Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A művésznő története -2. rész

2020.09.10

5. A „művésznő” színre lép

 

Kellemes, meleg, kora nyári este. A pesti ember, ha otthoni munkája, no meg persze pénztárcája engedi, szórakozni indul. Nincs ez másképp nyomozóink esetében sem. A négy férfi komótosan sétálgatva baktatott a tizenkettedik kerület kertvárosi utcáin a Zugliget felé, kikapcsolódni a Budai Orfeumba. Béke, nyugalom, csodálatosan szép naplemente, békésen trécselő öregas­szonyok, nyivá­koló, úton átfutó kóbor macskák, kisgyermekeiket babakocsi­ban levegőztető fiatal anyukák-apukák, toprongyos punkok, hazafelé igyekvő munkásemberek, járda mellett parkoló amerikai rendszámú lu­xusautók, ké­nyeskedő, kiskutyát sétáltató idős hölgyek, utcai padokon békésen ultizgató és sakkozgató öregurak mindenfelé.

    Cseterásék szokatlanul könnyednek, nyugodtnak érezték magukat. A Béla király utcába érve már messziről látták a Budai villogó fényreklámjait. Krecsmári hadnagynak feltűnt, hogy e fényreklámok között szerepelt a buda­pesti éjszaka nemrégiben befutott kedvencének a neve, bizonyos Cséri Csicsi is. Hiába, a demokráciával óhatatlanul együtt jár a nyugatosodás (vagy in­kább nyugatmajmolás?) is...

     - Nocsak - mondta a hadnagy - Cséri Csicsi. Most hallok róla életemben először, pedig már negy­ven évet megértem. Vajon ki lehet?

     - Nem Csicsi az, Laci bátyám, hanem Chee-Chee. Elvégre így van kiírva, nem?

     - Most mondjam azt - nevetett a hadnagy - mint az egyszeri paraszt bácsi, aki feljött a komájával Pestre?

     - Miért? - kapcsolódott be a beszélgetésbe Mányoki is - mit mondott az öreg?

     - Hát azt, hogy ne kukkolj, a curva életbe!

     Harsány hahotában törtek ki mind a négyen. Legjobban Krecsmári kaca­gott saját viccén.

     Az Orfeum bejárata előtt az aranysujtásos portás udvariasan hajlongva tessékelte befelé nyomozó­inkat:

     - Parancsoljanak, uraim, befáradni. Legyen szabad szíves figyelmüket fel­hívni a kötelező fogyasz­tásra. Személyenként háromezer forint, vagy ennek megfelelő USA-dollár, illetve német márka, eset­leg brit fontsterling. Mivel méltóztatnak fizetni: forinttal vagy devizával?

     - Nekünk tökéletesen megfelel a jó öreg magyar forint is - mosolyodott el Cseterás, azzal zsebébe nyúlt, s kivett négy darab Széchenyi-bankót - a többi az öné.

     - Hálásan megköszönöm, uraim.

     Jó ideje üldögéltek, iddogáltak, viccelődtek, nevetgéltek már odabent, ami­kor a színpadon megje­lent a konferanszié:

     - Hölgyeim és Uraim! Most pedig következik nosztalgiaszámaival estünk fénypontja, mindannyi­unk kedvence, a messze földet megjárt, csinos, kedves Cséri Csicsííííí!!!

     A konferanszié még el sem hallgatott, a közönség vastapsba, örömrival­gásba s tetszésnyilvánító füttykoncertbe kezdett, a zenekar pedig tust húzott. Kisvártatva rendkívül csinos, fekete félhosszú hajú, negyvenes nő jelent meg a színpadon, csodálatosan szép, hófehér szőrmeboája kivételével teljes egé­szében pirosba öltözve szűk, testre simulóan feszes miniszoknyában, szexis, igen magas tűsarkú, zárt, mezítlábas körömcipőben, mélyen dekoltált ujjatlan mellényblúzban; pompás, ugyancsak piros, fodrozott melltartója még inkább kiemelte amúgy is formás, hatalmas kebleit.

     - Ő az - suttogta Cseterás - Cséri Csicsi.

     Gellért, ha nem ült volna, fenékre ült volna a meglepetéstől! Csillebérczi főhadnagy ennél élethűbb fantomrajzot a legrosszabb indulattal sem tudott volna csinálni! A fiatal százados legszívesebben fel­kiáltott volna! Ez lenne az a bizonyos csinos, negyven körüli hölgy, akivel Dr.Garay Arnold alezredest utoljára élve látták...?

     - Mi bajod, Gellért? - kérdezte Mányoki.

     - Nézd csak meg, ezredes úr kérlek, a fantomrajzot, mindjárt megtudod!

     Mi tagadás, Mányoki igazat adott Gellértnek. Elismerően súgta a többiek­nek:

     - Kellemesen csalódtam. Mindenre számítottam, ám arra a legkevésbé, hogy egy ennyire fontos tanú szinte órák alatt előkerüljön. Műsorszünetben ki kellene hallgatnunk.

     - Helyes - felelte a főosztályvezető - de most inkább töltsünk újra minden­kinek.

     Cséri Csicsi ezalatt vígan énekelte - a közönség ütemes tapsának kísére­tében - a közismert, erede­tileg Adriano Celentano számát, egy ősrégi slágert, a „Huszonnégyezer csók”-ot olasz nyelven:

„La ventiquattromila bacci...”

     Cseterás odaintette a főpincért:

     - Kérem, főúr, volna kedves megmondani a művésznőnek, hogy szeretet­tel várjuk szünetben az asztalunknál?

     - No de uram - ellenkezett majdhogynem felháborodottan a főpincér - a Művésznő nem ismerkedik. Neki megvan a maga baráti köre. Igen sajnálom, hogy ezt a kérését nem teljesíthetem, de...

     - Rendőrség - vette elő igazolványát A főosztályvezető - Dr. Cseterás Pé­ter dandártábornok va­gyok, az ORFK Különleges Ügyek Főosztályának a pa­rancsnoka. Legyen szíves, és küldje a művész­nőt. De mielőtt megtenné, sze­retném, ha válaszolna néhány kérdésünkre.

     - Elnézést, tábornok úr - szeppent meg a főpincér - nem tudhattam, hogy önök...

     - Jól van, kérem, hagyja a mentegetődzést. Inkább arra válaszoljon, hogy mióta dolgozik önöknél a művésznő.

     - Körülbelül egy éve. Azelőtt az Átrium Hyatt-ben énekelt. De fellépett kü­lönféle társadalmi ren­dezvényeken is, teljesen ingyen, pedig nála egy félórás fellépés alsó hangon negyvenöt-ötven rongyba kerül...

     - Ezt úgy érti, ötvenezer forintba? - kérdezett közbe Krecsmári.

     - Nem egészen.

     - Hát?

     - Természetesen USA-dollárban, vagy brit fontban.

     - Ejha, nem semmi! - füttyentett egyet a hadnagy - no de folytassa, kérem. Mit értsek társadalmi rendezvény alatt? Mikor lépett fel utoljára ön szerint ilyenen Cséri Csicsi?

     - De kérem, tábornok úr...

     - Én nem vagyok tábornok. Krecsmári László hadnagy vagyok Cseterás tábornok úr közvetlen munkacsoportjából. Szóval, mit jelentsen az, hogy „de kérem”?

     - A Művésznőt a vendég nálunk sohasem titulálja Cséri Csicsinek, csakis és kizárólag úgy, hogy művésznő, avagy Cséri művésznő.

     - Azért nem kellett volna kikérnie magának... Tudja-e ön a művésznő igazi nevét? - kérdezte most Gellért, a „művésznő” szót kissé cinikusan kihangsú­lyozva - egyébként, szíves engedelmével, Dr. Kovács Gellért rendőr száza­dos, főosztályvezetői vizsgálótiszt vagyok.

     - Hja, százados úr, azt csak hivatalos helyeken tudják. Tudja, neki kifeje­zett kérése, hogy valódi nevét csak rendkívül indokolt esetben szolgáltassuk ki.

     - Értem. De még mindig nem felelt az előbbi kérdésemre. Vagyis, hogy mit ért ön társadalmi ren­dezvényen.

     - Hát.... - vakargatta fejét a főpincér - így kapásból nem is tudom...hacsak ide nem sorolom a tava­lyi pusztavacsi békefesztivált is...

     - Rendben, kérem - szólalt meg ezúttal Mányoki - egyelőre nem is érde­kes. Egyébként Dr. Mányoki Ádám rendőr ezredes vagyok, a Különleges Ügyek Főosztálya helyettes vezetője. De ha mi most ilyen szépen bemutat­koztunk magának, úgy lenne illő, hogy ön is elárulja a nevét nekünk.

     - Kérem, uraim. Romitán Győző vagyok.

     - Hát, köszönjük a szíves információt, Romitán úr. Kérem, folytassa a munkáját, mert a vendégek már türelmetlenek. És ne feledje: szünetben be­szélni akarunk a „művésznő”-vel - bocsátotta el Má­nyo­ki a főpincért.

     - Hát ez óriási - lelkesedett Gellért, miután a főpincér elment.

     - Micsoda? - nézett vejére Cseterás - Mi az óriási?

     - Az, hogy egy koronatanút ilyen gyorsan felkutattunk - válaszolta a fiú.

    Azt akarta mondani, hogy Cséri Csicsi személyében a tettesek egyikét véli felfedezni, de ahogy apósa ránézett, abból megértette, hogy tulajdonképpen azt sem tudják, történt-e egyáltalán bűntény.

    Cséri Csicsi pedig szünet előtti utolsó szám gyanánt egy régi, kedvenc nosztalgiaszámot énekelt, az Ottawan együttestől a „Hands up”-ot, termé­szetesen angolul. A nagy vastaps elülte után kecses, ringó, szinte kihívóan riszáló léptekkel indult Cseterásék asztala felé.

     - Szép jóestét, uraim - szólalt meg meglehetősen kacéron - ugye, maguk hekusok?

     - Eltalálta - felelte Mányoki - különben csókolom a kis kacsóját, Csicsike. Kérem, foglaljon helyet körünkben, ha nem raboljuk az idejét.

     - Ejha, ezt nevezem. Most beszélnek velem életükben először, és máris veszik maguknak azt a bá­torságot, hogy csak úgy per „Csicsiké”-nek nevez­nek engem. De sebaj. Maguknak megengedem, mert maguk olyan kedves, rokonszenves fiúk, még akkor is, ha zsernyákok. Volna egy cigarettájuk?

     - Parancsoljon - nyújtotta a nő felé cigarettatárcáját Krecsmári - Szofi megfelel?

     - Ó, kedves kis hekusom, ez a kedvencem, köszi szépen. Hálám a sírig üldözi - vette elő Csicsi hosszú szipkáját, majd komótosan rágyújtott.

     - Gondolom, sejti, kedves Csicsike, miért kérettük - folytatta Krecsmári a dizőzzel való beszélge­tést.

     Cséri Csicsi jó mélyet szívott cigarettájából, majd élvezettel fújta ki orrán, és beszéd közben a szá­ján a füstöt:

     - Biztos nem a két szép szememért.

     (Hej, pedig ha tudná az olvasó, hogy a későbbiekben még mekkora jelen­tőssége lesz éppen ennek a két szemnek, történetünk itt akár véget is ér­hetne. De ne vágjunk a dolgok elébe.)

     - Hát mi tagadás, valóban nem éppen udvarolni szándékozunk magának, kedves művésznő - vála­szolta Cseterás.

     - Ugyan, kérem, most mit alakoskodik? Szólítson csak egész nyugodtan Csicsikének. Szóval, mi a gond?

     - Csicsike! Ismerte maga Garay Arnold alezredest?

     - Kedves fiú. El akar venni engem feleségül. Csakhogy én nem megyek hozzá. Nem ettem én me­szet, kérem, hogy feladjam a függetlenségemet!

     - Ó, de nagy paraszt vagyok, még meg sem kérdeztem, mit fogyaszt - ka­pott a fejéhez a tábornok.

     - Tudja mit? Egy Camus-t innék.

     - Hallja, Csicsike - jegyezte meg Gellért - van ám ízlése, de azt hiszem, igénye is. Pincér!

     - Igen, uram - jött oda újra Romitán - parancsoljon.

     - Vendégként hívtuk, nem nyomozóként. Lesz szíves a művésznőnek hozni egy deci Camus-t.

     - Jéggel együtt - toldotta meg Cséri Csicsi.

     - Máris hozom.

     Cseterás pedig folytatta a kérdezősködést:

     - Tehát, emlékszik, mikor beszélt utoljára az alezredessel?

     - Háááát...kábé két hete.

     Cseterás hirtelen felvillanyozódott. Összefüggés lenne az alezredes halála és Cséri Csicsi között? Garay mégis bűncselekmény áldozata lett volna? De hát eddig semmiféle, bűncselekményre utaló nyomot nem találtak...!

     Nem, mégsem...

     - Pontosabban is meg tudná határozni?

     - Csak az, hogy csütörtöki napon volt. Amikor én szabadnapos vagyok.

     - Délelőtt? Délután?

     - Déééélelőtt - legyintett a dizőz - én, kérem szépen, legalább déli tizen­kettőig (ha nem tovább) húzom a lóbőrt. Annyira délután, hogy volt már talán fél öt is, ha nem öt.

     Majd jó mélyet szívott cigarettájából, s élvezettel fújta ki a füstöt, miközben két combját kacéran keresztbe rakva, mezítelen lábfejét kissé kiemelte cipő­jéből, melyet néhányszor szexisen kissé meg-meglóbált rajta. Közben Romitán főpincér kihozta a Camus-t a jégkockával:

     - Parancsoljanak, uraim.

     - Hát akkor: isten-isten, kedves kis zsarukáim! - emelte poharát Cséri Csicsi nyomozóinkra.

     - Egészségére, Csicsike. Szóval körülbelül fél öt és öt között beszélt utol­jára az alezredessel - foly­tatta a kikérdezést ezúttal Mányoki.

     - Igen. Az Astoriában megittunk ketten egy üveg Cinzanót, majd utána el­kísértem Arnit a metró­hoz.

     - Tovább nem? Csak a metróig?

     - Nem. Arni másnap utazott nyaralni Olaszországba, Jesoloba, azt mondta akkor, rám sincs szük­sége.

     - Érdekes, Csicsike. Magukat ugyanis látták két héttel ezelőtt, hogy együtt szálltak fel a metróra. Gondolkozzon csak egy kicsit!

     - Isten bizony, nem emlékszem ilyen mértékben a dolgokra. De miért ér­dekli magukat ennyire Arni?

     - Mert Arni meghalt. Ennek éppen tegnap, azaz csütörtökön volt két hete - mondta ezúttal Krecs­mári hadnagy - és éppen önnel látták élve utoljára. Nos, hát ezért érdekel minket ennyire Arni.

     Cséri Csicsi komolyan megsértődött:

     - Kinek néznek maguk engem? - kérdezte felháborodva - Gyilkosnak?

    - Kár úgy idegeskednie, Csicsike - felelte Krecsmári - mi magát nem gya­núsítjuk semmivel sem. Csak öntől, mint koronatanútól szeretnénk néhány részletet tudni.

     Csicsi erre még idegesebb lett; szabályszerű zokogásba kezdett:

     - De...mi...töhöhö...hörtéhéh...éhént vele...?

     - Ezt, sajnos, még nem tudjuk. Azt sem, hogy betegség áldozata lett-e, azt sem, hogy esetleg meg is gyilkolhatták, de még azt sem, hogy akár öngyilkos is lehetett.

 

6. Betegség vagy gyilkosság?

 

Egy kerek hét telt el azóta, hogy nyomozóink beszélgettek a Budai Orfeum főpincérével és kétes hírű dizőzével, Cséri Csicsivel. Cseterás és Gellért a tábornok irodájában éppen az eddig ta­pasz­taltakat elemezték.

     - Itt valami sántít - jegyezte meg A főosztályvezető - ez a nő nem mond igazat.

     - Miből gondolod, apuka? - kérdezte Gellért.

     - Hogy miből? Nos, ide hallgass: az alezredesnek ez a bizonyos bajtársa, Bátor Károly őrnagy, határozottan emlékszik az ominózus napon történtek minden egyes részletére, tehát arra is, hogy nem­csak Garay, de a művésznő is felszállt a metróra. Bátor őrnagyot én is meghallgattam, nemcsak Mányoki.

     Margitka, a titkárnő zavarta meg a fejtegetést:

     - Cseterás úr, kész a kávé - hozta be tálcán a finom, gőzölgő italt.

     - Drága Margitka, ha már megittuk volna, is késő lenne. Különben kö­szönjük szépen.

     - A tábornok úrnak mindig szívesen. De tessék mondani, Mányoki ezredes úrral mi van, hogy már legalább egy hete nem látjuk?

     - Jaj, Margitkám... Apropó, Gellért, de jó, hogy Margitka eszembe juttatja: Ádi két álló hónapig nem lesz. Ugyanis „nyaralni”, akarom mondani, telelni van a Spitzbergákon. Péntek este repült Swalbardba.

     - Hű, az angyalát - füttyentett Gellért - ez igen! Szegény, teljesen le fog fagyni. Swalbard ugyanis a világ legészakibb lakott szigete az Atlanti-óceán­ban, pontosabban már nem is ott, hanem a Jeges-ten-gerben.

     - Biztos vitt magával meleg holmit - jegyezte meg Cseterás.

     - Tehát - kezdett Gellért újból a fejtegetésbe - ott tartottunk, hogy dizőzünk harmincadikán, csütör­tökön igenis felszállt a metróra, jóllehet, ezt előttünk határozottan tagadta... De mi az ördög lehet ezzel a célja..? Szégyelli talán az alezredessel való kapcsolatát? Alig hiszem. Fordítva inkább el tudnám a dol­gokat képzelni...Gondolom, az alezredes ezért vitte dizőzünket inkább a nya­ralójába, mint a laká­sára...

      - ...Közben pedig beleért a kezed a serblibe, és felébredtél - torkolta le apósa - Azt akarod kihozni az egészből, hogy Garay Arnoldot Cséri Csicsi megölte? Garay is beteg volt a szívével, mint a neve­zetes kóspallagi kettős gyilkosság áldozatai? Csicsi pedig honnan, honnan nem, előkapta csillagos bugylibicskáját, az alezredes torkának szegezte, mire az - szívbeteg lévén - a rémülettől szörnyethalt. Na ne röhögtessél már, fiam.

     - Te mondtad, apuka, nem én - válaszolta Gellért tisztelettudóan.

     - Drága kisfiam! Hányszor mondjam még, hogy a halál okát egyelőre még az orvosszakértők sem ismerik. Miért akarod az alezredes halálát mindenáron Cséri Csicsire kenni? - folytatta Cseterás a fej­mosást.

     Margitka, mintegy villámhárítóként, közbeszólt:

     - Tábornok úr! Mi lenne, ha ki tetszenének menni az alezredes nyaraló­jába, és ujjlenyomatokat tetszenének rögzíteni?

     - Bravó, Margitka! Magában egy rendőr veszett el. Ragyogó a gondolat! Látja, ez eszembe sem jutott eddig. Most azonban megkérném, legyen szíves inkább a csepeli robbantók ügyében a vádeme­lési javaslatot legépelni. Egyébként nagyon szépen köszönjük a jó tanácsát.

     Miután a titkárnő kiment, Gellért megjegyezte:

     - Apuka! Használt az előbbi fejmosásod.

     - Hogyhogy?

     - Az ujjlenyomat még nem jelent feltétlenül gyilkosságot. Előbb azt kellene kideríteni, hogy tényle­gesen mi okozta Garay halálát. Cséri Csicsi esetlege­sen megtalált ujjlenyomatait csak ezután kell oko­zati összefüggésbe hozni az áldozat(?) halálával.

     - Hej, fiam, azt hiszem, igazad van - adta meg magát Cseterás - de az ujj­nyomokat a nyaralóban ettől függetlenül meg kell keresni...Tudod, ha Cséri Csicsi nekünk akkor igazat mond,  most az ügyet egyszerűen ad acta ten­ném, nem foglalkoznék tovább vele, mivel nem történt bűncselekmény. Fel is hívom Krecsmári Lacit, menjen ki a Római-partra. Mi pedig addig is felderítjük dizőzünk igazi nevét.

***

     Krecsmári hadnagy útja hangulatos kis hétvégi házak között vitt. Persze, ilyenkor nem sokan tar­tózkodnak bennük, hiszen általában munkaidő van. A hadnagy a Mazdát lelassítva, komótosan, csúsztatott kuplunggal hajtott végig a nyaralónegyed "főutcáján". Egyre inkább kezdett olyan gondo­latokat for­gatni fejében, hogy megtakarított pénzecskéjéből ő is vesz egyet, annyira megtetszett neki a főváros eme zöld- és vízövezete.

     Garay nyaralójánál már várta őt egy egyenruhás rendőrnő:

     - Hadnagy úr, Szabó Hermina főtörzszászlós, nyomszakértő, főosztályve­zetői utasításra, tisztelettel je­lentkezem.

     - Szeretettel üdvözlöm, főtörzszászlós úrhölgy. Gondolom, tudja, milyen ujjlenyomatokat kell ke­resnie.

     - Igen. A dandártábornok úr már mindent elmondott nekem telefonon. Hadnagy úrnak pedig azt ü-zeni, hogy próbáljon tanúkat felkutatni.

     - Köszönöm, kolléganő, meglesz ez is. Most azonban javaslom, előbb itt lássunk munkához.

     Azzal Krecsmári előírásszerűen feltörte a néhány napja általuk létesített pecsétet, kinyitotta az ajtót, majd bementek a házikóba. Mindenütt példás rendet találtak. Katonás rendet, törzstiszthez méltóan. Az asztalon két talpaspohár, egy hamutartó, benne egy elnyomott kék szimfóniával, és egy félig elszí­vott Sopiane-val. Krecsmárinak kezdett derengeni, hogy Garaynak két héttel ezelőtt, tehát nagyjából halála napján hölgyvendége lehetett....annál is inkább, mivel a Szofi filterjén rúzsfolt maradványait vélte felfedezni...De ki lehetett az alezredes hölgyvendége...? Elvileg lehetett Cséri Csicsi is, jóllehet, nem minden dohányzó nő szív Szofit, ez egyértelmű. Ezt a vizsgálat pár órán belül eldönti...

     - Kolléganő, szerintem most elég, ha csak a két pohárról meg az Isolabellás palackról vesz mintát.

     - Már meg is van - jelentette a főtörzszászlósnő.

     - Na és? Mit gondol, használható?

     - Így első ránézésre, úgy néz ki, igen. Az egyik poháron női ujjlenyomatot találtam.

     - Sejtettem - mormogta Krecsmári - ez várható volt. Szegény ales, nagy kujon lehetett...

     - Miből gondolja?

     - Nézzen csak oda a sezlon alá, főtörzszászlós úrhölgy. Lát ott két pár kü­lönböző méretű cipőt. Női cipőt. És, ha már itt tartunk, szerintem nem ártana azokról sem ujjnyommintát venni.

     - Értettem, hadnagy úr. Meglesz.

***

     Cseterás ezalatt az Igazságügyi Kórbonctani Intézetben folytatott eszme­cserét Dr.Szentpéteri Gyula pathológus professzorral (aki mellesleg állator­vosi diplomával is rendelkezett), az intézet igazgatójá­val. A tábornok egykori általános iskolai osztály- és padtársa csak hümmögött, amikor a főosztályve­zető Garay halálának lehetséges okáról faggatta.

     - Sajnos, öreg cimbora, nem sok jóval kecsegtethetlek - közölte a főorvos.

     - Hogy érted ezt, óberdoki? Nem szívinfarktus volt?

     - Hááát...ennyire egyértelműen ezt én nem mondanám, ugyanis Garay al­ezredesnek korábban sem­miféle szívpanasza nem volt, akarom mondani, nem lehetett. Minden eddigi vizsgálat ezt támasztja alá.

     - De hát csak úgy, Gyuszikám? Mint derült égből a villámcsapás? - fagga­tózott tovább Cseterás.

     - Nézd, tábornokom: az elhunyt szívét érhette valamilyen radioaktív sugár­zás is - magyarázta volna Szentpéteri, de...

     - Na ne őrjíts már meg, vén kuruzsló! - hitetlenkedett a tábornok - Csak nem azt akarod ezzel mon­dani, hogy Garay alezredes halálát sugárfertőzés okozta?

     - Egy frászt. Éppen ez az, ami képtelenné tesz engem az egyértelmű vé­leménynyilvánításra. Külön­ben is én azt mondtam az előbb, hogy érhette, és nem azt, hogy érte. Kis felületre, különösen szívtá­jékra leadott sugárdózis ugyanis valóban halált okozhat, mégpedig hasonlót a szívinfarktushoz, de ennek homlokegyenest ellentmond, hogy az elhunyt egyáltalán nem volt ra­dioaktív. Különben is hogy a fenébe kerülhet sugárzó anyag egy nyaralóba? Ezt öregem, már a ti dolgotok kideríteni, elvégre ket­tőnk közül te vagy a he­kus, nem én..

     Szentpéteri azzal levette szemüvegét, és gondosan megtörölgette.

     - Szóval, Gyuluskám - morfondírozott Cseterás - tehát azt mondod, hogy ha sugárzás érte, akkor az okozta az áldozat halálát, ha nem érte sugárzás, akkor pedig szívinfarktus.

     - Úgy valahogy, öregem - felelte Szentpéteri, majd így folytatta - Petikém, család? Jól vagytok?

     - Kösz, öreg sarlatán, csak amúgy ötven évesen.

     - Nézd, Petya, szerintem mindenki annyi éves, ahánynak érzi magát. De ugye jól emlékszem, hogy van egy szép nagy lányod?

     - Sőt, dirikém, még unokám is! Nem is egy! Négy! - jelentette ki büszkén Cseterás.

     - Négy unokád van? Hiába, vén fakabát, öregszünk. Hát, tábornokom, szívből gratulálok. Fiúk? Lányok?

     - Te, egy lány, három fiú. De olyan elevenek, mint a tűz.

     - Egyem meg a husukat. Sajnos az én lányom már kétszer elvált. A fiam révén van két kislány uno­kám, a lányomtól nincs.

     - Hát, drága öreg dokikám, tiszta szívből örültem ennek a találkozásnak. Nem is tartalak fel tovább, mennem kell. Tudod, sok a munka, sok a bűnöző.

***

    Gellért eléggé hitetlenkedve fogadta apósa információját. Sehogy sem tudta megemészteni, hogy a halál oka sugárforrás is lehetett.

     - Hogy az ördögbe...? - vakargatta fejét tűnődve.

     - Nincs más hátra, fiam, holnap meg kell keresnünk a te fizikus barátodat is. Most sokkal érdeke­sebb inkább Krecsmári Laci beszámolója. Kíváncsi va­gyok, mire juthatott a nyaralóban?

     Ekkor kopogtattak az ajtón. Bátor őrnagy jött az irodába.

     - Cseterás úr, jónapot kívánok. Bátor Károly vagyok. Beszélhetnék-e Ön­nel négyszemközt?

     - Felesleges négyszemközt, őrnagy úr. A fiatalember a vőm, és egyben az egyik legjobb munkatár­sam. Amit ő is hall, annyi, mintha csak nekem mon­daná. Volt parancsnokáról szeretne velünk be­szélni?

     - Igen. Tudja, dandártábornok úr, Arni elég nagy szoknyapecér volt, béke poraira....

     - De hát miért nem ül le, őrnagy úr? - invitálta Gellért.

     - Köszönöm szépen - foglalt helyet Bátor - szóval, volt neki kb. egy éve egy fiatal, huszonöt éves barátnője...

     - Elnézést, őrnagy úr, hogy félbeszakítom, de Garay, ugye, agglegény volt?    

     - Az - válaszolta Bátor - soha nem volt neki senkije. De mint katonai szak­ember, állítom, hogy aranyat ért. Elsőrangú stratéga volt, kérem szépen. Nem véletlenül lett ezredparancsnok, meg a haditu­dományok kandidátusa, jóllehet, az ezrednél nem ő volt a legnagyobb rendfokozatú, hanem a jelenlegi pa­rancsnok, Bokor dandártábornok úr, aki akkor ezredtörzsfőnök volt. Szegény Arni barátom alezre­desként szolgálati elöljárója volt még a dandártábornok úrnak is. Én pedig akkor is helyettes parancs­nok voltam, most is az vagyok.

     - Értem - válaszolta Cseterás - de tud-e valami mást is az áldozat magán­életéről azon kívül, hogy szerette a nőket?

     - Nemcsak a nőket, de a tütünkét is. Szolgálatban természetesen soha egy kortyot sem, de otthon sokszor úgy berúgott, mint az albán csacsi.

     - Aha. Szóval, mit akart őrnagy úr mondani erről a huszonéves nőről?

     - Mindennapos vendége volt Arninak. Még az utolsó időkben is.

     Gellért tette fel a következő kérdést:

     - Tessék mondani: olyan dolgokról van-e tudomása, hogy Garay alezredes egyszerre több nővel is foglalkozott?

     Gellért nagyon jól tudta, miért teszi fel ezt a kérdést. Úgy akarta irányítani a beszélgetést, hogy Bátor kitérjen Cséri Csicsire is.

     - Igen - válaszolta az őrnagy - többek között azzal a jó negyvenes nővel is, akivel az Astoriánál láttam.

     - És körülbelül mióta udvarolhatott Garay ennek a nőnek?

     - Hááát...kapásból nem is tudom...talán...pár hónapja.

     Gellért erre elővette a Cséri Csicsiről készített fantomrajzot, s átnyújtotta Bátornak:

     - Ez az a nő? - kérdezte.

     - Ez! - felelte csodálkozva Bátor - de honnan tudták ennyire pontosan, pusztán az én vallomásom a-lapján lerajzolni?

     - Nézze, őrnagy úr, ön meglehetősen pontos személyleírást adott. Hogy akkor nem tudtuk a fantom­rajzot megmutatni önnek, az azért volt, mert grafi­kusunk már másodkézből rajzolt, mégpedig éppen az ön vallomása után.

     - Őrnagy úr! - szólt most Cseterás - Változatlanul azt állítja, hogy Garay és Cséri Csicsi együtt szálltak fel a metróra az Astoriánál?

     - Hát persze. Mégpedig a leghatározottabban. De ki az a Cséri Csicsi? Az a nő talán, akit Arnolddal láttam?

     - Eltalálta - válaszolta Cseterás - de csodálom, hogy egy ilyen közismert művésznőt Ön nem ismer. A Budaiban énekel minden este.

     - Ugyan, dandártábornok úr, nekem családom van, nem érek én rá ilyen helyekre járkálni...bár igaz, egynéhányszor a tévében már láttam szerepelni. Tavaly például a pusztavacsi fesztiválon énekelt. Nem mondom, elég jó hangja van....Csak az a csúnya baleset ne lett volna utána...

     Cseterás izgatottan közbekérdezett:

     - Milyen baleset?

     - Az a szegény öreg japán vendég. Mutatta a kamera, hogyan esett össze a szerencsétlen.

     - Hát, őrnagy úr, köszönjük szépen az értékes információkat. Nagyon so­kat segített nekünk.

     - Ugyan, uraim, örülök, ha segíthettem. A viszontlátásra.

     Bátor őrnagy azzal szalutált, majd elment.

     - Apuka, nem kellett volna szerintem szélnek eresztened ezt az embert. Én megkérdeztem volna tőle, hogyan látta annak a japán politikusnak a halálát.

     - Ugyan, fiam, látta azt az egész ország. Ezt mástól is megtudhatjuk, nem­csak Bátor őrnagytól. Pél­dául olyantól, aki az esetet élőben látta. A két halál­eset, harmadiknak szegény öreg Perényié is, kísér­tetiesen hasonlít egy­másra. Mindjárt mondok is neked egy biztos szemtanút: Cséri Csicsit. Ha va­laki, ő biztosan látott mindent. Ez a nő valamennyi rejtélyes halálesetnél ott volt.

     Közben megérkezett Krecsmári is.

     - Szevasztok. Érdekes hírt hoztam, fiúk.

     - Hallgatunk, Lacikám.

     - Előbb üljetek le, nehogy a valagatokra pottyanjatok.

     - Laci bátyám - csóválta Gellért a fejét - ha Mányoki ezt hallaná, kitérne a hitéből.

     - Jó, jó, de ő most éppen a Spitzbergákon eteti a rozmárokat meg a je­gesmedvéket, tehát nem hallja.

     - A lényeget mondd, Lacikám! - sürgette Cseterás a hadnagyot - Te meg, Gellért, légy szíves, és ne szólj folyton közbe.

     - Cséri Csicsi igenis, járt 18-án, csütörtökön Garaynál a nyaralóban. Meg­találtuk az ujjlenyomatait. De, hogy ne mondhassátok azt, hogy járhatott ott máskor is, meghatároztuk az ujjnyomatok korát is, izotópos módszerrel. Egy­értelműen tizennyolcadikát hozta ki. Így még szemtanú sem kell...Csak azt nem értem, miért titkolta ezt Cséri Csicsi e-lőttünk?

     - Nem baj, Lacikám, majd megtudjuk. Most azonban Te fogódzkodj meg.

     Cseterás azzal tövéről hegyére elmesélte Krecsmárinak, mit mondott Bá­tor őrnagy.

 

7. Légyott a Pagony utcában

 

Chery Chee-Chee, alias Tschirmann Judit, szabadnapos lévén, éppen otthon, a minden fényűzést megtalálandó tizenkettedik kerületi Pagony utcai luxus­villájában pihent kényelmes sezlonján. Gyönyörű, jaguárfoltokat utánzó, brokátpongyolája alól kecsesen kivillant minden férfit felizgató for­más, kecses combja. Quadrofonhatású számítógépéből egy CD-ről saját felvételeit hall­gatta, közben nagyokat szippantott hosszú szipkájából. Kis bárasztalára egy üveg Camus volt készítve, két takaros kis ólomkristály-talpaspohárral, mel­lette egy doboz mentolos Dunhill, s egyszerűbbnek Sopianae is.

     Cséri Csicsi várt valakit. Mégpedig legújabb „fiúját”, Romitán Győzőt, a Budai Orfeum főpincérét. Mikor a CD lejárt, Toshiba tipusú, pentium III szá­mítógépében lévő, minden igényt kielégítő Win­dows NT-be gyárilag beépített program automatikusan a meghajtóba helyezte a következőt, amely termé­szetesen ugyancsak saját felvételeit tartalmazta. Csicsi ezalatt kényelmesen beült az egyik hatal­mas bőrfotelbe, s lába körmeit kezdte festeni. Közben a CD-ről vígan szólt a legújabb Cséri Csicsi-felvétel, egy szintén közismert régi, eredetileg Hollós Ilona-énekelte nosztalgiaszám, ezúttal azonban magyarul:

„Csoko-csoko-csokoládé, Óh szinyora, vegyen magának, s a fiának...”

     Egyszer csak furcsa, csengettyűre emlékeztető dallam szólalt meg, részlet a „Híd a Kwai-folyón” című közismert amerikai indulóból. Ez pedig a dallam­csengő volt, olyan, amilyen egy fényűző ház fényűző gazdájához illik.

     - Jövök már, jövök! - szólt bele Csicsi az asztalon elhelyezett mobil kapu­telefonba.

     Kint, a kapu túloldalán Romitán Győző állt.

     - Szia, anyus! - ölelte magához a ház asszonyát.

     - Puszi, szivikém. Most van hat óra, mondjad?

     - Bocsáss meg, anyus, de lerobbant a kocsim, kénytelen voltam békávéval jönni - felelte a férfi.

     - Ó, csacsikám, egy szavadba került volna, s én máris röpülök érted a Porschémmal. De vigyázz, ma nincs ám hetyepetye.

     - Mi van veled? - lepődött meg Romitán.

     - Tárgyalnunk kell, mégpedig fontos dolgokról. A világ proletáriátusának becsülete függ tőle - vá­laszolta a nő.

     - Ugyan, anyus, eridj már az ilyen süket hadovával!

     - Ez nem süket hadova. Arról az ominózus péntek estéről szeretnék veled néhány szót szólni. Előbb azonban gyere be, légy szíves, a nappaliba és he­lyezd magad kényelembe. Érezd magad otthon, szivi­kém, mint máskor. Iszol-e valamit? Van Camus-m, Isolabellám, Cinzanóm, Courvoisier-em, Black and Vhite-m.

     - Kösz, Csicsi, jó nekem a Camus, ami kinn van az asztalon.

     - Jeget parancsolsz bele?

     - Kérek. De egy jó kávét is feltehetnél - kérte a férfi Csicsit.

     - Oh, lovagom, ezen ne múljon - libbent ki Csicsi a konyhába - az Ön ké­rése számomra parancs.

     Romitán egy kissé felemelte a hangját, hogy Csicsi hallja a konyhában is:

     - Mondjad, anyus, amiért hívattál, hallgatlak.

     - Ne kiabálj, légy szíves. Nem akarom, hogy mások is hallják.

     - De hiszen magunk vagyunk.

     - Jegyezd meg, szivikém, a falnak is füle van, és az ablaknak is szeme van - felelte Cséri Csicsi, azzal kecsesen belibegett a szobába egy tál szárazsü­teménnyel.

     - Már itt is vagyok - lehelt egy finom puszit a főpincér arcára - öt perc múlva kész a kávé. Addig is rágcsálj egy kis sütit, direkt neked csináltam. Szóval - váltott a hangja komolyra - remélem, nem köp­ted el a titkomat a zsernyákoknak? Nagyon jól tudod, hogy te vagy egyedül az én titkom birtoká­ban!

     - Tőlem ugyan semmit sem tudnak meg! - válaszolta Romitán magabizto­san.

     - Hát azért mondom. Ha bárhol ki mered fecsegni, úgy jársz te is, mint az a büdös sárgaképű, meg a vén lódoktor. Az alesről nem is szólva.

     - I...irgalmas... - ijedt meg Romitán Cséri Csicsi fenyegetésére - az alesről nem is tudok...

     - No, azért össze ne kuláld magad, szivi, mert büdös lesz. Tudom, hogy te jó fiú vagy, s azt teszed mindig, amit én mondok. Ami azt az angyalbőrbe bújt pojácát illeti, annak azért kellett meghalnia, mert a kinti főnök utasított engem, hogy likvidáljam...

     - Csicsikém, te mindig annyit emlegeted nekem azt a kinti főnököt, de még egyszer sem árultad el nekem, ki az illető - szólt Romitán szemrehányóan.

     - Nem is fogom, szivi. Majd ha eljön a mi időnk, mindent meg fogsz tudni. No, csirió - emelte fel Csicsi a poharát.

     - Proszit.

     Azzal mindketten lehajtották Camus-jüket. Közben az egész lakást kezdte betölteni a lecsorgó kávé íncsiklandó, finom illata. Cséri Csicsi egy pillanatra kilibbent a konyhába, de rögtön jött is vissza a forró, gőzölgő fekete nedűvel. Takaros kis herendi csészékbe töltött mindkettőjüknek. Majd komoly, de meglehetősen zavaros filozofálásba kezdett:

     - Tudod, mi szent ügyért harcolunk. Engem, négyéves gyerekfejjel az át­kozott ávósok csaknem megvakítottak. Ezek mindenek voltak, csak nem kommunisták, akik nem átallották lejáratni a világ munkásmozgalmát. Az igazi, becsületes kommunisták java része pedig a Rákosi-rendszerben szinte kivétel nélkül Szibériában végezték, vagy az ötvenhatos események során pusztultak el. Te is tudod jól, hogy ötvenhatban azért vonultunk tüntetve az utcákra, hogy a Rákosi-klikk hibáit kijavítsuk, ám az sajnos, ellenforradalomba torkollott. Ez a fene nagy „demokrácia”, vagyis a burzsoázia restaurálódása pedig vastagon és magasról szarik a munkásemberekre. Kellett nekünk rend­szerváltás... De én töretlen, szilárd hittel vallom, hogy a Lenin elvtárs által meghirdetett Világforradalom előbb-utóbb győzni fog. S mint mondtam, ezt a rendszert sem szívlelem, de mit csináljak, ha egyszer ez a hazám? Élnem kell benne, és harcolni ezek ellen. Harcolni a Pártért, a népért, az elesettekért...

     - De...ebben a rendszerben - akadozott Romitán hangja - tel­jes...szólásszabadság van! Arról és ott beszélsz, amit és ahol csak éppen akarsz...!

     - Na ne legyél már ennyire naiv. Itt nem egyszerűen a szólásszabadságról van szó, hanem annál sokkal többről. Ez nemzetközi ügy, nem pedig holmi piti szólásszabadság, fogd már fel végre!

     - Én ezt nem csinálom tovább - állt fel idegesen Romitán – kiszállok ebből az egész cirkuszból! Nekem feleségem, gyerekeim vannak! Elég hülye vol­tam, hogy lefeküdtem veled...

     - Ugyan már, most mi a faszt majrézol? Te is közénk való vagy, te is kommunistának vallod ma­gad, akárcsak én! Vagy talán te is japán barátunk sorsára akarsz jutni? Jól jegyezd meg, amit most mondok: ne a kíberektől le­gyél beszarva, hanem tőlem! Még egy hang a kiszállásról, és rád nézek! Alá­írtad a papírunkat, nem?

     Romitán válasz helyett a rémülettől, a halálfélelemtől falfehéren bólintott. Cséri Csicsi pedig így folytatta:

     - Hát mit gondolsz, te hülye. Nekem téged, bármennyire is sajnállak, azonnal likvidálnom kellene, mégpedig itt és most. Jó, hiába esküszöl meg, sőt, magad is úgy érzed, hogy nem jár el a szád, de óhatatlan, hogy valahol el ne köpd magadat. A kíberek azon nyomban rajtad vannak, s vége minden­nek. Tehát kiszállásról csak akkor lehet szó, ha az itthoni főnök úgy látja jó­nak.

     - És...ki az...itthoni főnök?

     - Már megint sokat kérdezősködsz. Egyébként, lásd, kivel van dolgod, ezt kivételesen elárulom: az itthoni főnök én vagyok. S e hatalmamnál fogva úgy döntöttem, hogy egy és más titokba mégiscsak beavatlak. Már pusztán csak azért is, mert ha jelentkezik nálad a kinti főnök bukaresti megbízottja, te szé­pen át fogod neki adni az anyagot, amit most én adok oda neked. Minden vi­lágos?

     - Ne, Csicsi, nagyon szépen kérlek...

     Cséri Csicsi erre villámló szemekkel szuggerálóan Romitán szemébe né­zett. A főpincér pedig bé­nultan nézett vele farkasszemet, mint ijedt madárka a mérgeskígyóval.

     - Ugye, megmondtam - szólt Cséri Csicsi halk, de fenyegető hangon - hogy még egy szó a kiszál­lásról, és meghalsz! Igaz?!?

     Tekintete vészesen közeledett Romitán melléhez, szíve felőli oldalához. Ekkor azonban, szinte az utolsó tizedmásodpercben jóságosan, szinte anyai­asan elmosolyodott:

     - Jól van na, te pernahajder. Most az egyszer megkegyelmezek. És legyen elég neked ez a figyel­meztetés. Nem akarlak elveszteni, mert kedvellek. Csíplek. Olyan jól tudsz kettyinteni, igazán! Ha valakivel, akkor veled tuti, hogy a csúcsra jutok, nem úgy, mint azzal a sok vén, impotens kecskével, akik egyebet sem akarnak, mint azt, hogy vegyem be a farkukat, és nyalo­gassam mindaddig, amíg a számba nem spriccelnek... Fuj!

     Azzal jóságosan megcirógatta a férfi homlokát.

     - Gyere, gyújts rá - kínált oda neki egy doboz Dunhillt.

     A még mindig nyárfalevélként reszkető Romitán remegő kezekkel emelt ki egy szál cigarettát. Cséri Csicsi pedig újra töltött mindkettőjüknek a Camus-ből:

     - Na, ne cidrizz már, te szerencsétlen, hanem inkább igyál! Proszit!

     - Csirió, Csicsikém...Szó..szó...val - ijedezett még mindig a férfi - mi...mibe akarsz...be...beavatni?

     - Elég a majréból, mondtam már, hogy nem bántalak. Szóval: az alezredes értékes információkat jut-tatott el nekem, mert megcirógattam egy kicsit...

     - Lefeküdtél vele? - pattant fel Romitán - Megkefélt?!?

     - Ó, te kis féltékeny, látom, végre visszajött a régi éned. Na látod, ezt már szeretem. S hogy folytas­sam, ezt kell a bukaresti főnök megbízottjának átad­nod. S lásd, milyen vagyok hozzád: elárulom ne­ked azt is, mit tartalmaz az anyag: a Bem-laktanya teljes személyi állománya van benne, név szerint. Te­hát nagyon fontos, hogy eljusson Bukarestbe, a kinti főnökhöz...

     - De azért talán mégsem kellett volna eltenni láb alól azt a szegény főtisz­tet.

     - Nézd, az a mandró halálosan belém volt esve. Ezért sikerült tőle fontos katonai titkokat megtud­nom. Ám ha ebből a mámorból kijózanodik, fix, hogy köp. Hadbíróság elé állítják, s kiderül minden. Ennek pedig mindenképpen elejét kellett venni. Tájékoztattam a kinti főnököt (akit légy nyugodt, szemé­lyesen én sem ismerek), s ő elrendelte, hogy likvidáljam az alezredest. Nos, ezért kellett Garay Arnoldnak meghalnia. Most már meg vagy elégedve?

     - Meg - válaszolta Romitán fáradtan, megadóan.

     - Na látod. Most már tudsz mindent, tehát pusztán ezért sem szállhatsz ki a buliból. De ha sikerül...! Néhány év, és győz a világforradalom! Hát, ehhez tartsd magad, drágám.

     Csicsi azzal felkelt helyéről, s egy andalító számot tett be a számítógép CD-meghajtójába. Romitán utána ment, s a hifitoronytól visszaforduló nőt magához szorította, s teljes hévvel mély, tüzes csókoló­zásba kezdett vele. Nyoma sem volt immár az iménti életveszélyes fenyegetésnek meg riadalom­nak. Csicsi hagyta, hogy a férfi letépje róla leheletfinom köntösét. Teljes, anyaszült meztelenül állt Romitán előtt.

     - Gyere...drágám... - rebegte halkan a nő - tied vagyok.

     A férfi türelmetlenül, kapkodva vetkőzött. Majd ott, ahol éppen csak érték, vadul harapdálták, csó­kolgatták egymást, és bebújtak a hálószobában lévő, megvetett franciaágyba. A férfi hanyatt feküdt, és amint Csicsi ráguggolt, mennyei kéjjel érezte a nő forró, puha, nedves szerelemnyílását. Csicsi is úgy érezte, hogy ez maga a Mennyország; a hatalmasra nőtt, lilára duzzadt hím­vessző beléhatolása nyomán kéjesen felsikoltott. Majd pár perc ritmikus moz­gás után, egyre szaporább nyögdécselések, lihegések és artikulálatlan kiálto­zások közepette mindketten egyszerre jutottak a legmagasabb fokú gyönyör csúcsára.

Folytatjuk