Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A rejtélyes körülmények között felszívódott pénz

2020.09.10
A rejtélyes körülmények között felszívódott pénz

Sci-fi krimi, amelyben ugyan szerencsére nem hal meg senki, ám mégis bő­velkedik izgalmakban, fordu­latokban.

 

1.

 

Cseterás dandártábornok, a Különleges Ügyek Főosztálya vezetője egyked­vűen iszogatta kávéját irodájá­ban. Mint utóbbi napjai, számára ez a nap is viszonylag egyhangúnak, eseményte­lennek ígérke­zett. Ők pedig - jóllehet, joguk lenne hozzá - nem foglalkoznak holmi piti tyúkperekkel. Cseterás úgy volt vele, (noha éltető eleme volt a bűnö­zők elleni harc), nyugdíj előtt pár hó­nappal már nem is kívánt magának semmiféle cifra bűnügyet, hiszen nemso­kára betölti ötvenötödik életévét. Legutóbb talán a kóspallagi nem mindennapi kettős gyilkosság - amint arra a kedves olvasó is bizonyára jók emlékszik, egy pap követett el - okozott nemcsak neki, de cso­portjának is komoly fejtörést. Most hirtelen leánya, Erzsike jutott eszébe, aki már harmadik gyerekét várja. A tábornokon valami különös melegség, elér­zékenyülés vett erőt. Istenem, harmadik unoka..! Vajon kislány lesz-e, vagy kisfiú? Gel­lért ilyenkor azt szokta mondani, hogy ez mellékes, az a fő, hogy ép, egészséges legyen... És Perényi professzor is milyen öreg már! Túl van a nyolcva­nadik évén, de még mindig praktizál, jóllehet, már nem mint kór­házigaz­gató. Erzsike ezúttal is nála fog szülni.

     A főosztályvezetőt gondolataiban az ajtó nyílása zavarta meg. Kopogás nélkül rontott szinte aj­tóstól be az irodába Krecsmári hadnagy.

     - Tábornok úr - hebegte volna lélekszakadva.

     - Hagyd, Lacikám, a formaságokat, magunk között vagyunk. De nem mon­danád meg, mitől vagy ennyire iz­gatott, hogy még kopogni sem tudsz?

     - Péter bátyám, segítesz? - kérdezett vissza Krecsmári - különben ne ha­ragudj, máskor majd job­ban vigyá­zok.

     - Ugyan már. Én haragudjak terád? Jó vicc. Én csak azért haragszom, hogy feketeseggű. Na mondd, mi a gond.

     - Péter bátyám! Ülsz?

     - Jól vagy, Laci? - Cseterás hangjában az aggodalom keveredett egy kis bosszúsággal.

     - Én hál'Istennek jól, de te, tábornok úr, ha elolvasod ezt a papírt, állítom, hogy egyből rosszul le­szel - felelte a hadnagy - látom, tényleg ülsz, különben rögvest a földre csüccsennél. Parancsolj, kér­lek, a jegyzőkönyvek. Pil­lanat­nyilag ez minden.

    Mi tagadás, Cseterásnak valóban gyöngyözni kezdett a homloka, amikor elolvasta az elébe rakott iratokat.

     - Lacikám, sajnos, azt hiszem neked volt igazad. Ez valóban különös. De hogy az úristenbe' tűn­hetett el egy lezárt, és fel nem tört trezorból közel százmillió forint? Lacikám, ez a Karmazsin Ruha­ipari Kft. mátyásföldi gyárá­nak, az üzem dolgozóinak a fizetése lett volna! De ők is megérik a pénzü­ket, mert nincs annyi eszük, hogy valamelyik bankba utalják át a pénzt... Jól meg­nézték a fiúk azokat a pénztárbizonylatokat? Csakugyan megér­ke­zett az a pénz abba a Karmazsinba? Nem valami hamis trezorlezárási jegyzőkönyvet láttatok?

     - Peti bátyám, ne izgasd magad. Most már én mondom neked, hogy nyu­godj meg. Vegyük szép sorjában. Először is: tegnap, déli egy órakor a pénz­szállító kocsi annak rendje-módja szerint teljesen szabályosan megérke­zett. Másodszor: a százmillió forintot az üzem főrendészének és a pénzügyi ve­zetőjének a jelenlétében ugyancsak szabályszerűen az erre kijelölt dolgozók az utolsó fillérig beleszá­molták a trezorba, majd - a Karma­zsin ügyrend­jének megfelelően - a trezor mechanikus kul­csát a fő­rendész, ellenőrök jelenlét­ében, a saját irodá­jában helyezte el, az ú.n. különösen fontos kul­csok pán­célszekrényében. Harmadszor: a trezor tízjegyű számzárkombinációját csak és kizárólag két ember, vagyis a főrendész és a pénzügyi vezető ismerik, még maga az ügyvezető sem. Igaz, ettől még a pénzt akár ők is elvihették volna, de egyrészt mindketten tökéletes alibit igazoltak, másrészt, amikor ma reggel nyolc órakor, tehát mindjárt munkakezdéskor ellenőrizték a pénz meg­létét, még hiánytalanul megvolt minden. Kilenc órakor kezdték volna szétbo­rítékolni, de amikor ismét felnyi­tot­ták a trezort - természetesen telje­sen sza­bályosan - a pénznek már csak hűlt helyét látták, jóllehet, a helyszíne­lők egy­értelműen megállapították, hogy a trezort ma reggel nyolc és kilenc óra között sem a mechanikus kulccsal, sem a számzár-kombinációval senki nem nyitotta fel. Ez utóbbi egyéb­ként úgy működik, hogy a zárba egy komputer van be­építve, ami csak akkor engedélyezi a mechani­kus zár kinyitását, ha beütik azt a bizonyos tízjegyű kombinációt. Ezzel szemben a pénz szőrén-szá­lán eltűnt. Különös, nem?

     - Szóval, a pénz ma reggel nyolc és kilenc között tűnt el - mormogta Cseterás félig-meddig fog­hegyről, majd emelt a hangján - De hogy a picsába? Csak úgy, egyszerűen felszívódott? Vagy a kisan­gyalkák leszálltak az ég­ből, és a Jóistenkének adták át kapitalista megőrzésre? Ne mondassatok már csúnyát velem...! Várj csak! Az nem lehet, hogy illetéktelen személyek...

     De hirtelen elhallgatott. Azt akarta ugyanis mondani, hogy mások ismer­hették-e a számkombiná­ciót a két illetékes vezetőn kívül. Ám közben eszébe jutott, hogy akkor a szakértők nyilván megálla­pították volna a kétféle zár fel­nyitását. Nem beszélve arról, hogy van ott egy harmadik zár is. Ez pedig nem más, mint egy fotocellás készülék, amely felismerésre van beprogramozva. Vagyis, ha a főrend­észen és a pénzügyi vezetőn kívül másva­laki lép be a zárfelnyitó térbe, hiába ismeri az illető a szám­zár-kombinációt, a készülék automatikusan vészjelzést ad. Ezt a vészjelzést pedig a tizenhato­dik ke­rületi rendőrkapitányság ügyeletén is fogják, tehát az ismeretlen tettes vagy tette­sek nemigen jutnának a zsákmánnyal messzire. A rendőrök tehát nem a komputer riasztására, hanem telefonbe­jelen­tés alap­ján mentek ki a hely­színre.

     Cseterás döntött. Ki kell hallgatni mindazokat, akiknek a pénz szállításá­val, elhelyezésével, tehát az ominó­zus esettel kapcsolatban bármilyen közük is van, annak dacára, hogy ez előreláthatólag  semmi­féle eredménnyel nem fog járni. De hát ez a nyomozói munka. Azt is latba kell vetni, ami látszólag jelentéktelen.

 

2.

 

Egy héttel később Cseterást vejével, Gellérttel együtt a Bonbon presszóban egy-egy jeges Mar­tini mellett találjuk. Meg kell hagyni, ennyi kikapcsolódást igazán megérdemeltek, bár mind­kettőjük­nek egy kis lelki­ismeretfurdalása volt hogy egy tapodtat sem haladtak előre május 3-a óta.

     - Apuka, azt hiszem, én fogom magam, és kilépek a rendőrség kötelékéből - sóhajtozott Gellért - és nyitok inkább egy magánnyomozói irodát. Anyagilag is sokkal jobban járnék...

     - Maradsz a fenekeden! Legalább addig, amíg ezt az ügyet le nem zártuk. És ezt nem mint apó­sod, hanem, mint főosztályvezetőd mondom. Vagy ha úgy jobban hangzik, akkor a dandártábornok paran­csa a századosnak. Azt hiszed, nekem nincs lelkiismeret-furdalásom? Tudod jól, hogy rövide­sen men­nék nyugdíjba, de ha még egy évig tartana ez az ügy, amíg le nem zártam sikeresen, szó sem lehet nyug­díjról. No de nem kell elkenődnöd, Gel­lért. Most meg fogjuk nézni, hogy ki, illetve kik kezdtek fel­tűnő költekezésbe. Ezeket szépen elszámoltatjuk, s majd csak horogra kerül...

     - De még azt sem tudjuk, hogyan tűnt el a pénz! - vágott közbe Gellért - És kit akarsz elszámol­tatni, mikor fogalmunk sincs, hogy valóban lopás történt-e, vagy egy zseniálisan kiagyalt sikkasztás.

     - Drága fiam! Mikor is tűnt el a pénz? Reggel nyolc és kilenc között. Tehát másodikán, azaz előtte való nap szabályszerűen megérkezett! Hogy volna már ez sikkasztás, jógyerek? Egyébként teljesen mindegy, milyen tí­pusú bűn­cselekmény történt, ezeket az embereket mindenképpen el kell számol­tatni, nem?

     - Igazad van, apuka - felelete Gellért - bár most arra gondoltam, hogy esetleg a fotocellás készülé­ket hátha valaki kijátszhatta, s úgy mehetett be a felnyitótérbe.

     Cseterás jóságosan elmosolyodott:

     - Na, szerbusz Gellért, koccintsunk. Talán az ital eszedbe juttatja, hogy a kérdéses időben a zárat senki nem nyitotta fel. Ergo: a pénz ilyenformán nem tűnhetett el. Másrészt, te is ott voltál a helyszí­nelésen, igaz-e? Szagot kaptak a kutyák? Nem. Tehát, ha a berendezést csakugyan ki is szakaszol­ták, s be­mentek volna a felnyitótérbe, a kutyák mindenképpen szagot kaptak volna. És arra sem jöt­tél rá, hogy a fotocellás készüléket csak belülről, a trezor belsejé­ből lehet kiszakaszolni? Máshol kell nekünk operálni, fiam, én azt mondom. Hidd el, szerintem az a legcélravezetőbb, ha most a körmére nézünk néhány feltűnően költekezőnek, függetlenül attól, mi módon tűnt el a pénz, ami most mellé­kes.

     A presszóba lassan kezdtek beszivárogni a zenészek. Gellért szerette ezt a társaságot, mert jól és halkan-szo­lidan játszottak. De most valahogy nem volt ínyére a zenehallgatás.

     - Menjünk, apuka - mondta, majd fizetett a csárlingernek - gyere fel hoz­zánk. Ma te vacsorázol nálunk.

     - Nem mehetek, fiam, anyátok el sem tudja képzelni, hol vagyok. S tudod, hogy már harmadik napja rossz a vezetékes telefon nálunk, a mobilom pedig most éppen nincs nálam. Bár nagyon szeret­ném az unokáimat látni. A kicsi Gellért már biztos aranyos lehet.

     - Ó, nagy zsivány ám. Mindig az a játék kéne neki, ami a Mirandelláé. Mircsi pedig hogy adná a babáját oda, Gellért persze sír érte.

     - Gellért! Gondolkoztál-e már azon, hogy fogjátok a legkisebbet hívni? Ugye, Petike, ha kisfiú? - mosolyodott el Cseterás jóságosan - hadd legyen a neve a nagyapjáé.

     - Nem, apuka. Már megvan, hogy fogjuk hívni. Zoli, ha kisfiú. Ha pedig kislány, akkor Méda, Médike lesz.

 

3.

 

Klofák Benő kékfestő kisvállalkozó-népművésznek igazán jól ment az üzlet. Készítményei or­szág­hatá­ron túl is nagy elismerést váltottak ki az emberekből. Kétszer elvált lévén, egyedül lakott rózsadombi négy­szobás családi házában, ami természetesen, egyszersmind műhely is volt. Klofákot mindenki szerette a környéken, min­denkihez volt mindig néhány kedves, udvarias szava. Volt azon­ban egy igen súlyos hibája: mér­téktelenül ivott. Ha a pohár fenekére né­zett, ami nála megle­hetősen gyakorinak számított, otthagyott csapot-papot, bezárkózott valamelyik szobájába, s szinte vérfa­gyasztó hangon elkezdett trágárul ordibálni. Annyira, hogy ilyenkor a szom­szédok is „élvezték” mindig „koncertjeit”. Amíg volt feleségeivel együtt élt, azokat is, de sajnos, a gyere­keit is ütötte-verte. A csa­lád ilyenkor a szomszédoknál talált menedéket Klofák részeges dühro­hamai elől. Ilyenformán ne cso­dál­kozzon a kedves ol­vasó, ha mesterünket mindkét felesége faképnél hagyta. Négy gyerek után fize­tett ötven szá­zalék tartásdíjat, de pénze még így is volt jócskán. Arra azonban még ré­szegségében is gondosan ügyelt, hogy idegen emberekkel ne gorombáskodjon.

     Kivételesen józan volt, s éppen műhelyében dolgozott, amikor egy egyen­ruhás rendőr jelent meg nála, aki pedig nem volt más, mint Krecsmári had­nagy.

     - Jónapot kívánok - köszönt a hadnagy és tisztelgett - Ön Klofák Benő?

     - Igen, kérem, én vagyok...Talán valami jogellenes dolgot csináltam?

     - Remélem, nem - felelte Krecsmári - ám ennek érdekében okvetlenül sze­retnék pár dolgot tisz­tázni Önnel. Különben Krecsmári László hadnagy, fő­osztályvezetői vizsgálótiszt vagyok az ORFK Külön­leges Ügyek Főosztályá­tól. Szeretném, ha válaszolna néhány kérdésemre.

     - Miben állhatok rendelkezésére?

     - Klofák úr! Nemde, ön már kétszer elvált?

     - Kérem - méltatlankodott Klofák - ha arra gondol, hogy...de én...mindig tisztességesen fizettem és fizetem most is a gyerekek után a tartásdíjat! Ép­pen elég baj az nekem, hogy negyvenéves ko­romra idáig jutottam.

     - Ne is haragudjon, de ezt csak saját magának köszönheti. Ön kereste a bajt magának. Nézze, mi tudjuk, hogy maga italozó életmódot él...

     - De honnan?! - csattant fel Klofák.

     - Legyen ez a rendőrség titka. Megmondaná, kérem, hogy ötven százalék tartásdíj után miből telik önnek a drá­ga italokra? Miből van önnek Chevrolet-Semiramisa? És hogy miből kezdett bele egy leg­alább nyolcvanmil­liót érő hé­vízi nyaraló felépítésébe?

     - Nahát, ez már több a soknál! Kérem, én magánvállalkozó vagyok, ha nem tudná. Külföldi kun­csaftjaim is vannak. És tisztában van a hadnagy úr azzal, hogy az emberek milyen horribilis összege­ket adnak manapság egy kékfestő ruháért?

     - Ez eddig rendben is volna, Klofák úr - válaszolta Krecsmári - csak azt nem értem, hogyan lehet­séges az, hogy a hévízi villa felépítésének előlege­ként ön zsebből kifizetett harmincmillió forintot?

     - Tudja, mióta vagyok én kékfestő? Tizenöt éves, csíkhaj kölyök-korom óta, tehát már huszonöt éve!

     - Csak nem akarja elhitetni velem, hogy két feleség és négy gyerek mellett megspórolta? Vagy azt akarja, hogy eljárást indítsunk maga ellen adócsalás és devizabűntett miatt? Uram, önnek kül­földi megrendelői is van­nak, s felté­telezhető, hogy dollárral, német márkával, esetleg brit vagy ausztrál font­ster­linggel fizetnek önnek, ami önmagában még semmiféle bűnt nem rejtene ma­gában. De ne nézzen már engem mai gyereknek, Klofák úr! Tu­dom én na­gyon jól, hogy a nyugati valuták­nak a magyar feketepiacon még napjainkban is többszörös az értékük a legális árfolyamhoz képest.

     - De kérem - hüledezett a kékfestő - becsületszavamra mondom, hogy a nyugati valutákat kivétel nélkül min­dig a bankban váltottam be forintra, még­pedig a Budapest Banknál... Máris hozom a nyug­tákat...

     - Most nem kell fáradnia, kérem. De valószínű, hogy arra is sort fogunk keríteni. Egyben azonban szinte biz­tos vagyok: önnek a hévízi villára nem a devizaügyleteiből van pénze, hanem egészen más­honnan... Jó, jó, tu­dom. Azt akarja mondani, hogy nem ölt meg senkit, nem rabolt ki senkit, nem csa­pott be senkit. Elhiszem. De hogy Ön május negyedike-ötödike körül kezdte meg az építkezést, azt már tudjuk. Az is biztos, hogy ilyen rövid idő alatt har­mincmilliót csak úgy leakasztani nem lehet, különö­sen nem az ötven százalék tartásdíj után. Annál is inkább, mivel most még csak június tizen­kettedikét írunk. Szóval, Klofák úr, arra legyen felkészülve, hogy ebben az ügyben még fog idézést kapni a Különleges Ügyek Főosztályara. Nos, akkor én most nem is zavarkodnék, a vi­szontlátásra.

     Krecsmári azzal ismét szalutált, majd elment.

     Klofák pedig méltatlankodással kevert idegességgel ült volna vissza dol­gozni, ám ekkor eszébe ju­tott a hűtő­szekrénybe tett Camus. Elővette hát a palackot, és jót húzott belőle...

 

4.

 

     - Lacikám - szólt Mányoki ezredes, Cseterás tábornok helyettese - szerin­tem nem kellett volna en­nek a Klo­fáknak úgy nekimenned. Úgysem tudjuk bizonyítani még, hogy a pénze esetleg bűn­cselek­ményből is szár­mazhat.

     - Nem az, ezredes úr, kérlek szépen - felelte Krecsmári - de ez a hapsi annyira cinikusan viselke­dett, hogy ez keltette fel a gyanúmat, s kénytelen voltam valahogyan lehűteni... De mondom, Klofák úrnál valami nem stim­mel. Hiszen, addig rendben is volna, hogy egy igen jól menő kisvál­lalkozó, és még az ötvenszázalékos tar­tásdíj ellenére is jól keres, de már ne is haragudj: hogy lehet neki egyik napról a másikra annyi pénze, hogy csak úgy harmincmillió forintot a mellényzsebéből kivegyen? Nem gondolod, hogy van valami ös­szefüggés közte meg a Karmazsin pénzének az eltű­nése között? Ezt már végképp nem értem.

    - Lehet, hogy megzsarolt valakit, akinek a lottón ötöse volt, hiszen azon a héten volt öttalálatos szelvény, kettő is. És hogy a sértett nem tett feljelentést Klofák ellen zsarolás miatt, én annak tudom be, hogy az áldozat maga is sá­ros valamiben. Jóllehet, nem tudjuk, hogy ennek az egész Klofák-ügy­nek van-e akár a legcsekélyebb köze is a Kar­mazsin kifosztásához, de Cseterás nyo­matékosan ránk parancsolt, hogy ellenőrizzük le a feltűnően költekezőket.

     Ekkor megszólalt a hangostelefon Mányoki asztalán. A tábornok volt.

     - Gyertek csak át hozzám, fiúk. Igen érdekes közölni valóm van számo­tokra! Igyekezzetek!

     - Értettem, dandártábornok úr - szólt vissza az ezredes - máris.

     Az előszobában Margitka fogadta őket:

     - A főnök nagyon ideges!

     - Ne is törődjön vele, Margitkám! Túl fogjuk élni.

     - Nos, mire jutottatok? - nyitotta Cseterás az ajtót.

     - Gyanús nekem ez a Klofák - válaszolta Krecsmári - itt valami bűzlik!

     - Rendben. Akkor hát szíveskedjetek helyet foglalni, nehogy a földre csüccsenjetek attól, amit most mondok.

     Mányoki és Krecsmári rosszat sejtve ültek le a kényelmes bőrfotelekbe. Mindketten rágyújtottak.

      - Margitka - szólt Cseterás - először is legyen szíves négy kávét behozni, de legalább olyan fi­nomat, mint ed­dig. Ti pedig, fiúk, jól figyeljetek. Ma reggel kilenckor a Belvárosi Zálogházból rejté­lyes körülmények között el­tűnt több darab, összesen legalább ötvenmilliót érő arany- és platina ék­szer. Az elkö­vetés módja azonos a Kar­ma­zsinban elkövetett bűntettel. Vagyis az égvilágon semmi nyom, de az ékszerek szőrén-szálán eltűntek. Vagy ha úgy jobban tet­szik, felszívódtak. Tehát, amíg ti egész más üggyel foglalkoztok, addig a ti­tokzatos tol­vajok él­nek, mint hal a vízben. Hiszen addig rendben is volna, hogy utánanéztek a feltűnően költekezőknek, de Klo­fák­nak szerintem nem sok köze van a Karmazsinbeli lopáshoz. Klofákkal majd foglalkozzon inkább - ha gyanús - a kerületi kapitányság.

     - Apuka - kérdezte Gellért, aki szintén bent volt apósa szobájában - csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy szálljunk le Klofákról?

     - De igen. Pontosan azt.

     - De én biztosra veszem, hogy igenis, van összefüggés a Klofák-ügy meg a karmazsini kasszafúrás kö­zött. Kérlek, ne adjuk ki a kezünkből! Krecsmári intézte, nem én. De olyan meggyőzőek az érvei, hogy érdemes ko­molyan szem előtt tartani.

     Mányoki közbekérdezett:

     - Van az egyes ékszerekről valamilyen tájékoztatás? Például hogy néztek ki vagy hasonló.

     - Van, Ádikám. A zálogházi részlegvezető adott nekünk őszerinte pontos rajzot. Parancsolj, kér­lek.

     A főosztályvezető-helyettes átvette a papírokat. Nézegette egy kicsit, majd így szólt:

     - Ki kellene adnunk a tárgykörözést, mégpedig országosan.

     - Nem a legszerencsésebb - vetette ellen Cseterás - ugyanis ha a tettesek ezt megneszelik, hogy az éksze­reket országosan köröztetjük, úgy elrejtik, hogy maga a Jóisten se fogja őket megtalálni. Én in­kább a határátke­lőhelyek figyelmét hívnám fel, mivel feltételezem, hogy ilyen nagy értékű nemes­fém­tárgyat itthon nemigen tud­nának érté­kesíteni, viszont külföldön annál inkább.

     Margitka közben behozta a kávét.

     - Köszönjük szépen, Margitka. Az illata mindenesetre kitűnő.

     - Na ugye, tábornok úr? Én csak jót főzök! - nevette el magát a fiatalas­szony.

 

5.

 

A Karmazsin Kft. trezorjának kifosztása óta immár kerek három hónap telt el. Az ügy kezdett volna las­san-lassan feledésbe merülni. A Különleges Ügyek Főosztálya emberei is kezdték már-már úgy érezni, hogy ez nekik is sok, s egész egyszerűen nem bírnak vele. Annál is inkább, mert a titokzatos tolvaj­banda mosta­nában nem hal­latott ma­gáról.

     Igen meleg júliusi nap volt, mikor a Kovács-család - vagyis Gellérték - ezen a szép nyári alko­nyat­ban sétál­gattak a Margitszigeten. Erzsikének, mint nyolcadik hónapos kismamának kifejezetten jót tesznek ezek a zöld­övezeti séták.

     - Gellért, olyan jó itt! - mondta - Végtelen csend és, nyugalom!

     Azzal mélyet szippantott a levegőből.

     - Anyu - kotyogott a kislány, Mirandella - mikor visz el az apu a Kovács nagymamához?

     - Majd ha lesz egy kis időm, kislányom - felelte Gellért Erzsike helyett.

     - Mindig csak ezt mondod...

     - Tudod, kicsikém, mostanában nagyon sok a dolgom. Olyan ügyben nyo­mozunk a Cseterás nagy­papával, a Mányoki Ádi bácsival, meg a Krecsmári Laci bácsival, amilyen Magyarországon eddig még nem fordult elő. Te már nagy kislány vagy, ezt neked meg kell értened. Majd ha az Anyu bemegy a kórházba, hogy megszülje a kistestvérkéteket, elviszlek benneteket Rózsaszentmártonba Kovács nagypapáékhoz. Oké?

     - Engem is elviszel, apu, - szólalt meg a kis Gellért - vagy csak Mircsit?

     - Hát persze, hogy téged is! - felelte Erzsike - Gellért, olyan jó lenne itt a Nagyszálló teraszán egy-egy fagyit megenni! Gyerünk már be, még csak hat óra van. A gyerekeknek sincs még késő!

     - Jó, legyen - felelte mosolyogva a családfő - gyerünk.

     - Apu, vegyél nekem fagyit, vegyél  nekem fagyit! - ugrándozott a kisfiú.

     - Hóóógyisne! Te most csak finom tejszínt kapsz, mert neked hamar megfájdul a torkod. Akkor pedig tudod, hogy szurit kapsz a Perényi doktor bácsitól.

     Besétáltak a teraszra. Üres asztal után kutattak szemeikkel, amikor Gellért fülét egy ismerős, ked­ves női hang ütötte meg:

     - Szia, Gellért!

     - Á, Kermanidisz Klári! Nem akarok hinni a szememnek! Anyuci - fordult Erzsikéhez - engedd meg, hogy be­mutassam neked volt osztálytársamat a gimiből. Ő a Kermanidisz Klári, a négy év alatt végig egy padban ül­tünk.

     - Szervusz. Dr. Kovácsné Erzsike vagyok. Ezek meg a gyerekeink.

     - Örvendek! Dr.Palugyainé Dr.Kermanidisz Klára. Szervusz! De ugyan, Gellért, üljetek már le ide hozzánk. Engedjétek meg, hogy bemutassam a férjemet.

     - Dr.Palugyai Máté. Szervusztok. Foglaljatok már helyet. Mit fogyasztotok?

     - Ugyan, Máté - szabadkozott Gellért - köszi szépen a kedves meghívást, de a világért sem aka­runk bennete­ket feltartani.

     - Á, dehogyis tartasz fel. Szóval, fagylaltozni indultatok? Pincér! Lesz szí­ves négy nagy adag...

     - Csak három - mosolyodott el Erzsike - a kisfiú csak tejszínhabot kaphat, mert minduntalan beda­gad a torka tőle.

     - Akkor három nagy adag fagylaltot, egy tejszínhabot, és két barna bak sört kérünk - adta fel a ren­delést Palugyai, majd ismét Gellértet kérdezte - Ti is isztok egy-egy üveg sört?

     - Köszi szépen, elfogadjuk.

     - Igen, uram, máris hozom.

     - Klári, Klári! emlékszel a régi szép időkre? Hármasban egy padban, te, Guszev Matzi, meg én...

     - Hogyne, te is, meg Matzi is mindig az enyémről másoltátok le a matek házi feladatot - nevetett Klári.

     - Te meg soha sem tudtad a történelmet. Nem emlékszel rá? Tudod, a nemesség elszigetelődése második Li­pót császár korában! Én súgtam neked. Kaptam is ám miattad egy dugót az öregtől – „vá­gott vissza” Gellért.

     A társaság valamennyi felnőtt-tagja harsány hahotában tört ki. Közben visszajött a pincér:

     - Hová szabad a fagylaltokat?

     - Kettőt nekem és a kismamának - mutatott Gellért Erzsikére - a harmadi­kat a kislánynak, a tej­színt a kisfiú­nak. A söröket persze a felnőtteknek.

     - Hát akkor - emelte korsóját Palugyai - kedves egészségünkre!

     - Mesélj, Klárikám - kérdezte Gellért - hogy s mint vagytok?

     - Hát, amint látod, kicsit későn ugyan, de férjhez mentem. Nálunk még nincs gyerek, de látom, nálatok már útban a harmadik. Matyi atomfizikus a Magyar Tudományos Akadémiánál, én pedig or­vos vagyok, ideg- és elme­gyógyász tanársegéd. Most akarok szakosítani agy- és idegsebészetre is.

     Gellértnek ebben a pillanatban feltűnt valami igen furcsa. Klári kezén ugyanis egy gyönyörű arany­karkötő ékeskedett, ami fiatal a századosnak szemet szúrt. Hát igen. Ez éppen olyan, mint amilyen eltűnt a Belvárosi Zá­logházból. Jézusom, csak nincs valami közük Kláriéknak a zálogház, vagy a Kar­mazsin kifosztásához? Ez nem létezik. Ez egyszerűen lázálom, agyrém. Klofák lenne a bűntársuk? De hát ez....egyszerűen rémes!

     A százados kissé zavartan jegyezte meg:

     - Klárikám...de...szép...karkötőd van!

     - Az ám! Matyitól kaptam a múlt hónapban első házassági évfordulónkra! Igaz, édesem?

     - Igen, szívem - felelte Máté, majd Gellérthez fordult - Ha kell, nektek is tudok szerezni hasonlót. Az intézet­ben vettem a főnökömtől, aránylag nem is drágán. Annak dacára, hogy huszonnégy kará­tos, mindössze ötven rongyba került.

     Gellért azt hitte, rosszat álmodik. Egyszeriben elsötétült előtte a világ. Szabályszerűen rosszul lett.

     - Csak nincs valami baj? - érdeklődött a fizikus.

     - Semmi, semmi - nyerte vissza Gellért a hidegvérét - tudod, szakmai ár­talom... Mint tudjátok, rendőrnyo­mozó vagyok, századosi rangban, és már a ma született kisdedekben is bűnözőt látok... Egyébként ez az egész csak egy kis múló rosszullét volt.

     - Na, Gellért, ha ez igaz, arra most éppen jól jönne egy kis szíverősítő. Ugye, megiszol egy fe­lest?

     - Te, kösz, már jobb. Igazán rendes vagy, de inkább azt mondd meg, légy szíves, hogy hívják, aki­től a kar­kötőt vetted? Szerintem ez nem ötvenezret, de legalább félmilliót ér. Ötven rongyért ez való­ban potom összeg volt.

     - Ja, a főnökömre gondolsz? Dr.Réczey-Szabó Ottó. A docensnek meghalt Ausztráliában a nagy­nénje, és töb­bek között örökölt tőle néhány arany- és platina ékszert.

      - De Matyikám - komorodott el Gellért - sajnos, a karkötőt le kell foglal­nom, bármennyire fáj is... Ugyanis feltételezhető, hogy bűncselekményből származik, nem pedig az ausztrál nagynéni örökségé­ből. Bocsáss meg, Ma­tyikám, de a kötelességemet, bármilyen szomorú is, minden körül­mények kö­zött teljesítenem kell... Klári, szépen kérlek, add át azt a karkö­tőt...Természetesen a leg­messzebbmenőkig kártalanítani fogunk bennete­ket...ti nem tudhattátok, hogy az ékszert valaki bűn­tett elkövetése útján sze­rezte meg... Matyi, még valamit: össze tud­nál hozni engem ezzel a Réczey-Szabóval?

     Palugyaiék ugyan kissé meghökkentek, de egyáltalán nem haragudtak, amiért Gellért rendőrtiszti minőségé­ben lefoglalta Klári karkötőjét. Sőt, mi több, voltak annyira megértők, hogy még igyekez­tek a segítségére is lenni:

      - Szívesen, Gellért - felelte Máté - Holnap reggel kilencre megfelel?

     Klári pedig szomorúan ugyan, de megértéssel csatolta le magáról az  ék­szert, és átadta Gellért­nek, aki pedig gondosan becsomagolta azt egy papír­szalvétába.

     - Főúr - szólt Palugyai - fizetni!

     - Parancsolni méltóztassanak - jött oda a „csárlinger”.

     - Négy korsó barna Dreher-Bak sör, és három nagy adag fagyi volt, ezen­kívül egy tejszínhab.

     A pincér rövid ideig számolt:

     - Háromezer-ötszázhatvan forint lesz, uram.

     Máté húszezressel akart fizetni. Ám ekkor Gellért észrevette, hogy a „Deák Ferenc” széle egy kissé meg van pör­kölődve.

     - Várj csak, Matyi! - szólt izgatottan - Hadd váltsam már be neked négy darab ötezresre...!

     Gellért ezt pillanatnyilag még semmivel sem tudta megmagyarázni, de úgy gondolta, hogy szük­sége lehet er­re a húszezresre, és pont erre a bank­jegyre. Máté pedig csodálkozva ugyan, de ráállt a cserére.

 

6.

 

Cseterás Másnap reggel a történteket kissé hümmögve fogadta:

     - Te Gellért! Addig rendben is volna, hogy gyanús volt az osztálytársad karkötője és le­foglal­tad. De ha még­is igaz az ausztrál nagynéni halála és az örökségi história? Ezt feltétlen tisztázni kell. És valódi­sága esetén a karkötőt visszaadni ennek a Klárinak. Hiszen tudod: nem csak egy tarka macska van a világon...! Szóval, hányra kellene neked Palugyaihoz menni?

      - Kilencre. Egyébként éppen az imént szóltam Krecsmárinak, hogy néz­zen utána Réczey-Szabó rokonságá­nak, vagyis, hogy él-e, illetve élt-e rokona Ausztráliában. Jössz-e velem, apuka?

      - Megyek, fiam. De nyomatékosan figyelmeztetlek: a lehető legnagyobb tapintattal kell ezt a Réczey-Szabót „körbeszaglásznunk!” Viszont ezt a pör­kölődött szélű húszezrest már végképp nem ér­tem. Minek az neked?

     - Várd ki a végét. Még pillanatnyilag magam sem tudom.

     - Nocsak, nocsak! Én ráérek - mosolyodott el Cseterás - de a te Palugyai barátodhoz igyekez­nünk kell, mert már fél kilenc. Úgyhogy kocsival kellene mennünk.

     - Mehetünk azzal is - felelte Gellért, majd szólt a titkárnőnek - Margitka, ha keresnek minket, az Akadémia Mag­fizikai Kísérleti Intézetében vagyunk, és csak mobiltelefonon vagyunk elérhetők.

     Ezúttal Gellért ült a szolgálati Mazda volánja mögé. Rögtön le is tekerte az ablakokat, mert az au­tóban már kora délelőtt annyira meleg volt, hogy meg lehetett benne gyulladni. Hadd jöjjön be a friss léghuzat. Ezt kivétele­sen apósa sem bánta most, pedig az ő füle meglehetősen allergiás a hu­zatra.

    Verőfényes reggelben hajtottak át a Margit-hídon. A pesti utcák képe a megszokott kora délelőtti hangulatot mutatta. A budai hídfőnél elkanyarodtak a Rózsadomb irányába. Itt van ugyanis a MTA Magfizikai Kísérleti In­tézeté­nek egy kihelyezett részlege, ahol Réczey-Szabó docens és Palugyai ad­junktus dolgoztak. Kisvártatva gyö­nyörű villa előtt állt meg a Mazda. Ez volt a Kutatóintézet részlege, amelynek bejáratánál már várta őket Pa­lugyai Máté.

     - Szevasz, Gellért! - üdvözölte nyomozóinkat - Kit tisztelhetek az idősebbik úrban?

     - Dr. Cseterás Péter rendőr dandártábornok vagyok, az Országos Rendőrfőkapitányság Különleges Ügyek Főosztályának a parancsnoka - mu­tatkozott be Cseterás.

     - Részemről a szerencse. Dr. Palugyai Máté, akadémiai adjunktus. Már vártam önöket. Kérem, kö­vessenek.

     Felmentek a lépcsőházban az emeletre. Palugyai bekopogtatott az egyik ajtón.

     - Szabad! - hallatszott belülről.

     Magas, szikár, ötven év körüli kopaszodó férfi fogadta őket.

     - Szervusz, Máté. Ők lennének tehát a barátaid, akik érdeklődnek a mun­kám után?

     Majd Cseteráshoz fordult:

     - Üdvözlöm önöket, uraim. Dr.Réczey-Szabó Ottó akadémiai docens va­gyok, ennek a részlegnek a veze­tője. Önök minden bizonnyal azért kerestek fel engem, mert fiatal barátunkat (ez alatt Gellértet értette) érdekli a felfe­dezé­sem, amiről Palugyai kollégám már bizonyára tett néhány figyelemre méltó említést.

     - Ha megengeded, Ottó bátyám - így Palugyai - bemutatom a barátaimat. Az idősebb úr Cseterás Péter, a fia­talabb a veje, és a feleségemnek volt osztály-, sőt, padtársa, Kovács Gellért.

     Réczey-Szabó mindkettőjükkel barátságosan kezet szorított:

     - Nagyon örvendek, uraim.

     - Docens úr - érdeklődött Gellért - nem vagyunk ugyan magfizikusok, de apósomat is, engemet is érdekel a ne­ut­rinónál is kisebb semleges elemi ré­szecskéről szóló felfedezése. Mindketten igen nagy rajongói vagyunk a mag­fizikának.

     - Jaaa? Vagy úgy! A neutrettókra gondol, fiatal barátom?

     Réczey-Szabó azzal igen készségesen hosszas magyarázatba fogott. Míg beszélt, Gellért megfi­gyelte, hogy jobb keze hüvelyk- és mutatóujján kisebb, kör alakú égési sebhely éktelenkedett. Mikor a docens beszéde vé­gére ért, Gellért megkérdezte:

     - Mit csinált docens úr a kezével?

     A részlegvezető szemlátomást zavarba jött.

     - Ó, csak egy kis házi baleset - mondta - barkácsolás közben szereztem otthon egy levágott csőd­arabbal. Le­fűrészeltem, s egészen kiment a fejemből, hogy még forró... Tudja, hogy van, az ember szokott néha kap­kodni.

     - Docens úr! - szólt ezúttal Cseterás - Hallom, örökölt ausztráliai nagynén­jétől néhány nemesfém­tárgyat. Nem adna el belőlük? Jó árat fizetnék érte.

     - Ó, hát ezt is tudják? . mosolyodott el a docens - Ezer örömmel. Szívesen látom magukat akár már ma dél­után is mátyásföldi szerény hajlékomban. Majd megmutatom, és maguk kiválasztják, amelyik tetszik. Sőt, otthon is van egy kis házi laboratóriumom, és ha gondolják, azt is szívesen meg­mutatom maguknak.

     - Igazán kedves Öntől - felelte Gellért - apósom vagy én feltétlen elme­gyünk.

     - De mindkettőjüket is szívesen látom.

     - Hát, kedves docens úr - búcsúzott Cseterás - örültünk, hogy megismer­hettük, és köszönjük a szí­ves meghí­vást. Addig is minden jót.

     - Viszontlátásra, uraim. Tehát este, fél nyolcra megfelel?

     - Kitűnő!

    Elbúcsúztak Palugyaitól is. Neki azt is megköszönték, hogy Réczey-Szabó előtt nem fedte fel rend­őri minősé­güket. Az autóban Gellért megjegyezte:

     - Nem tetszik nekem sehogy sem ez a Réczey-Szabó. Szerintem süket handabanda mindaz, amit erről az égési sérülésről rendkívül ügyetlenül rög­tönöz. Ha egyszer levág egy gyűrűt egy vasfűrésszel egy csődarabról, an­nyira ostoba lenne, hogy abban a minutában csak úgy, puszta kézzel meg­fogja? Hiszen fizikus létére igazán tudhatná, hogy forró.

     Visszafelé menet véletlenül vették észre Krecsmárit, amint a Margit-híd budai hídfőjénél szállt volna fel a villamosra.

     - Laci! - kiabált ki Gellért - Gyere, itt vagyunk!

     Krecsmári beugrott a Mazdába.

     - Szevasztok - üdvözölte Cseterásékat.

     - Mire jutottál, Lacikám? - kérdezte Cseterás.

     - Csodálatos dolgot fedeztem fel. Ennek a Réczey-Szabónak soha nem volt nemhogy Ausztráliá­ban, de sehol másutt külföldön semmiféle rokona. Legkevésbé egy közel kilencven éves nagynéni­kéje - adta Krecsmári az in­formációt.

     - A kurva életbe - szaladt ki Gellért száján - én mondom nektek, hogy ez az ember egy hétpróbás csirke­fogó, tudós-bőrbe bújva. És nagyon valószínű, hogy humbug a nemesfémtárgyakról szóló me­se is.

     - Lehet, hogy igazad van, Gellért - próbálta Cseterás lehűteni - de sajnos, nem tudunk ellene sem­mit sem ten­ni. A sejtés ugyanis még nem bizonyíték, tudod nagyon jól. Tudjuk, milyen mód­szerrel fosztották ki a Karma­zsint meg a zacit? Nem. Sajnos. Más lenne a helyzet, ha a pénz és a nemes­fém­tárgyak eltűnési módját ismer­nénk. Könnyen megeshet, hogy rossz helyen kereske­dünk... De szerin­tem...én úgy gondolom, egyelőre felesle­ges elmennünk Réczey-Szabó lakására. Mert ha én egy­szer odamegyek, akkor már rendőri minőségemben és ház­kutatási paranccsal a kezemben...majd ha beér­tünk az irodába, fel is hívom, hogy sajnos, közbejött sürgős mun­kánk miatt tárgyta­lan...

 

7.

 

Másnap reggel Erzsikét és Gellértet a 4.sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Kli­nikán találjuk. Erzsike terhes­gondozásra jött, Gellértnek pedig ma volt annyi ideje, hogy elkísérje.

     - Drágám - szólt a fiatal százados - még egy jó hónap, és megvan Zolika.

     - És ha Médike? - kérdezett vissza mosolyogva Erzsike, és finom csókot lehelt férje arcára.

     Perényi professzorra ezen a napon elég sokan vártak, aki - már régen nyugdíjas lévén - lényege­sen többet tu­dott pácienseivel foglalkozni, mint ami­kor még kórházigazgató volt. Jóllehet, minden kisma­mát, kisgyereket féltő szeretettel, nagyapai gondossággal kezelt, a Cseterás-család mégis külö­nö­sen a szívéhez nőtt. Nemsokára fel is tűnt még öregségében, nyolcvanhárom évesen is daliás alakja.

     - Kezeiket csókolom, hölgyeim - köszöntötte mosolyogva a várakozókat - rögtön elkezdjük a ren­delést. Csak kis türelmet kérnék Önöktől, amíg beöltö­zöm.

    Erzsikéékkel együtt várakozott többek között egy 38 év körüli, feltűnően csinos nő is, aki mind­járt barátságo­san megszólította Erzsikét:

     - Asszonyom, nem vár véletlenül ikreket?

     - Azt hiszem, igen - felelte boldogan Erzsike - legalább is ami az ultrahang-vizsgálatot illeti. De mi­ért kérdi?

     - Valahogy feltűnően nagynak látom a terhét. Hányadik hónapban van, ha szabad lenne megkér­deznem?

     - Nyolcadikban. Elhiheti, hölgyem, mennyire örülnék, ha csakugyan ikrek lennének.

     Ekkor kijött a rendelő ajtaján az írnoknő:

     - Kérem a kezelőlapokat beadni.

     A csinos hölgy felállt:

     - Én még most vagyok itt először, nekem itt még nincs lapom. Tetszik tudni, terhességre gyanak­szom, mert nem jött meg a mensesem.

     - Akkor a TAJ-kártyáját legyen szíves. Különben majd a professzor úr meg fogja önt vizsgálni. Szabad a ne­vét?

     - Dr. Réczey-Szabóné Klofák Ilona.

     Gellért azt hitte, rosszul hall. Az írnoknő pedig beszedte a terhesgondozó lapokat, s eltűnt az ajtó mögött. Kis­vártatva Erzsikét szólították elsőnek:

     - Dr. Kovácsné Cseterás Erzsébet jöjjön be.

     Miután Erzsike bement, Gellért megszólította a csinos hölgyet:

     - Kedves asszonyom - jött zavarba egy kissé - nem rokona ön véletlenül a híres kékfestőnek?

     - Dehogynem, uram, Klofák Benő a bátyám. Ön is szokott talán nála vásá­rolni?

     - Hogyne, persze....nagyon szépek ám a Mester munkái! Sőt, mi több, van szerencsém a kedves férjét is is­merni.

     - Ottikámat? Milyen kicsi a világ! Honnan ismeri?

     - Egy volt osztálytársamnak a férje az ön kedves férjének munkatársa. Úgy volt, hogy tegnap este a docens úr meghívására meglátogatjuk magukat, de hirtelen munkák jöttek közbe, így sajnos, nem tudunk eleget tenni a kedves meghívásnak... Egyébként min dolgozik még otthon is a docens úr?

     - Jaj, uram, azt még nekem sem köti az orromra. Csak annyit árul el, ha sikerül a terve, nagyon gazdagok le­szünk.

     - No hallja, egy szinte világra szóló felfedezésből lehetnek is. Ezen nincs semmi csodálkozni való - felelte Gel­lért.

     Közben Erzsike kijött a rendelőből, Perényi professzor maga kísérte ki.

     - Százados úr - mondta - örömmel újságolhatom, hogy a kedves felesége, most már holtbiztos, hogy ikerter­hes. Az ultrahangon felül megvizsgáltam ha­gyományos módszerekkel, így sztetoszkóp­pal is. Két magzatszívhan­got hal­lottam.

    Gellért, ha nem figyelte volna meg, hogy Klofák Ilona arca egy kissé idege­sebbé vált a „száza­dos” szóra, bizo­nyára még százszor jobban örült volna a jó hírnek, mint így, mert hiába, a nyomozói hiva­tás még az ilyen ma­gasztos pillanatokban is felébred benne.

     - Édesem, nem is örülsz? - duzzogott Erzsike.

     - Dehogynem, szivecském - jött zavarba Gellért - csak valami furcsát vet­tem észre meg az előbb.

     - Jaj, ti rendőrök... te is, meg az Apu is… Ti már mindenkiben bűnözőt lát­tok - korholta Erzsike.

 

8.

 

Gellért izgatottan lépett be apósa irodájába.

     - Apuka - mondta - azt hiszem, kezd összeállni a kép.

     - Én is azt hiszem - felelte Cseterás - ugyanis Laci utánanézett ennek a Réczey-Szabónak. Pénz­éhes, zsu­gori embernek tartják munkatársai is, roko­nai is.

     - De ez még nem minden! Délelőtt, amikor Erzsikét kísértem terhesgondozásra, elbeszélgettem egy nővel. Képzeld: az illető nő Réczey-Szabó felesége, Klofák pedig a sógora, minthogy ez az asszony, leánykori nevén Klo­fák Ilona, meg kékfestőnk édestestvérek.

     - Nocsak. Kezd egyre érdekesebbé válni. És mit tudtál meg ettől az as­szonytól?

     - Egyelőre csak annyit, hogy a férje a kísérleteiről még neki sem beszél, sőt, a mátyásföldi villa pincéjében berendezett laboratóriumba még őt sem engedi be. Csak annyit mond, hogy rövidesen igen-igen gazdagok lesz­nek. Egyvalamit azonban nem értek: miért sápadt el egy pillanatra, amikor az öreg Perényi, Erzsikét kikísérve, engem százados úrnak, tehát nem a nevemen, hanem a rendfo­kozatomon szólított? Nyilván ő is sáros vala­miben. Van egy olyan érzésem, hogy az csak mese, hogy Lonci a házi laboratóriumba nem mehet be.

     - Most már te is látod, fiam, hogy ez egy zsugori, pénzéhes kompánia. És már azt is sejtem, hon­nan lehetett Klofák Benőnek hirtelen harmincmillió fo­rintja. Beszédéből ítélve, ez a Lonci megle­hető­sen kotnyeles teremtés. Na mármost: a docens elkövetett egy nagyobb arányú, ékszerekkel kap­cso­latos disznóságot, azokat feltehetőleg ér­tékesítette. Lonci pedig elfecsegte testvér­bátyjának, mire Benő megzsarolta, hogy feljelenti, ha nem ad át neki az arany-platina árából egy bizonyos összeget. Tehát Lonci igenis, tud férje üzelmeiről. De kihangsúlyo­zom, ez csak feltételezés! Meg ne próbáld bárme­lyi­küket is őrizetbe venni! Bűncselekmény történt, ez kétség­telen. De, mint már annyiszor elmondtam, nem ismerjük az elkövetés módját. Az is lehet, hogy csak a véletle­nek összjá­téka az egész, hogy Réczey-Szabóék bűnös­nek látszanak. A logika ugyan ellenük szól, de mindeddig nincs még egyetlen, még közvetett bizonyíték sem... De nagyobb baj még ennél is, hogy holnaptól kezdve csak hárman fogunk dolgozni. Krecsmári Laci ugyanis gyógyüdülésre utazik Bátaszékre, a Bel­ügy­minisztérium szívszanatóri­umába... Nézd, egy­szerűen nem tagadhatjuk meg tőle, hiszen úgy érzem, jócskán meg­dolgozott érte. Másrészt pedig biztosan emlékszel, hogy a Keresztesi-ügy kapcsán, egy gengszter szí­ven lőtte, és hajszá­lon múlt az élete; hét teljes órát feküdt a műtőasztalon. Ezek a szívpanaszok élete végéig el fogják kísérni sze­gényt.

     - Hogyne emlékeznék, apuka. Még kis híján én is otthagytam a fogamat... De ez az égett szélű húszezres... Ez sehogy nem illik bele a képbe... És mégis olyan gyanús, olyan furcsa... Megfoghatat­lan...

     - Rá se ránts, Gellért, majd beillesztjük valahogyan.

     Megszólalt a MATÁV-os telefon. Cseterás felvette.

     - Halló, itt Cseterás.... Szerbusz, Lacikám! Hát te még utazásod előestéjén is dolgozol..? Micsodaaaa...? Ez nem lehet igaz... Több köteg? Kösz, Laci­kám, jó pihenést, kellemes kikapcsoló­dást! És most már légy szíves, és kap­csold le magadat erre a két hétre... Ez parancs! Megértette, hadnagy úr? Tessék szót fogadni a tábornoká­nak, nézze meg a vak ember...! Szóval, írjál majd egy lapot! Na, szia!

     - Na, Gellért, a pörkölődött szélű húszezresek megszaporodtak. Krecsmári éppen most telefonált a Bankból. Nem tíz, nem ötven, de legalább ezer da­rab. Ennek bizony a fele sem tréfa. Na, fiam, mun­kára fel. A hü­le­dezésnek most nincs helye.

 

9.

 

Krecsmárit másnap reggel felesége, Rozika társaságában a Déli pályaudva­ron látjuk. Nagy bő­rönd­del voltak felpa­kolva. Volt még bőven idejük, hiszen az Alisca Intercity 6,30-kor indul, s most még csak háromne­gyed hat. A hadnagy legszívesebben csak a délutáni, a fél 6-kor induló „Gemenc”-el utazott volna, hiszen feltétlenül szeretett volna a megszaporodott égett szélű papírpénzekről akár Cseterással, akár Mányokival személyesen is konzultálni. De felesége hosszas rábeszélésére mégis csak reggel utazott, hiszen egyrészt a szanató­riumi ágy már reggel 8 órától elfoglalható. Másrészt pedig az Alisca Bátaszéken is megáll, szemben a délutáni Gemenccel (amely a Déliből kiin­dulva egészen Bajáig egyedül csak Szekszárdon áll meg, így tehát Bátaszéken sem), vagyis Szekszárdon át kellett volna szállnia buszra.

     - Papa, aztán vigyázz magadra - búcsúztatta férjét  Krecsmáriné - tartsd be mindig pontosan, amit az orvos előír... Vegyek-e neked valami olvasnivalót az útra?

     - Hát, az bizony jó lenne, mert Bátaszék eléggé messze van. Még Intercityvel is jóval több, mint két óra az út. De ha le­het, ne valamiféle bugyuta krimit hozzál. Krimiben rendőrként van úgyis épp elég részem.

     - Akkor mit? Népszavát?

     - Jöhet. De hozz, légy szíves, egy Élet és Tudományt is.

     - No, várj, mindjárt jövök.

    Krecsmári, amíg Rozika elment olvasnivalóért, elővette megnézni a hely­jegyét. „Nofene”, gon­dolta, „tizen­egyes kocsi, tizenhatos ülés. Dohányzó. Te­hát mindjárt az első a mozdony után. Nahi­szen, lesz ott olyan mo­tor­zúgás, hogy na!”

     Megszólalt a dallamkürt, majd a hangosbemondó:

„Beszállás a Bajáig közlekedő Alisca-intercity vonatba a tizenkettedik vágá­nyon. A vonat Bajáig me­netrend sze­rint csak Sárbogárd, Szek­szárd és Bátaszék állomásokon, valamint Pörböly meg­állóhelyen  áll meg. Az Intercity vonatra csak arra érvényes pótjeggyel sza­bad felszállni. Ennek ára 450.-Ft, amely magában foglalja a hely­biztosítás díját is. A kocsik szá­mozása tizen­egyes számmal a vo­nat elején kezdődik. A vonat hat óra harminc perc­kor in­dul.”

     Megérkezett Rozika.

     - Nézd csak, papa, hoztam neked Népszavát, meg Élet és Tudományt.

     - Jaj, de aranyos vagy, Rozikám, édes. Remélem, van benne atomfizikai téma?

     - Fogalmam sincs, drágám, te szereted a tudományos dolgokat, nem én.

     - Hohó - húzta fel szemöldökét a hadnagy - de van ám, méghozzá mindjárt a címoldalon! Tudod, hogy a magfizika a kedvencem! Ezért most kapsz egy igazi hitvesi puszit.

     Azzal szájon csókolta Rozikát, majd levette szemüvegét, s gondosan megtörölgette.

     Ekkor elindultak a vonat elejére, ahová Krecsmári helyjegye szólt. Borzal­mas volt hallgatni a sze­relvényt von­tató, az egyébként kitűnő dízelmozdony, az M41-es - becenevén a „Csörgő” - ékte­len, dü­börgő motorzaját.

     - Jaj, apa, neked is jó helyre adtak helyjegyet - dohogott Rozika, majd sze­retettel megpuszilta fér­je arcát jobb­ról-balról - aztán vigyázz ám magadra!

„A tizenkettedik vágányról az Alisca Intercity azonnal indul Baja felé! A be­szállást kérjük befejezni! A tizenkettedik vágány mellett kérem, vigyázzanak, Alisca Intercity jár ki!”

     Krecsmári a gyönyörű, filckárpitozású fotelek láttán hirtelen azt hitte, első osztályra szállt, s nem mert leülni. A kalauz azonban, minthogy úgy is éppen abban a kocsiban tartózkodott, a hadnagy je­gyét egy füst alatt meg is kezelve megnyugtatta, hogy jó helyen jár; ez másodosztály. Krecsmári ké­nyelme­sen elhe­lyezkedett hát a me­net­iránnyal szemben az ablak mellett.

    Ekkor megszólalt a kocsi mennyezetéhez erősített kicsiny hangszóróból a közismert Intercity-szig­nál, majd pedig egy halk, kellemes női hang, előbb magyarul, azután angolul, németül, franciául, spa­nyolul, s végül oroszul:

„Tisztelt Utasaink! Vonatunk, a Alisca Intercity rövidesen elindul, hogy kilenc órára végállomás­ára, Bajára ér­jen. Menetrend szerint csak Sárbogárdon, Szekszárdon, Bátaszéken, és Pörbö­lyön áll meg. Tájéko­zatjuk Tisztelt uta­sainkat, hogy az étkezőkocsi­ban visszahívható kártyás telefonké­szülék talál­ható. Száma 06-30-4424-502. Mindenkinek kellemes utazást kí­ván a MÁV-InterCity Szak­szolgálat.”

     A vonat ekkor lassan, komótos tempóban elindult, majd az Alagutat el­hagyva, Kelenföldnél - mivel ott sem áll meg - már szédítő sebességre kap­csolt. Benne voltak a 120 km/órában. Hiába, jó kis gép ez a „Csörgő”. Nem tar­tozik ugyan a legerősebb mozdonyok közé, de elképesztően fürge és gyors.

     Krecsmári, miután kiolvasta a Népszavát, elővette az Élet és Tudományt.

     - Forró, friss kávét tessék! - kínálta portékáját az éppen arra járó vonatpin­cér.

     - Kérek egyet. Mibe kerül?

     - Kereken száz forint, uram. Tejszínnel pedig százhúsz, a cukorért külön fizetni nem kell. Szabad-e Uraságodnak beletennem valamelyikből?

     - Egy szem kockacukrot kérek bele.

     - Tessék parancsolni, további kellemes utazást kívánok Uraságodnak.

    A vizsgálótiszt kényelmesen hátradőlt a fotelben. Sárbogárdot elhagyva, már Tolna megye földjén száguldott a vo­nat. Krecsmári egyszer csak annyira meglepődött, hogy hirtelenjében köpni-nyelni nem tudott! Egyszerűen ki­ej­tette kezéből a magazint. Olvasmányában ugyanis arra lett figyelmes, hogy egy osztrák fizikusprofesszor­-asszony, bizonyos Dr. Hannelore Lang, elméletben felfedezte egy magfizikai eszközökkel lehetséges élettelen anyagáthelyezés, ugyancsak általa kreált latin szóval, transmaterium elvét. A szó ugyan pontos magyar fordításban „anyagon túli”-t jelent, de erre az újonnan felfedezett je­lenségre pillanatnyilag ez a megnevezés illik leginkább. Az a had­nagy szá­mára még a cikk többszöri elolvasása után sem volt vilá­gos, hogy hogyan, miféle me­chanika szerint működik, viszont annál in­kább megértette, mi a lé­nyege. Úristen, ha ez igaz… Hi­szen ezek szerint ezt a fura, bo­nyolult eljárást bármire fel lehet használni, többek között akár lo­pásra is..! Most már legszí­vesebben hango­san uj­jongva felki­áltott volna. De hiszen ez óriási! Krecsmári rájött volna, hogyan tűnt el a pénz meg az ékszer..? Hát akkor ezért volt egy rakás húszezres széle megpörkölődve? Sőt, a hadnagy a cikk alapján azt is tudhatta, feltételezhette, mitől keletkezhetett a kör alakú égési seb Réczey-Szabó kezén (mint­hogy e rendkívül bonyolult magfizikai folyamat két­séget kizáróan bi­zo­nyos hőfejlődéssel jár)? Tehát aligha lehet kétséges, hogy a ti­tokzatos tolvaj nagy valószínűséggel Ré­czey-Szabó? Krecsmá­ri ekkor gon­dolatban összerakta, mik azok, amik a docens ellen szólnak-szólhatnak, mintegy bűnüggyé to­vábbkombinálva a cikkben leírtakat; először is, Ré­czey-Sza­bóék elég közel laknak a Karmazsin­hoz. A pincebeli laborból az üzem trezorját műszerek­kel be­mérni már igazán gyerekjáték... De honnan tud­hatta a docens, hogy mikor boríté­kolják a Karmazsinban a pénzt? Mert, hogy igenis, tudta, az már egyszer biztos. Ezek szerint valakinek, aki úgy a do­censt, mint a Karma­zsint jól ismeri, tudnia kellett mind a pénzszállítás, mind a bo­rí­tékolás idő­pontjáról... Csak nem Lonci, a feleség az informátor...? Hiszen ez a szép, kikapós asszony a had­nagy tudomása szerint a Karma­zsinnál dol­gozik...! Bár ezt Krecsmári csak sejtette, de biztosan nem tudta. Sebaj, majd utána­néznek. Másod­szor: a hadnagy olva­satában mindez úgy jött le, hogy a trans­mate­rium lényege az anyag elemi részecskéire bontásában áll, s hasadó­anyag­ként plutóniumot alkal­maznak. A jelen­ség, mint már tudjuk, bi­zonyos hővel meg radio­aktivitással jár. Csoda-e hát, ha a bankjegyek meg­pörkö­lőd­nek, a Zálog­ház kifosztásakor eltulajdo­nított egyik ka­rikagyűrű pedig megsüti a do­cens kezét? Noha ezek még csak közvetett bizonyítékok, ahhoz azonban való­színű, ele­gen­dőek, hogy Réczey-Szabót őrizetbe vegyék. Az anyja kapzsi úris­tenit! Gyorsan egy tele­font Má­nyokinak, és ától cettig be­számolni neki fel­fe­dezésé­ről, továbbá figyelmez­tetni ar­ra, hogy a bankje­gyek esetleg radioak­tívak lehetnek!

    Krecsmári elővette mobilját, és hívta az ez­re­dest.

***

    Két héttel később...

      - Na, fiam - szólt Cseterás Gellértnek - most megint elmegyünk ehhez a te Palugyai barátodhoz, és szak­véle­ményt kérünk tőle.

      - Fölösleges odamennünk. Egy telefonba kerül s félórán belül itt van - vá­laszolta Gellért, majd tárcsázott - Hal­ló! Kutatólaboratórium...? Dr. Palugyai Mátét keresem... Köszönöm, várok... Szer­vusz, Matyikám, Gellért va­gyok...Matyi! Ide tudnál-e jönni az irodámba..? Semmi, csak egy szakvé­le­ményt szeretnénk tőled hallani... Igen, feltételezzük, hogy a főnököd valami rosszban sántikál... Na, akkor, szevasz, szeretettel várunk!

     Azzal letette a kagylót, közben pedig beállított Krecsmári.

      - Szevasztok. Hívattál, Peti bátyám?

      - Igen. Kérlek, foglalj helyet - mondta Cseterás - Lacikám, ha a sejtésed beigazolódik, akkor min­den idők ed­digi legnagyobb, legrejtélyesebb magyar lopási bűnügyének tettesei rövidesen rács mögé kerülnek. Mindjárt ide­jön Palugyai Matyi. Ha a szakvéleménye kielégítő, illetve számunkra kedvező, kiadom a házkutatási parancsot, pörkölődött szélű, bármilyen címletű bankje­gyek meg a rajzon sze­replő ékszerek után. De a letartóztatási pa­rancsot is Ré­czey-Szabó ellen. Ez a munka majd részben terád is vár, ezért hí­vattalak.

     Megérkezett Palugyai.

      - Jónapot kívánok. Szerbusz, Gellért. Hívtatok, itt vagyok.

      - Tisztelettel köszöntöm, adjunktus úr - fogadta Cseterás - kérem, foglal­jon helyet. Mindenek­előtt arra sze­retnénk Öntől választ kapni, hogy létezik-e az ú.n. transmaterium, és nem valamiféle hír­lapka­csa-e, s ha igen, mi a vé­leménye róla.

      - Tábornok úr, a transmaterium a legkevésbé sem hírlapkacsa meg fan­tazmagória, hanem szín­tiszta valóság. Rendszeresen konzultálok az osztrák testvérintézetből Hannelore Lang pro­fesszor­asszonnyal, aki felfedezte és el­méletben kidolgozta ezt az eljárást. Bár legyen szabad megjegyez­nem, hogy ő is csak élettelen, szilárd halmazállapotú anyagok helyváltoztatására tartja alkalmasnak. Tehát a transma­te­ri­um igenis, létezik. Ez ma­gyarul anyagáthe­lyezést jelent, amihez radioaktív anyagot kell al­kal­mazni, annak is a semleges ré­szecskéit, vagyis a neutronokat. Erre a célra a plutónium a leg­megfele­lőbb.

      - Hű, a keserves... - füttyentett Gellért – nem semmi!

      - Szó­val – folytatta az adjunktus - a plutó­ni­um hasadásakor keletkezett neutronokat nyalábba fogva kell tartani. E neutronok útjába kell az elhelye­zendő tárgynak lenni...

     - Hogyan? - kérdezett közbe Gellért - Mivel tudod nyalábban tartani? Bór­lemezzel?

     - Pontosan. A bór ugyanis részben neutronelnyelő, részben visszaverő hatású anyag. Namármost: a sugár­ban, akarom mondani, nyalábban tartott neutronok útjába elhelyezett tárgy azok hatására hő fejlődése közben kábé öt per­cen belül elbomlik. Ehhez azonban a neutronoknak igen gyorsaknak kell lenniük, meg kell, hogy közelítsék a fény sebességét. Erre a célra szolgál egy ciklotron, vagyis gyorsító-berendezés. Amennyi­ben a hasa­dóanyag láncreak­ciója leáll, leáll maga az a­nyagelbomlási reakció is, vagyis a részecskéire gyors neut­ronok hatására elbontott anyag ismét anyag lesz. A ne­utronok tol­ják maguk előtt az elbontott anyag részecskéit, és az a kívánt helyen jelenik meg ismét. Ez volna tehát a transzmaté­rium, vagyis az anyagáthelyezés lé­nyege. Bár a folyamatot kissé veszé­lyesnek tartom, mivel a neutronoktól enyhe sugárfertőzést lehet kapni bárkinek, aki rosszkor van rossz helyen, va­gyis a folyamat útvonalában.

     - Roppant érdekes - jegyezte meg elgondolkodva Krecsmári – a napokban mintha már olvastam volna róla. De egyszerűen nem akartam hinni még an­nak sem, ami ott volt előttem leírva… De most egy igen prózai kérdés jutott eszembe: amennyiben a neutronokat a bórlemezekkel sikerül a folyamat in­dításakor nyalábban tartani, hosszabb távon le lehet-e velük győzni a légkör közegellenállását? Mekkora lehet az a távolság, amelyen belül hatásos lehet ez az egész az eljárás?

     - Nézze, hadnagy úr – válaszolta Máté – erre nézve pillanatnyilag csak tippjeim vannak, mivel arról nincs tudomásom, hogy a transzmateriális eljá­rást a gyakorlatban is bárki alkalmazta volna. De az én személyes megítélé­sem szerint…olyan…ötven-hatvan kilométernyi az a távolság, amelyen belül a folyamat kilencven-kilencvenöt százalékos biztonsággal leállítható. Ennél nagyobb távolsá­gon való alkalmazása az áthelyezendő anyag széthullásával járhat, hiszen a bórlemezeknek a neutro­nokat nya­lábban tartó ereje is véges. És akkor már csakugyan nem képes a közegellenállást le­győz­ni…

     - Elnézést, adjunktus úr, hogy a szavába vágok – szólt közbe Mányoki – de egyáltalán nem kizárt, hogy valaki a pénz és az ékszerek eltulajdonítása­kor pontosan ezt tette, vagyis direkt lopás céljára fejlesztette ki a transmaterium gyakorlati alkalmazását. Ez a valaki pedig valószínű, hogy ép­pen az ön főnöke. És hogyan értsem azt, hogy biztonsággal leállítható? Úgy, hogy az anyag hibátlanul vissza­nyeri eredeti materiális mivoltát?

     - Majdnem – felelte Máté – a többit már az ezredes úr is könnyen kikövet­keztetheti.

     - Adjunktus úr – kérdezte Cseterás - megkínálhatjuk-e egy kávéval?

     - Hálás köszönettel elfogadom.

     A tábornok ekkor kiszólt Margitkának, aki tíz perc múlva négy takaros kis csészében behozta a forró, gőzölgő italt. Gellért közben újabb érdekes dolgot vetett fel:

     - Matyikám - mondta - te szépen és érthetően elmagyaráztad nekünk, ho­gyan lehet ily módon va­lamely anyagot, tárgyat tőlünk távolabbra vinni. Csak­hogy a mi esetünkben ennek éppen az ellen­kezőjére keresünk választ.

     - Nincs ellenkezője. Az elbontott anyagot a már említett körzeten belül bárhonnan, bármely ki­je­lölt helyre tovább lehet vinni.

     - Ezek szerint - gondolkodott hangosan Cseterás - Réczey-Szabónak va­lahol egy másik ingatlan­tu­lajdoná­nak, mondjuk, nyaralójának is lennie kell... Különben hová a francba tenné az így eltulaj­doní­tott pénzt és éksze­re­ket...?

     - Van is - felelte Palugyai - mégpedig Kerepesen, a Szőlő utcában egy hétvégi háza, közel a HÉV-hez.

     - Te Matyi! Szerinted lehetséges-e, hogy az ominózus készüléket laikus személy kezelje?

     Gellértnek megvolt a szándéka ezzel a kérdéssel. Ugyanis, ha fizikus ba­rátja igennel felel, a do­cens fele­sége, Klo­fák Lonci, száz százalék biztos, hogy bűnrészes. A docens kimegy Kerepesre, hogy sze­mélyesen el­lenőrizze az akció eredményességét. Loncit pedig betanítja a készülék haszná­latára, illetve működésbe hozata­lára, bele­ért­ve természetesen a Karmazsin és a zálogház, valamint a kerepesi nya­raló bemérését is.

      - Miért ne? - kérdezett vissza Palugyai - Ez természetes. A készülék használatát bárki megtanul­hatja. Nem egy ördögi mesterség.

      - Delikvensünk pedig – jegyezte meg a tábornok - annyira kapzsi és mohó volt, hogy még arról a cse­kély­ség­ről is megfeledkezett, hogy a folyamat hőfejlődéssel jár. És ilyenformán persze, hogy meg­pörkölődik a pénz, és ba­rá­tunk pedig persze, hogy megégeti a kezét egy ily módon ellopott, még forró karikagyűrűvel... Világos tehát, hogy a zárszakértői vizs­gálat semmit nem mutatott ki. És per­sze, hogy nem kaptak szimatot a kutyák sem. A fotocellás készülékről nem is be­szélek, ehhez nem kell külön kommentár... Az anyja kapzsi, tolvaj, be­tyár úriste­nit, ezt nem ússza meg szára­zon...! Hát, adjunktus úr, nagyon szépen köszönjük az értékes szakvéle­ményt. Mar­gitka, legyen szíves kiállítani egy idézést Klofák Benő nevére. Krecsmári Laci, te pedig elmégy Réczey-Szabóék lakására egy házkutatási pa­ranccsal. Lefoglalsz minden gyanús nemesfémtárgyat, plusz azt a bizonyos miniatűr „atomreak­tort”, vagy ciklot­ront, vagy hogy az ördögbe hívják, mégpedig az összes tarto­zéká­val együtt. Lefoglalsz továbbá minden, ott talált pörkölődött szélű bankje­gyet is, címlettől függetlenül. Vilcsi?

     - Értettem, dandártábornok úr. Távozhatok?

     - Várj, ne rohanj. Még nem fejeztem be. Réczeyné született Klofák Ilona munkahelyének pedig utá­nanézel. Gel­lért, te pedig velem jössz a Kutatóinté­zetbe, megyünk letartóztatni Réczey-Szabót. Na fiúk, óhaja, sóhaja, pa­nasza, észrevétele van-e valakinek..? Ha nincs, akkor egy-kettő, mun­kára fel!

 

10.

 

Mátyásföldi kertváros, délután öt óra. Takaros kis kastélyházak mindenfelé. Krecsmári is egy ilyenbe igye­kezett. Mikor a jelzett házhoz ért, megnézte a kapu-névtáblát, hogy valóban jó he­lyen jár-e. A név­táblán pedig minden két­séget kizáróan Réczey-Szabó neve szerepelt.

     Becsengetett.

     Csinos, harmincnyolc-negyven év körüli szőke, félhosszú hajú asszony jött ki a házból:

     - Kit tetszik keresni?

     - Réczey-Szabóékat.

     - Legyen szerencsém - mosolyodott el az asszony - Dr. Réczey-Szabóné Klofák Ilona, Lonci va­gyok. Milyen ügyben?

     - Krecsmári hadnagy vagyok az ORFK Különleges Ügyek Főosztályától. Szeretnék néhány dolgot tisz­tázni Önök­kel.

     - Sajnos, uram, rosszkor jött, mert a férjem nincs itthon.

     - És előreláthatólag mikor jön haza? Ugyanis, ha nem lenne ellene kifo­gása, kedves Loncika, meg­várnám.

     - Sajnos, hadnagy úr, erre nincs mód, mert Ottó alig egy órája ment ki a Déli pályaudvarra, hogy elutazzon Zürichbe, nemzetközi fizikuskongres­szusra. Ezt el is felejtettem az előbb mondani. De, ha gondolja, a vonaton ta­lán még megtalálják, mivel a Haydn-Eurocity tizennyolc harminckor in­dul...én esetleg nem felelnék meg?

     Krecsmárinak az arcába szökött a vér. Réczey-Szabónak tehát már bottal üthetik a nyomát... Majd hirtelen megkérdezte:

     - Körülbelül meddig lesz oda?

     - Gondolom, egy hét múlva hazajön. De miért nem jön be?

     - Köszönöm, asszonyom, inkább csak itt az ajtóban, úgyis mindjárt me­gyek... Mondja csak, hol is dolgozik ön?

     - A Karmazsinban, itt, Mátyásföldön. Miért?

     - Legyen nyugodt, drága hölgyem, idejében meg fog tudni mindent - felelte a hadnagy.

     Lonci ideges lett, amit Krecsmári észrevett.

     - Csak nem ideges, Loncika?

     - Nem, dehogy...a férjem miatt...vajon, elérte-e szerencsésen a vonatot?

     - Azt én nem tudom. Mondja, mikor kapnak maguk fizetést?

    Az asszony kezdett egyre zavartabban viselkedni. Ez a rendőrtiszt sejt va­lamit...! Jaj, csak tűnne már el innét a sovány malac farkára..! Válasz helyett az ajkát harapdálta.

     - Titok talán?

     - Ne..ee...em...

     - Kedves asszonyom, mondok én önnek valamit. A Karmazsinban a mű­szaki és az adminisztratív állomány részére minden hó harmadikán van fize­tés. Csakhogy a dolgozók májusban erre hiába vár­tak.

     - Ezt egyszerűen nem értem - mondta Klofák Lonci zavartan - mennyiben tartozik ez rám? Én sem kaptam aznap fizetést, talán ennyi közöm van hozzá. Pedig én vagyok az egyik pénztáros.

    - Nem is kaphatott. Ugyanis az üzem trezorját rendkívül agyafúrt módon kifosztották, méghozzá csontig. Az értelmi szerző...

     - Jaj, Istenem, Istenem - pityeredett el Réczey-Szabóné - csak nem gon­dolja, hogy...én? Hiszen én magam is épp olyan károsult vagyok, mint a töb­biek.

     - Nem is maga, hölgyem. Az értelmi szerző az ön kedves férje.

     - Mit akarnak Ottótól? - csattant fel a szép docensné.

     - Azt ön nagyon jól tudja. Lesz szíves a szép kis kacsóját, hölgyem...

     - Mit csinál, hadnagy úr? - kérdezte döbbenten Lonci.

     - Kap egy takaros kis karperecet - válaszolta a hadnagy, majd, mielőtt Lonci bármiféle ellenállást fejtett volna ki, villámgyorsan elkapta a nő kezét, és megbilincselte.

     - Most pedig tetszik, nem tetszik, de előállítom önt a Különleges Ügyek Főosztályára. Letartózta­tom különösen nagy kárt okozó lopás miatt, mint bűnsegédet. Maga nagyon jól tudta, mire készül a férje! Már pusztán azzal is bűnré­szessé vált, hogy kibeszélte férjének a pénzszállítás módját, illetve a bo­ríté­kolás időpontját, ami ugyebár üzemi titkot képez. A férje pedig erre mit csinált? Nem mást, mint al­kalmazta a pénzre meg az ékszerekre is a transmaterium, vagy ha úgy magácskának jobban hangzik, az anyagáthelye­zés elvét. Csoda-e hát, hogy egy rakás bankjegy - természetesen húszezres - széle meg­pör­kölődött? Most pedig telefonálni fogok az operatív csoport­nak, hogy ejtsék meg a házkutatást. De ha bizonytalan eredetű ékszereket, meg pörkölődött szélű bankjegyeket találunk, hát jaj lesz mind­kettőjüknek. Úgy­hogy higgye el, Loncika, magácskán csak az őszinte, töredelmes, részletes, fel­táró jellegű beismerő vallo­más segít. A bíróság ezt fokozottan nyomatékos enyhítő körülményként fogja érté­kelni.

     Majd mobilján hívta az operatív csoportot, azt követően pedig a táborno­kot:

     - Halló...! Te vagy, Peti bátyám...? Igen... Nincs egy órája, hogy kiment a Délibe, a Haydn Euro­cityhez. Úgy­hogy szerintem most, azonnal vágjátok ma­gatokat a Mazdába, és lóhalálába', ha kell, akár szirénával irány a Déli..! Hogy én mit csinálok...? Most veszem őrizetbe a feleségét, Lon­cit... Igen, meg is bilincseltem... Sőt, szóltam az operatívoknak is, hogy csináljanak egy házkuta­tást… Ez termé­szetes, tábornok úr, persze, hogy referálok minden­ről...! No, sziasztok, sok szeren­csét...!

***

     Cseterás alig tette zsebébe mobiltelefonját a Krecsmárival való beszélge­tés után, egy hosszút, cifrát károm­ko­dott:

     - Hogy az a bárcabitorló, kaporszakállú, pörkölődött szélű, sugárfertőzött nukleáris rablókurvais­ten vágja olyan mélyen a faszát ebbe a gátlástalan, pi­szok tolvaj álfizikusba, mint amilyen messzire akar előlünk ellógni a szemét­ládája!!! Ezt a gecihuszárt talán már csak heli­kopterrel érjük utól...

     Majd a vezetékes telefon után nyúlt, hogy először a hegyeshalmi határőr­séget, majd a helikopte­res osztagot ri­assza.

     Gellért azonban úgy gondolta, hogy legkésőbb Mosonmagyaróvárnál a Mazdával is utolérik. An­nál is inkább, mivel szabad helikopter nemigen lesz, hiszen ma valamennyi bevetésen van, és a leg­köze­lebbinek is kell jó fél­óra, mire Cseterásék rendelkezésére tudna állni. Másrészt rajta és apó­sán kí­vül a szobában jelen volt a kiváló gépko­csi­ve­zető, Somogyi törzsőrmester is, aki­nek a száza­dos szólt, hogy tegye át őket a vonatra ott, ahol éppen utol­érik.

      - Nem értelek, fiam - mondta a főosztályvezető - miért pont autóval akarod utolérni? Helikopter­rel még így is hamarabb beérnénk.

      - De hát nem érted, apuka? Minden másodperc drága! Jó, hogy Hegyes­halomnál visszatartják a fiúk a vo­natot mindaddig, amíg mi oda nem érünk, de az is időveszteség, amíg a helikopter ideér!

      - Na jó - válaszolta a tábornok - gyerünk. De ha nekem elbasszátok, sze­mélyesen fogom a tökötö­ket sallan­gokká rugdalni, világos?!?

     A törzsőrmester pedig, bekapcsolva mind a szirénát, mind a kék lámpát, gázt adott; a fővárost el­hagyva a Maz­da már kétszázon felüli sebességgel száguldott, hogy mielőbb beérje az Eurocityt, ame­lyet még Győr előtt, egy út­átjáró közelében sikeresen utolértek és meg is állítottak. De, miután Cseterás meg Gellért felszálltak, a vo­nat rövidesen már indult is tovább.

     Somogyi pedig követte a vonatot a vasúttal párhuzamosan haladó autó­sztrádán.

     Réczey-Szabó ezalatt mit sem sejtve, magát a legnagyobb kényelembe helyezve ült a Zürichbe tartó Haydn-Eurocity Rapid egyik első osztályú fülké­jében. A vám- és útlevélvizsgálat magyar rész­ről már a Déliben megtör­tént, méghozzá anélkül, hogy bárki is rákérdezett volna a bőröndök tartal­mára; be­ér­ték a szokványos „van-e el­vámolni való” kérdéssel, amire docensünk ter­mészetesen „nem”-mel felelt. Az osztrákok pedig még talán annyira sem fog­lalkoznak vele, mint a magyarok. Legrosszabb esetben is legfeljebb kinyittat­ják vele a bőrönd­jeit. Minia­türizált ciklotront meg anyagáthelyezési készüléket még ők sem láttak. Azt sem tudják, mi fán terem. Réczey-Szabó­nak - szeren­csére - még az sem tűnt fel, hogy a vonat miért is állt meg valójában. Iste­nem, hát előfordulhat bár­milyen forgalmi ok, ami miatt nincs mese, meg kell állni. A docens tehát elégedetten elmosolyodott. Ez a mosoly lát­szólag még ak­kor sem kopott el arcá­ról, amikor Cseterás meg Gellért benyitottak a fül­kébe. Sőt, kedves is­merősként üdvö­zölte őket (a tábornokék szerencséjére a tudós ülése éppen az ellenkező oldalon volt, mint ahol az autópálya ha­lad, így nem tűnt fel neki, hogy azon egy rendőrautó halad villogó kék lámpával):

     - Á, az én kedves, magfizika iránt érdeklődő barátaim! Csak nem Önök is Zürichbe utaznak?

     - Üdvözlöm, docens úr - köszöntötte Cseterás - Zürich igen szép város. Úgyhogy nem is tudom, hogyan jut­nánk be a fizikuskongresszusra, ha Palugyai adjunktus úr nem járt volna közben érde­künk­ben a svájci követsé­gen... Apropó, ha minden jól megy, fél óra múlva a határon vagyunk.

     Gellért vette át a szót:

     - Gratulálok önnek, docens úr! Ön csodálatos, mondhatnám, világra szóló dolgot fedezett fel. Ön­nek sikerült a világon elsőként megvalósítani gyakorla­tilag is az anyagáthelyezést.

     - Gyakorlatilag? - kérdezte csodálkozva a tudós - Ott egyelőre még nem tartok ugyan, de a leg­jobb úton va­gyok hozzá... De ha szabad kérdeznem, honnan jöttek rá, hogy én tulajdonképpen a Lang- felfedezte transmaterium-mal foglalko­zom? Talán ezt is Palugyai kollégám mondta?

     - Eltalálta - felelte Cseterás.

     Beszólt a fülkébe a kalauz:

     - Jónapot kívánok, magyar jegyvizsgálat. Új felszállók jegyét kérem szé­pen. Húsz perc múlva He­gyesha­lomba érünk.

     Cseterásék felmutatták rendőrigazolványukat, majd Gellért követte a kala­uzt a folyosóra:

     - Kalauz úr, a rendőrségtől vagyunk. Én Kovács Gellért százados vagyok. Kérem, késleltesse a vonatot, ameddig lehet. Veszedelmes bűnözőt köve­tünk, s ezen a vonaton tartózkodik…

     - Máris intézkedem, százados úr - válaszolta a jegyvizsgáló, majd elment a vonat eleje felé.

     Két perc múlva Réczey-Szabó bosszúsan dohogott:

     - Hogy a rosseb enné meg. Pont ez hiányzott, mikor már így is tíz perc ké­sésben vagyunk.

     - Na, docens úr - kérdezte Gellért - hát mi a baj? Kétszeresen nincs oka a bosszankodásra. Elő­ször is, erről sehol nem kell átszállni, ez végig megy egészen Zürichig. Másodszor, az ön felfedezése egye­nesen páratlan. Enge­met a maga helyében ennek az érzésnek a boldog tudata annyira eltöltene, hogy ilyen apró-cseprő szamár­ságokkal, mint például egy piti kis vo­natkésés, egyszerűen nem fog­lalkoznék.

     - De amikor nekem pontosan oda kell érnem.

     - Rá se rántson, docens úr - vette át a szót Cseterás - egyszer, valamikor talán erre is sor fog ke­rülni. Ön egy lángelme, egy zseni. És ezt tetézve...

     - Hm... - hümmögött a docens, és kezdett volna visszatérni nyugalma, mi­vel hiúságának jólesett, ha valaki a tudását, képességeit dicséri.

     - Szóval, mindennek tetejébe… Közönséges, becstelen, harácsoló, utolsó, piszok tolvaj! - emelte fel hangját a főosztályvezető.

     - Mit merészel, uram?!? Jól gondolja ám meg, mit beszél - válaszolt Réczey-Szabó fenyegetően - és főleg, hogy kivel beszél! Hiányzik magának egy rágalmazási per? Ez akár az állásába is belekerül­het! Messzebbre elér a kezem, mint azt maguk gondolnák!!! És egyáltalán, kik maguk va­lójában? Új­ság­írók?

     - Kedves docens úr - mondta ismét Cseterás kissé gúnyosan - ugyan, nyújtsuk már ki mind a ketten a ke­zünket, hadd lássam, melyikünké ér el messzebbre! Ha gondolja, van nálam szabócenti­méter, akár le is mérhet­jük. Egyből rájöhetne, hogy azért minket sem éppen most vakartak le a hathúszas falvédő­ről. Csak nem képzeli, hogy a Különleges Ügyek Főosztályán málé­gyerekek vannak? Mi nagyon is jól tud­juk, hogy maga a tudományos felfede­zésével aljas, galád módon visszaélt. Ugyanis most válaszol­nék arra a kérdé­sére, hogy kik is vagyunk mi va­lójában. Szóval, szíves enge­delmével: Dr. Cseterás Péter rendőr dandártábornok, főosztályvezető vagyok, a fia­ta­labbik úr a mun­katársam, Dr. Kovács Gellért rendőr százados, főosztályvezetői vizsgálótiszt... Na, nyissa csak ki szé­pen a bőröndjét... Nem azt, maga tolvaj gazem­ber! A mási­kat! Maga, barátom, nagyon jól tudja, hogy mit ke­re­sünk!

     Réczey-Szabó kénytelen-kelletlenül levette és kinyitotta. Fura készülék volt benne; a főosztályve­zető pedig újabb kérdést tett fel:

      - Csak egyvalamit nem értek még. Azzal már tisztában vagyunk, hogy a Karmazsinból a bankje­gyeket és a Bel­városi Zálogházból az ékszereket mi­lyen módszerrel tulajdonította el. Transzmatéri­ummal. Azt is tudjuk, hogy mi­től pörkölődtek meg a bankjegyek, sőt, azt is, hogy valójában mitől is keletke­zett az ön kezén az a bizonyos kör ala­kú égési seb. Nem tudjuk viszont azt, hogy az ön sógora, Klofák Benő hogyan jutott pénzhez. Már úgy értem, hogy az ön által eltulajdonított pénzhez... Nos, nem fontos, hogy erre itt és most fe­leljen. Majd Pesten, a Különleges Ügyek Főosztályán holnap reg­gel.

     - Uraim - kezdte Réczey-Szabó - nem tudom, mit akarnak tőlem. De ha valami balhét óhajtanak rám verni, hát akkor alaposan melléfogtak. Amit pe­dig a bőröndömben láttak, az egy közönséges gammasugárzás-mérő ké­szü­lék.

     - Ejnye, ejnye, docens úr. Csak nem ezt akarja majd a szakértői véle­ményre is mondani? - kér­dezte ezúttal Gel­lért - Ezt a műszert ugyanis holnap reggel, sőt, még ma este meg fogja vizsgálni Pa­lugyai kolléga. Minden­e­setre, Réczey-Szabó Ottó, most őrizetbe vesszük különösen nagy kárt okozó lopás, tudományos felfedezéssel és sugárzó anyaggal való visszaélés, gondatlanul elkövetett közve­szélyokozás, továbbá szolgálati titok illeték­telen kifürké­szése miatt. Gondoljon csak a Karmazsin­beli pénz­szállításra, mivel ön a felesége révén tudott erről.

     Réczey-Szabó megadóan sóhajtott:

     - Rendben, vigyenek. Bűnös vagyok.

     - Na látja, ezt már szeretjük - felelte Cseterás.

***

    Ősz volt már, mire a Pesti Központi Kerületi Bíróság ítéletet hirdetett a nem mindennapi tolvaj há­zaspár ügyé­ben. Nyomozóink számára ez a teljes meg­nyugvást jelentette, meg kell hagyni, teljes jog­gal. Gellért mégis tü­rel­metlenül topogott - a szülőszoba előtti váróban, egyik cigarettáról a má­sik­ra gyújtva.

    Lássuk, mivel tölti idejét ezalatt Cseterás, Mányoki, meg Krecsmári. A had­nagy lágymányosi laká­sán társa­logtak, fel-felidézve a maga nemében szinte egyedülálló pénz- és ékszerlopás részleteit egy kis édeslikőr, kávé, meg Ro­zika-sütötte sütemény – mákos meg diós hókifli - mellett.

     - Peti bátyám - szögezte le a házigazda - ez nagy fogás volt. Azt hiszem, minden idők legkülönö­sebb magyar lopási bűnügyére tettünk pontot. De kér­lek, rágcsálj már egy kis sütit, ne kínáltasd ma­gadat.

     Cseterás kivett egy süteményt:

    - Kösz, Lacikám - mondta - ez igazán nagyon finom, különösen a diós. De miből jöttél rá, hogy Klofák az ügyben ártatlan?

    - Pusztán fatális véletlen volt, hogy Klofák pont május negyedikén jutott egy nagyobb összegű pénzhez, telje­sen legális, törvényes úton. Ugyanis egy sa­ját maga által kikísérletezett kékfestő-tech­nológia licencét adta el brit és olasz üzletembereknek. Ebből bőven futotta egy hévízi nyaraló előle­gére. A lopásról nem tudott, még húgától sem. Annál is inkább, mivel Loncinak, annak dacára, hogy az asszonyka eléggé kotnyeles, sokkal több esze van ahhoz, hogy akár testvérbátyja orrára is kössön ebből a piszkos ügyből bármit is. Hát mit gon­dolsz, tábornok úr? Egyből ugrott volna a lóvéból leg­alább tízmillió. Réczey-Szabóék ennél sokkal zsugoribbak. A szerencsétlen Klo­fák...

     - No ne féltsd te csak a „szerencsétlen” Klofákot, Lacikám - szólt közbe Mányoki - van annak mit ap­rítani a tejbe. Mi négyen, Gellértet is beleértve, együtt nem keresünk annyit, mint ő egyedül. Szó­val?

     - Szóval ő nem tehetett arról, hogy pont neki fizettek a pörkölődött szélű bankjegyekkel. Sőt, mi több: első­ként szolgáltatta be a bankjegyeket a Bankba kicserélés végett. Megvallom őszin­tén, ő is gyanúba ke­rült, de meg­szüntettük ellene az eljárást. Apropó: kedves hugicája mennyit kapott, nem tudjátok?

     - Véletlenül tudom - felelte az ezredes - minthogy hallgatóként ott voltam az első fokú tárgyalá­son. Réczey-Sza­bó Ottót a bíróság különösen nagy kárt okozó lopásban, tudományos felfedezéssel és ha­sadóanyaggal való vissza­élésben, gondatlan közveszélyokozásban, valamint üzemi titok ille­téktelen kifürkészésében mondta ki bű­nösnek, ezért halmazati bünteté­sül tíz évi fegy­házbünte­tésre ítélte. Mel­lékbüntetésül a közügyektől tíz évre, a tudomá­nyos tevékenységtől örökre eltiltotta, a felfedezésé­nek sza­badalmi jogát megvonta, a diplomájától meg a doktori titulustól megfosztotta, a házi laboratóriu­mát pe­dig el­ko­bozta. Loncika pedig ugyanezekért, részben, mint társtettes, részben, mint bűnsegéd, nyolc évi, börtönben letöltendő sza­badságvesz­tést, és tíz évi közügyektől eltiltást, va­lamint ötmillió forint pénzbírsá­got ka­pott. Az ítélet még nem jogerős, mert a vádlottak és ügyvéd­jük enyhítésért, de az ügyész mind­kettőjük eseté­ben súlyosbításért fellebbezett.

     Megszólalt a vezetékes telefon. Krecsmáriné felvette.

     - Péter! - kiabált be az előszobából, ahol a MATÁV-os készülék volt - Ma­gát keresik!

     - Te jó Isten, már megint valami cifra bűnügy! De honnan tudják, hogy itt vagyok, amikor direkt azért, hogy senki ne háborgathasson engem, szándé­kosan kikapcsoltam még a mobilomat is?

     - Nem bűnügy - nevette el magát Rozika - a veje, Gellért.

     - Oké, megyek.

     Majd átvette a kagylót:

     - Halló! Te vagy, Gellért...? Miii...? Nem mondod..? Jól hallok...? (a tábor­nok arca széles mo­solyra húzó­dott) Na nem. Ez komoly...? Na, szerbusz, fiam, rögtön ott vagyunk.

     Valósággal lecsapta a kagylót, s így szólt:

     - Lacikám! Már itt sem vagyok! Ikrek! Két kisfiú! Szóval, mégiscsak lett egy kis Petike! Négy unokám van! Nééégy - ugrándozott örömében Cseterás - Van egy Petikénk meg egy Zolikánk!

     A nyugdíjközelben álló rendőrtábornokkal alig lehetett bírni, olyan cifra kedve kereke­dett, s ötven­négy éves létére úgy tett, mint egy gyerek, aki va­lamiféle szép ajándékot kap.