték el apámat is málenkij robotra. Egy rohadt, piszkos ávós, aki úgy be volt baszva, mint az albán szamár, anyámat akarván megütni, engem talált el helyette. Ettől csaknem elvesztettem szemem világát. Szegény anyám rohan­gált velem egyik orvostól a másikig, míg végül kikötöttünk a MÁV-kórháznál. Ott egy bi­zonyos Des­sewffy doktor visszaadta a látásomat, miután megoperált. Évek múltán egyszer - már nagyob­bacska voltam - meg akart támadni a budai he­gyekben egy kóbor kutya. Az ijedelemtől, a rémülettől csak bámultam az állat szemébe, sóbálvánnyá dermedve. Közben arra gondoltam, milyen jó lenne, ha ez a jószág most hirtelen megdöglene. Legnagyobb csodálkozásomra csakugyan így is lett. A kutya hirtelen összecsuklott, s én szerencsésen megmenekültem szorult helyzetemből. Ezzel a dolgot el is felejtettem, de nem kis megrökönyödéssel fedeztem fel gyilkos képességemet. Nos, telt-múlt az idő, közben felnőtt nővé váltam. Egyre csak az járt az eszemben, hogyan bosszulhatnám meg a becsületes, hithű kommu­nistákat ért rengeteg meg­aláztatást, szenvedést. Nem szívlelhettem persze a Kádár-rezsi­met sem, mert abban egyszerűen lehetetlen volt meggazdagodni, jól élni. Egy szép na­pon - akkor az Átrium-Hyatt-ban énekeltem - megismerkedtem egy külföldi üzletemberrel, aki, mint később kiderült, a román titkos­szolgálat, a Securitate ügynöke volt. Kapva kaptam a kedvező alkalmon, hogy végre, van valaki, aki szintén úgy érez, ahogyan én: nem tért le a lenini útról. Így hát elfogadtam a férfi aján­latát, s aláírtam az ívet. Annál is inkább, mert közben eszembe jutott különleges képességem a sze­memmel, nézésemmel. Ezt közöltem is az ügy­nökkel. Azt mondta, rövidesen eljön az alkalom, hogy emberen is kipróbálhas­sam. Ő ugyan többet nem jön Magyarországra, de egy munkatársa elhozza nekem a fel­adatot. Mind­össze két hetet kellett várnom: megjött magától a Conducatortól az utasítás, hogy likvi­dáljam a pusztavacsi fesztiválon Okamoto Tsutsumit, mivel én ott énekesként fellépek, így nem lesz feltűnő. Meg is tettem. Itt bizonyosodtam meg arról, hogy képességemet emberen is kama­toztatni tu­dom. Nemsokára újabb ukáz jött kintről: tegyek el láb alól egy nőgyógyász-professzort, bizonyos Dr.Perényi Gerőt. Ez is bekövetkezett. Szóval, szivikém, most már mindent tudsz rólam. Most már ásó, kapa, nagy­harang választhat el minket egymástól. Egyrészt azért, mert imádlak (csodá­latosan tudsz kefélni meg smá­rolni), másrészt azért, mert hogy mindent megtudtál, így tulajdonképpen te is - hozzám hasonlóan - a Securitate em­bere lettél - fejezte be történetét Cséri Csicsi.

     - De...de...ez...egyszerűen...hazaárulás! - kiáltottam fel megdöbbenve.

     - Nevezd, aminek akarod. Ha nem teszed azt, amit mondok, véged van. De akkor is, ha köpsz.

     Mit voltam mit tenni, kénytelen voltam aláírni a nyilatkozatot, hogy belépek a román titkosszolgá­lat, a Securitate kötelékébe. Feladatom az lett, hogy névsort juttassak el az összekötő útján a kinti köz­pontba. Ám ez csak a na­pokban következne be először...

***

     Romitán hosszú, mély sóhajjal fejezte be megrázó történetét. Szemmel láthatóan megkönnyebbült.

     - Kérem, tábornok úr, kaphatnék egy pohár vizet és egy szál cigarettát?

     - Parancsoljon, Romitán úr, gyújtson rá - kínálta Cseterás - mindjárt kap vizet is. Lacikám, hozz már neki légy szíves egy nagy pohárral.

     Krecsmári kisvártatva letett Romitán elé egy félliteres söröskrigliben jéghi­deg szódát, aki azt mo­hón, nagy kortyokban, mind az utolsó cseppig megitta.

     Cseterás kérdezett ismét:

     - Tehát, kedves Romitán úr, ha az imént jól értettem, ez lenne az első be­vetése a Securitate részé­ről?

     - Igen. Isten bizony, nem volt máskor, csak most lenne.

     - Nézze, mi megpróbálunk fenntartások nélkül hinni magának, mert vallo­mása őszintének tűnik. De ehhez az kell, hogy a továbbiakban nekünk dol­gozzon. Nos?

     Romitán válasz helyett egy cetlit nyomott A főosztályvezető kezébe.

     - Ez mi? - kérdezte Cseterás.

     - A Cséri Csicsi által likvidálandók névsora - válaszolta a főpincér.

     A tábornok gondosan kibontotta, s elolvasta. Bizony, meghökkentő dolgo­kon akadt meg a sze­me. Fel is húzta a szemöldökét rajta.

     - Apuka, mutasd! - kapta ki Gellért apósa kezéből a papírdarabot.

     - Nekem is...! - bújt oda Krecsmári is.

    A papíron szerepelt többek között Bokor dandártábornok, a Bem Laktanya jelenlegi parancsnoka, a MÁV elnök-vezérigazgatója, a Honvédelmi Miniszté­rium egyik politikai államtitkára, sőt, maga a belügyminiszter is.

     - Hát - vakargatta fejét Cseterás - ez nem gondoltam volna erről a büdös, anarchista szekus kurvá­ról... A betyár spion hétszentségit meg nyolcboldog­ságát neki...!

     Majd Romitánhoz fordult ismét, kezét barátságosan a főpincér vállára téve:

     - Nos, Romitán úr, nincs mitől félnie. Nemhogy nem állítjuk bíróság elé, sőt, inkább még nagyon szépen meg is köszönjük Önnek, hogy egy ennyire súlyos, felforgató jellegű államellenes bűncselek­ményt leleplezett előttünk. Úgyhogy nyugodjék meg, és aludjon nyugodtan. Ám arra szeretném meg­kérni, hogy továbbra is segítsen nekünk, hogy e furcsa ügyet mielőbb lezár­hassuk. Természetesen jogában áll nemet mondani, de ezzel egyrészt jelen­tősen megkésleltetné a nyomozást, másrészt saját magát és családját is élet­veszélybe sodorná. Nos, vállalja?

     - Természetesen - válaszolta Romitán - de ugye, megvédenek Cséri Csicsi ellen?

     - Ugyan, Romitán úr, ennek fel sem lett volna szabad vetődnie magában. Mondtam már, hogy erre gondunk lesz, úgyhogy ne féljen.

     - De mit kellene segítenem?

     - Először is azt legyen szíves megmondani, hogy hol, mikor, és milyen kö­rülmények között kell találkoznia azzal, akinek ezt a listát át kellene adnia?

     - Holnap...

     - Hűha - szakította félbe Gellért - akkor azonnal cselekednünk kell! Elné­zést, Romitán úr, hogy közbeszóltam. Folytassa, kérem.

      - Tehát holnap, azaz már ma, hiszen elmúlt éjfél. 21 órakor a Gyermek­vasút Széchenyi-hegyi vég­állomásánál a bejárati oldalon. Nekem arra kellene sétálgatnom, amíg meg nem szólít egy ember - az összekötő - hogy „legyen szíves megmondani, merre van a Panoráma-szálló?” Én erre azt monda­nám, hogy „nem tudom, nem idevalósi vagyok.” Mire ő: „nem baj, akkor megkere­sem.”

      - Értem... - felelte Cseterás - Nos, Romitán úr, erre a találkozóra termé­szetesen nem ön fog el­menni, hanem a hadnagy úr. Ami pedig a továbbiakat illeti: Cséri Csicsivel ne szakítson. Tegyen min­dent úgy, ahogy eddig. Ne fél­jen, egy emberünk állandóan a sarkában lesz. Ez a rossz, szekus ribanc nem fog magára kezet, akarom mondani, szemet emelni, ezt személyesen garan­tálom.

     - De főosztályvezető úr, miért nem tartóztatják le?

     - Mert az ön vallomása egyedül még önmagában nem elegendő ahhoz, hogy lakat alá tegyük a „művésznőt”. További megdönthetetlen bizonyíté­kokra van szükségünk ahhoz, hogy ez sorra kerül­jön. Egyébként, megnyug­tatom, ez is meglesz, csak idő kérdése az egész - felelte a tábornok.

     A főpincérnek adandó választ Gellért folytatta tovább:

     - Szóval, csak egész nyugodtan tegyen úgy, ahogy az előbb a főosztály­vezető úr mondta. Ne fél­jen, de legyen nagyon óvatos. Nem veszélytelen vállalkozásba kezdett, Romitán úr... Nos, még egy­szer, nagyon szépen kö­szönjük Önnek, amit tett, hiszen maga lendítette át a nyomozást a holtponton. Ha maga nincs, mi egyszerűen tehetetlenek vagyunk... Hazavigyük-e kocsi­val, Romitán úr?

     - Hálás tisztelettel megköszönöm, uraim!

 

11. A szakvélemény

 

Gellért másnap délután barátja, Palugyai Máté fizikus lakásának ajtaján csengetett. Ki akarta kérni az adjunktus véleményét a titokzatos sugárzással kapcsolatban, amely feltételezése szerint Cséri Csicsi által eddig négy ember halálát okozta. Gellért ugyan nem tudta, hogy csakugyan sugárfer­tőzés­ben hunytak-e el az áldozatok, de miután - Garay kivételével - környezetüknél az orvosok sugár­sérü­léshez hasonló tüneteket állapítottak meg, élt a gyanúper­rel.

     Csengetés után rövidesen Máté nyitott ajtót:

     - Szeeeerbusz, Gellértkém! Kerülj már beljebb, öregfiú! Ezer éve nem lát­talak!

     - Szeretettel üdvözöllek, Matyikám. Nagyon fontos ügyben kereslek.

    - Te mindig csak akkor keresel fel minket, amikor valami cifra bűnügyben nyomozol. Miért nem jösztök el egyszer már családostul?

     - Öregem - felelte Gellért - tudod, hogy most ti vagytok sárosak nálunk egy látogatással.

     - Oké, öregfiú, csak lépjél már beljebb - invitálta barátját a fizikus - Mit iszol? Van konyakom, jóféle háziborom, meg egy kis rettenetesem, vagyis fügepálinkám.

     - Micsoda? Fügepálinka? Óriási! Öntsél, öregem, ilyet még úgysem ittam. Kérek.

     Máté bevezette Gellértet a nappaliba, s leültette a díványra, majd kivette a bárszekrényből a füge­pálinkás palackot, s pici Miska-korsókba töltött mind­kettőjüknek.

     - Egészségünkre, kenyerespajtás.

     - Isten-Isten. Klári merre van?

     - Ügyel. De jó félóra múlva már itthon kellene lennie.

     - Matyikám, ha megengeded, egyből a tárgyra térek.

     - Hallgatlak, öregfiú.

     - Bizony, a kérdés meglehetősen fogós. Gyanítjuk, hogy az áldozatokat egytől egyig Cséri Csicsi ölte meg. De, hogy hozzád fordulok, annak oka az, hogy az áldozatok közelében tartózkodók is meg­betegedtek, mégpedig su­gárfertőzéshez hasonló tüneteket fedeztek fel náluk. Maguknál az áldozatok­nál a halál oka lehetett szívinfarktus is, de lehetett sugársérülés is. Mint fizi­kusnak, mi erről a vélemé­nyed?

     - Várj, Gellért. Miből gyanítod, hogy Cséri Csicsi a gyilkos? Hiszen ez egy menő táncdaléne­kesnő....

     - ...És egy büdös, szekus ribanc. Fizetett kémnő és bérgyilkos.

     Palugyai csak hümmögni tudott. Ismét töltött mindkettőjüknek a fügepálin­kából. Gellért pedig el­me­sélte barátjának Romitán vallomását, külön kihang­súlyozva azt, hogy a dizőz a szeme nézésével állítólag ölni képes.

     - Hja, öcsi - mondta Máté - valóban kényes a kérdés. De ha az én sejté­sem beigazolódik, Romitán barátunk bizony nem alaptalanul fél Cséri Csicsitől. Az én sejtésem lényege pedig az, hogy a csajszi szervezetében 140-es lantánizotópnak kellene lennie...

     - Hogyaaaaan? - csodálkozott Gellért.

     - Jól hallottad, komám. Száznegyvenes lantán. Ez az izotóp nagy felezési idejű, kábé háromezer évig bomlik el a fele mennyiségére, mégpedig -bom­lással...

     - Ilyet még életemben nem hallottam. Egyáltalán létezik 140-es lantánizo­tóp? - hitetlenkedett még mindig a százados.

     - Igen, komám, létezik. Azt azonban kihangsúlyozom, hogy rendkívül ritka. Minden kvadrilli­omodik 138-asra jut egy, írd és mondd: mindössze egyetlen­egy száznegyvenes atom. De most jól fo­gódzkodj meg, Gellért: a 140-es lantán csak igen gyengén radioaktív, tehát, ha az ember szerve­zetében leg­feljebb másfél-két grammnyi inkorporálódik belőle, az annyira nem veszélyes, hogy az éves több­letdózist is csupán piko- sőt, femtosievertekben mérhetjük, vagyis ha csak ennyi az ember többletdó­zisa tőle, dozimetriailag teljesen ár­talmatlan. Ezek szerint, ha ez a bizonyos lantánizotóp mondjuk, egy zsúfolt hangversenyteremben volna elhelyezve, az a maga igen-igen lassú béta­bomlásá­val senkinek nem okozna semminemű sugárfertőzést. Ami viszont rendkívül veszedelmes, de olyan­nyira, hogy az már nem életveszély, hanem maga a biztos halál, az az úgynevezett szubkvark. Te is ott voltál még a nyá­ron azon a fizikuskongresszuson, mikor előadást tartottam a szubkvarkenergia felsza­badításának lehetőségéről.

     - Na és, mit akarsz ezzel mondani, Matyi?

     - Nos, ha Cséri Csicsi szervezetében kimutatható a száznegyvenes lantán, akkor a DNS-molekulák és az agy bioáramának hatására ennek az izotópnak felesleges neutronjai kvarkokká bomlással...

     - ...Ezt értsem úgy, hogy nemcsak maga a lantánizotóp bomlik, hanem an­nak neutronjai is?

     - Pontosan, barátom. A száznegyvenes lantán fölösleges neutronjai még tovább bomlanak kvar­kokká, azok pedig szubkvarkokká, amelyek gamma-su­gárzás közepette abban a pillanatban meg­szűn­nek anyagi részecskék lenni, és gyilkos energiává alakulnak. Ennyi a dolog magfizikai lényege. Ám ha az orvosi lényegére is kíváncsi vagy, tanácsolom, várd meg Klárit, ő nagyon szí­vesen elmagya­rázza neked a dolog biológiai részét is. Szumma szummárum: Cséri Csicsi, legalábbis a te elmondásod alapján, ahogy nekem leadtad, igenis, lehetett gyilkos, és bármilyen agyrémnek is hangzik, éppen a szeme nézésével.

     Gellért hirtelen nem tudta, hogy örüljön, csodálkozzon, vagy megrémüljön attól, hogy vajon, ki lesz a következő áldozat? Mindenesetre úgy döntött, hogy mégis megvárja Klárit, volt osztály- és padtár­sát. Így szívesen fogadta el Máté vacsorára való marasztalását, aki mindjárt fel is tette sülni a finom bélszín­roládot, s előkészítette a jéghideg barna Bak sört.

    - Gellért! - kiabált be Máté a konyhából - süssek egy kis barackos lepényt is? Egyszerű, gyorsan megvan, és nagyon finom!

     - Ahogy gondolod, öregem. Ha akarod, szívesen segítek.

     - Remek ötlet, komám. Akkor most légy szíves, gyere, verjél tojáshabot! Hét tojásból kellene a fehérjét szétválasztani a sárgájától!

     Gellért azzal követte barátját a konyhába. Kötényt kötött maga elé, ügye­sen szétszedte a tojásokat, majd neki fogott habot verni.

     - Szóval - folytatta a fizikus, miközben összekeverte a margarint a tojás­sárgájával, a cukorral, és a liszttel - ott tartottunk, hogy a ti Cséri Csicsitek lehetett gyilkos, mivel szeme esetleg szubkvark­sugarakat képes kibocsátani. Annak viszont, hogy az áldozatok környezete miért nem pusztult el, az a ma­gyarázata, hogy a szubkvarkok igen nagy sebességű részecskék, kis híján a fény sebességével ha­ladnak, és az áldozatok elpusztításakor a szem nyílása - vagyis a pupilla - egy nyalábban tartotta őket. Ám akkor, amikor e vesze­delmes részecskék az áldozatot elérték, ez a nyaláb kissé megbomlott, a szubkvarkok szóródni kezdtek. Ezért van az, hogy a körülöttük tartózkodó emberek már nem vesztet­ték életüket, hanem csak megbetegedtek, mivel őket már több nagyságrenddel kisebb dózis érte.

     - De hogy lehet az - kérdezett közbe Gellért - hogy a holttestek egyáltalán nem voltak radioaktívak?

     - Úgy, hekus komám, hogy a szubkvarkok annyira gyorsan végigszaladtak az áldozatokon, hogy ennyi idő alatt képtelenek aktiválni. De ha kész a hab, légy szíves, hozd ide, hadd keverem hozzá a tésztához.

     - Te, ez már olyan kemény, hogy baltával sem tudod szétverni.

     - Örülj neki, az a jó!

     Máté azzal felbontott egy sárgabarack-konzervet, és bele tette a gyümöl­csöt a tésztába.

     - Öregem - mondta elismerően Gellért - ha a sejtésed beigazolódik, rövi­desen egy nem mindennapi, kuriózumszámba menő gyilkost fogunk ártal­matlanná tenni.

     A nagy eszmecsere meg a főzőcske közben észre sem vették, hogy idő­közben Klári is megérkezett:

     - Szia, Matyikám, édes - puszilták meg férjével egymást - ki van nálunk?

     - Nem találod ki, drágám! Meglepetés!

     - Szevasz, Klári! - dugta ki fejét Gellért a konyhából.

     - Szeeeerbusz, kedves volt padtársam! No, ilyen jó dolgom sem volt még! Hazajövök, és íme, két férfi is főz rám!

     - Bélszínrolád és barackos lepény lesz a vacsora - konstatálta Máté - Jó lesz, szívem?

     - Hű, az nagyon finom! De Gellért, vedd már le azt a piszkos kötényt ma­gadról, és gyere be a nap­paliba, megyek rögtön én is! Matyikám, kínáld Gel­lértet, légy szíves.

     - Kösz, Klárikám - felelte Gellért - de Matyi igazán jó házigazda. Félórája sincs, hogy fügepálinkát ittunk. De egy kicsit most hadd fordítom komolyra a dolgokat!

     - Rögtön - szólt Klári - csak kezet mosok, meg otthonkába bújok.

     Gellért levette a kötényt, s kényelmesen helyet foglalt a nappaliban, az egyik fotelben. Kisvártatva bejött Klári is:

     - Nos, Gellért? Mi az a komoly dolog?

     Helyette Máté felelt feleségének:

     - Barátunk arra kíváncsi, hogy miképpen szabadulhat fel az emberi szer­vezetben inkorporálódott száznegyvenes lantánizotópból szubkvarksugárzás. A te véleményedtől teszi függővé a további nyo­mozást.

     - Igen egyszerű - mondta Klári - de rendkívül ritka eset. Mint idegsebész-szakorvos, én azt mon­dom, hogy ennek csak akkor van jelentőssége, ha az illető valaha szemmel-, illetve látással összefüg­gésben koponyaműtéten esett keresztül.

     - Nocsak - mormogta Gellért - ez egyre érdekesebb.

     Azzal Klárinak is elmesélte elejétől végig az egész eddigi Cséri Csicsi-ügyet.

     - Nézd - felelte Klári - a ti Cséri Csicsitek, amikor látóidegére ama bizonyos pofon közben megsé­rült, látását akkoriban csak egyféleképpen nyerhette vissza. Azt is csak akkor, ha az adott ideg nem ment teljesen tönkre. A dolog lényege abban áll, hogy a látóideg melletti hajszálerekbe a 140-es lan­tánból, pontosabban a DNS - lévén savas kémhatású - lantánnal alkotott sójából kb. egy, de maximum négy századgrammnyi mennyiséget befecskendeznek. Azt már Matyi bizonyára elmondta neked, hogy e lantánizotóp bétabomlással bomlik, és a felezési ideje cirka háromezer év. Na­már­most: ennek a bo­nyolult összetételű sónak a hatására, minthogy abból igen csekély mennyiségű -su­gárzás szabadul fel (sőt, annyira csekély, hogy dozimetriai szempontból gya­korlatilag inaktívnak tekinthető, tehát, mint sugárzó anyag teljesen ártalmat­lan), ennek hatására az elszakadt látóideg közti szabad tér elektromos veze­tővé válik, tehát vezeti a bioáramot is. Így a beteg ugyanúgy fog látni, mint megvakulása előtt.

     - Te jó Isten! - kiáltott fel Gellért riadtan - akkor várható, hogy másokat is kezeltek ezzel a mód­szerrel! Mások is szörnyeteggé válhattak, nemcsak Cséri Csicsi! Ennek sürgősen utána kell néznem, úgyhogy most én megyek is...

     - Maradj a fenekeden, Gellért - nevetett Klári megnyugtatóan - az orvosi szakirodalom világ­vi­szonylatban is csak egyetlenegy esetben említi ezt a módszert. És éppen nálunk, Magyarországon! A lantános eljárást másképpen Rochambeaux-módszernek is hívják, feltalálója, Pierre Rochambeaux után, aki Belgiumban, Brüsszelben 1942-ben elméletileg kidolgozta, gyakorlatban volt professzorom, Dessewffy Ágoston tanár úr - béke poraira - alkalmazta először és utoljára. A műtét sikeres volt ugyan, de bennünket szegény öreg nyomatékosan lebeszélt gyakorlati alkalmazásáról. Ugyanis ő is veszélyesnek minősítette, de ő nem a szubkvarksugárzás lehetősége miatt (hiszen akkori­ban honnan is tudhatták volna, hogy ilyen részecske, illetve sugárzás létezik), hanem azért, mert a lantándezoxiribo-nukleinát, mint szerves kémiai vegyület - erősen mérgező, tehát igen-igen pontosan kell ada­golni. Arról nem is szólva, hogy a 140-es lantánt előállítani annyira költséges, hogy annak egyetlen tized­grammjának árából fel lehetne építeni egy teljesen új orvosi rendelőt. Sőt, tudtommal a Rocham­beaux-módszert Magyarországon miniszteri ren­delet tiltja. Csak egyetlen ember végezhette el, mint­egy kí­sérletképpen: Dessewffy professzor úr.

     - Megáll az eszem - csóválta Gellért a fejét - És mondd, Klári, egy-egy ilyen ránézés kivétel nélkül, mindig halálos kimenetelű? Bármikor képes ölni Cséri Csicsi?

     - Nem feltétlenül. Egy-egy ilyen „ránézéses” gyilkolás után a szubkvarksugárzás lehetősége blok­kolódik, ami annyit jelent, hogy egy bő hétig képtelen újabb gyilkolásra. Ám ha ez a Cséri Csicsi maga is fáradt, ki­merült, netán valamilyen betegsége van, ugyancsak képtelen ölni, bármen­nyire is szeretné. De ennek eredményeképp a sérültnek hányingere, fejfájása, láza-hőemelkedése keletkezik, hasonlóan azokéhoz, akik a korábbi áldozatok közelében tartózkodtak.

     Eközben a bélszínrolád finom, fokhagynás illata kezdte betölteni az egész lakást, amibe belevegyült a mennyei süteményillat is. Máté pedig rövidesen olyan álomterítéket varázsolt az asztalra, hogy az a Hil­ton főpincérének is be­csületére vált volna.

Vége következik