Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A tízmilliót érő szívinfarktus - bűnügyi novellagyűjtemény

2020.09.10

Mádi Attila:

A tízmilliót érő szívinfarktus

Fantasztikus és bizarr bűnügyi történetek

a Különleges Ügyek Főosztálya aktáiból

Mottó: „Szolgálunk és védünk!”

 

A szerző előszava

 

Kedves Olvasóim, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Mindenekelőtt kérem Önöket, akik e novelláskötet lapjait for­gat­ják, ne ke­res­sék az alcímben megjelölt rendőri szervet, mivel a valóságban nem lé­tezik (pontosabban: ugyan létezik, de nem eb­ben a formá­ban és el­ne­ve­zés­sel). Nem az a célom vele, hogy átfogó képet nyújtsak Önöknek a ren­d­őrség mun­kájáról. Nem is tehetem, hiszen jómagam nem vagyok sem ren­d­őr, sem való­sá­gos író. Csak egy tör­vény­tisztelő magyar ál­lam­pol­gár, nem több; épp úgy, mint Önök. Hogy mégis tollat ra­gadtam és be­le­fog­tam e történetek megírá­sába, egyedül az az oka, egyszers­mind cél­ja is - természetesen az Önök szó­rakoztatá­sán túlme­nő­en - hogy Ö­nök­ben, tisz­telt Olvasóim (saját ma­gamat is beleértve), erősítsem a köz­biz­ton­ságba és becsületesen dol­gozó rendőreink túlnyomó többsé­gébe vetett hi­tüket. Akik hiva­tásuknak élve csak­ugyan szol­gálnak és védenek; erre kívánok utalni a mottóként hasz­nált köz­ismert idézett szlogennel - hiszen az itt megírt történetek mindegyike pozitív befejezéssel ér véget, vagyis a bűnö­sök egytől egy­ig elnyerik megérdemelt büntetésüket. Ám a valós helyzet - sajnos - azonban ko­ránt­sem ilyen ró­zsás... Ter­mészetesen, az itt leírtak a valóságban soha meg nem történtek, annál is in­kább, minthogy szinte min­d­egyik szán­dékosan - ismétlem és kihangsú­lyozom, hogy kimon­dottan szórakoztatási cél­ból - tartalmaz fan­taszti­kus ele­meket is, olyanokat, ame­lyek­nek valójában az ég­világon semminemű tudományos alap­juk nincs. És ahogy a va­ló­ság­ban nem létezik úgy az alcímben, mint a történetek­ben hivatkozott rendőri szerv, ugyanúgy nem léteznek annak sze­rep­lői sem, vala­mennyi egytől egy­ig kitalált személy; az esetleges név­azonosság a puszta véletlen mű­ve, ezért az azo­nos vagy hasonló nevű tisztelt olvasóimtól szíves elnézést kérek. Végül, de nem utolsó sorban: tulaj­donképpen mi is e történe­tek műfaja? Mondjam azt, hogy közönséges ponyva..? Kérem, dönt­sék el Önök.

Őszintén remélem, hogy novelláim mindenkinek kellemes kikapcsolódást és jó szórakozást fognak nyújtani, amit én tiszta szívemből kívánok.

 

Tisztelettel:

Mádi Attila

 

 

Bevezető helyett

Riport négy rendőrtiszttel

 

Kétezerkettőt, annak is szeptember havát mutatja a kalendárium. Aki ezekben az esti órákban kap­csolja be tévékészülékében az M1-et, most élő, egyenes adásban a Kék Fény különkiadását lát­hatja. A stúdi­óban ma négy egyenruhás rendőrtiszt az interjú alanya, amint az ötvenes éveiben járó műsorvezető fag­gatja őket.

     - Szép jó estét kívánok minden kedves nézőnknek. A következő hatvan percben négy, nem min­dennapi rendőrt szeretnék Önöknek bemutatni. De hogy miért is illik rájuk ez a jelző? Már azért is, mert ők azok, akiknek eddig soha egyetlen felderítetlen, sikertelen ügyük nem volt. Az általuk vizsgált esetekben a bűn­el­követők kivétel nélkül elnyerték alaposan megérdemelt, méltó büntetésü­ket. De azért sem mindenna­piak, mert­hogy ők a magyar rendőrség elitalakulatának vezető személyi­ségei. Ugye, tábornok úr, jól tu­dom, hogy ti ve­zeti­tek az Országos Rendőrfőkapitányság Különleges Ügy­ek Főosz­tályát? Milyen alakulat ez? Mitől különleges?

     A tábornok, ez a napjainkban ötvennégy éves (1948-ban született), ma­gas (185 cm.-re nőtt), iz­mos, de őszülő halántékkal és katonás, fehéredő bajus­szal is sármos, csinos, jó­képű férfi, így vála­szolt:

     - Így igaz. Különben, a kedves nézők szíves engedelmével, mindenek­előtt bemutatkoznék: Dr. Cse­terás Pé­ter rendőr dandártábornok va­gyok, az úgyne­vezett – ahogy azt már az én kedves szer­kesz­tő ba­rá­tom is emlí­tette…

     A riporter itt pillanatra félbeszakította Cseterás tábornokot:

     - Péter, Péter, drága öreg tábornokom..! A régi szép idők, ugye..? Amikor még alsó tagozatos nyik­haj suhancok voltunk! Suli után min­dig rendőrösdit ját­szot­tunk. Csak ak­kor én voltam a jard. Emlékszel? Gondoltad-e volna akkor, hogy egyszer majd rendőr leszel?

     Jóízű kacagásban törtek ki mindannyian.

      - Hát már hogy a csudába ne emlékeznék. Ugyan játszásiból csakugyan én voltam a rosszfiú, de az, hogy va­laha is fakabát legyek, akkoriban legmeré­szebb álmomban sem jutott volna eszembe. Én akkor­tájt tanár szeret­tem volna lenni. Szóval, komolyra fordítva: én volnék a Különleges Ügyek Főosz­tálya vezetője. Ők pedig, a másik há­rom kedves kollégám, az általam köz­vetlenül irányított operatív csoport, vagy­is a Főosztályvezetői Munkacsoport tagjai. És hogy előbbi kérdésedre feleljek, Zolikám, osztályunk elsősorban attól különle­ges, hogy olyan, fantasztikusnak tűnő, és egyéb­ként extrém ügyekben járunk el, ami más bűnüldöző ható­ság globális felkészültsé­gét meghaladja, illetve amire nincs egyéb meg­felelő szerv, il­letve tőlük vehe­tünk át vizsgálatra ügye­ket, annak bármely szakaszában. De termé­szete­sen mi is kezdeményezhe­tünk bárhol, bármikor bármilyen ügyben - akár katonai és nemzet­biztonsági esetek­ben is - vizs­gálatot, még egy piti szabálysértési ügyben, „tyúkperben” is. Persze ez fordítva is igaz: ha mi kezdünk el vizsgálni egy ügyet, azt is bármikor átadhatjuk más bűnüldöző szerv részére. To­vábbá, „különleges” a nevünk a következők miatt is: ugye, tudjuk, hogy a ma­gyar rendőr­ség nyo­mozó-vizsgáló alakulatai különböző munkaterü­letekre szako­sodnak, vagyis külön spe­ci­alis­ták fog­lalkoz­nak az élet elleni-, a vagyon elleni-, a pénz­ügyi-, stb. tí­pusú bűncse­lek­mé­nyek fel­de­rí­tésével. Ezzel szemben nekünk egyaránt kell értenünk mindenféle bűn­cselek­mény­típus vizsgá­latá­hoz - és itt korántsem a nagyképűség beszél belőlem, ez távol álljon tőlem - még­hozzá igen ma­gas színvonalon, vagyis afféle bűnügyi polihisztoroknak kell lennünk. Nálunk egy­aránt találhatók úgy sok­ol­dalú nyo­mozók, mint a legkü­lönbözőbb tudo­mány­ágak, mű­vészetek szakértői, vagy éppen kü­lönleges ki­kép­zés­ben részt vett rohamkommandósok, elhárítók, felderítők, és hírszer­zők. Direkt ez­zel a céllal hozta létre főosztá­lyunkat az Or­szággyűlés, illetve az en­nek a ha­tá­rozatnak a végre­hajtási módját előíró bel­ügyminiszteri rendelet. Országos ha­táskörrel és illetékes­ség­gel bírunk, valamennyi bűnüldöző ható­ság határozatát felülbírál­hatjuk, keletkezzenek azok egy adott ügy bármely szakaszá­ban, legyen az vád­emelési javaslat, nyomozás meg­szüntetése, ter­heltté nyil­vánítás, és így tovább. Sőt, minthogy a Kü­lönleges Ügyek Főosztá­lya egyszersmind úgy az Interpol, mint az Europol magyaror­szági képviseletét is tartozik ellátni, egyes orszá­gokkal való kétoldalú egyezmény alapján az adott állam fel­kérése vagy engedélye alapján - amely a követségeken keresz­tül történhet - akár kül­földön is dol­goz­hatunk, termé­szetesen kizárólag ma­gyar vonatkozású ügyek­ben, és a minket fo­gadó ország jogszabályainak, tör­vé­nyeinek, úgy országos-, mint helyi szintű rendeleteinek, rendelkezéseinek maradékta­lan be­tar­tása mel­lett. Ezenkí­vül szakmai felü­gye­leti jogot gya­kor­lunk Magyarország va­la­mennyi bűnüldö­ző szerve, ezek teljes állománya fe­lett…

     - Ezt értsem úgy, tábornok úr, hogy afféle második országos főkapitány vagy?

     - Dehogyis - felelte Cseterás - nem vagyok főkapitány. Bár az ügyfelek hajlamosak arra, hogy csu­pa jó szán­dékból és tiszteletből engem csakugyan főkapitánynak, mi több, főparancsnoknak szólíta­nak. Egyik sem vagyok. Fő­osztályvezető va­gyok, nem több. De arra is volt már példa, hogy azt mondták nekem, hogy tábor­nagy úr. Itt szeretném megje­gyezni, hogy ez sem vagyok, hiszen a magyar fegyveres erőknél ilyen rendfokozat nem létezik. Tehát nem tá­bornagy, hanem dandártábornok va­gyok, amely nem más, mint a legkisebb tábornoki rang. És, mint már szó volt róla, ez a felügyelet csak szakmai, és nem mun­kajogi. An­nak dacára sem, hogy az általunk ki­dolgozott irányelvek betartása valamennyi ma­gyar bűnül­dö­ző hatóság számára kötelező. Csak me­gyei főkapi­tányi rangban vagyok, így nekem munkajogilag a megyei fő­ka­pi­tányok nem elöljáróim, de én sem vagyok az ő felettesük. Egymással mellé­rendeltségi viszonyban állunk. Ne­kem a köz­vet­len főnökeim az országos fő­kapitány és annak helyettesei, afe­lett maga a belügyminisz­ter.

     - És hogy lehet a ti főosztályotokra bejutni? Mik a kritériumok azok szá­mára, akik nálatok akarnak dolgozni?

     - Ez jó kérdés. Aki nálunk akar szolgálni, annak, nemre való tekintet nélkül (hiszen hölgyek is dol­goz­hatnak nálunk), rendkívül szigorú követelményeknek kell megfe­lelnie, el­vég­re az illető a Kü­lönle­geseknél, vagyis nálunk lesz állo­mányban. Elő­ször is leg­a­lább há­rom éves rendőri gya­kor­lattal, má­sodszor, legalább jó-, azaz négyes rendű érettségi bizonyít­vánnyal kell rendelkeznie. Az előbbi alól csak a belügyminiszter, az utóbbi alól pedig az országos főka­pitány adhat fel­mentést, ám a jelölt szá­mára a „fekete leves”, vagyis az igen kemény házi felvételi vizsga csak e bizonyos engedélyek után jön. Harmad­szor: legalább két idegen nyelvben leg­alább középfokú nyelvvizsga szüksé­ges.

     - Megbocsáss, Péterem, hogy megint félbeszakítalak, de te magad milyen idegen nyelveken ér­tesz? És mi­lyenen a másik három munkatársad?

     - Jómagam angolul és spanyolul folyékonyan beszélek, írok, fordítok, és fogalmazok, sőt, gondol­kodom. Németül, oro­szul, meg fran­ciául inkább ol­vasni, írni-fordítani tudok, beszélni már kevésbé. Helyettesem, Má­nyo­ki Ádi, szinte anya­nyel­vi szinten ért angolul meg németül, sőt, most szerzett felső­fokú nyelv­vizsgát japánból is. Krecsmári La­ci elég jól be­szél angolul meg oro­szul, a fiatalúr pe­dig, vagyis Ko­vács százados, hozzám hasonlóan, angolul meg spanyolul. Ezt nem véletlen, hiszen a vőm. Tehát volt kitől tanulnia.

     Cseterás megjegyzésén mindenki elmosolyodott, a műsorvezető pedig így folytatta:

     - Aha, értem. Tehát, tábornok úr kérlek szépen, a főosztályotokra való be­jutás lehetőségeinél tar­tot­tunk. Mi a ne­gyedik és a többi feltétel?

     - Szóval, negyedszer: az illetőnek fegyelmileg teljesen feddhetetlennek kell lennie, ami an­nyit tesz, hogy még figyelmez­te­tés sem le­het személyi nyilván­tartójában. Ötödször: legyen jártas lega­lább két küz­dő­sport­ban. Ez azt jelenti, hogy bennük fekete övet, azaz leg­alább egy dant kell elérnie. Ha­todszor: ren­del­kezzen leg­alább kétféle kézi­fegy­verben leg­alább „mesterlövész”-i cím­mel…

     - Megbocsáss, kérlek szépen, de…

     - Tudom, Zolikám. Ugye, azt akartad kérdezni, hogy ezek miféle minősíté­sek. El sem hangzott kér­désedre fe­lelve: ha valaki lövészetből már elérte a mesterlövészi szintet, az már nagyon tud. Hát még, aki a nemzetközi mes­terlövészit! És aki még a másodrangút, vagy a lehető legmagasabbat, az el­sőran­gút is eléri, egyike lesz a vilá­g legjobb céllövőinek, mivel „elsőrangú nemzetközi mesterlö­vész”-i mi­nősítéssel az egész világon mindössze tizen­ketten, Európában pedig csak ketten rendelkeznek. És amire, akarom mon­dani, akire én teljes szívvel, teljes lélekkel büszke vagyok, e tizenkettő között ma­gyar is van, sőt, mi több, jelen pillanatban is itt ül körünkben. Ő pedig baj­társunk, Krecsmári Laci. Ám erről be­széljen majd inkább ő maga. De, hogy visszatérjek az ere­deti témához, folytatnám a hetedik feltétellel: az il­lető­nek pártsem­le­gesnek kell lennie. Ami annyit jelent, hogy sehol nem lehet párttag, és egyetlen párt színeiben sem fejthet ki semmiféle politikai tevé­kenységet. Nem feltétel ezzel szemben a politikai- és pártszimpátia; az a fő, hogy itt senki ne politizáljon. Sem balról, sem jobbról. Nyol­cad­szor: leg­alább A, B, C és D kategóriára (mo­torkerék­pár, személy- és te­her­gépkocsi, vala­mint autó­busz) legyen hivatá­sos jogo­sít­ványa (az országos főka­pitány itt is adhat részleges fel­men­tést, de ő is csak és kizárólag a D kate­gória alól). Vé­gül ki­len­cedszer, de nem utolsó sorban legyen makk­egész­séges úgy orvosilag, mint pszi­chológiai­lag, tehát ná­lunk alap­vető krité­rium a PÁV-I-es, a lehető leg­keményebb pályaalkalmassági minősítés.

     - Ejha, nem semmi - nyitotta tágra szemét a riporter - ti csakugyan igen szigorúak vagytok. Mondd, tábor­nok úr, egy új munkatárs-jelölt jelentkezése­kor előny-e nálatok, ha az illető megjárta akár az ame­rikai-, akár a francia idegenlégiót?

     - Ez részben előny, részben hátrány - felelte Cseterás - előny, ha az illető rendkívüli fizikai és lelki ál­lóké­pességet ho­z magával. De kimondottan hát­rány, ha érzelmi sivár, ne adj’ Isten, bűnelkö­vetésre haj­lamos, vagy ha­son­ló. Amennyiben ilyen jelentkezőnk van, emberünket, minthogy pszi­cho­ló­gusi diplomával is rendelkezem, személyesen vetem alá egy rendkívül szigorú pszicho­lógiai vizs­gá­latnak. Tehát, Zolikám, száz szónak is egy a vége: legyen az illető ke­mény, de ne le­gyen lel­ketlen, mert az ilyen emberekre egész egy­szerűen nincs szükségünk. Még akkor sem, ha egye­bekben valamennyi krité­riumnak megfelelne. Ha pedig mindez valakiről később derül ki, nemhogy a Különleges Ügyek Főosztálya-, de még a rendőrség kötelékéből is azonnal leszereljük, és elbocsátjuk.

     - De, ha már itt tartunk, téged maga­dat is elég kemény embernek ismerlek, kedves Péterem. Pa­rancsot csak egyszer szoktál kiadni, és nem igazán en­gedsz te a negyvennyolcból. Viszont becsüle­tedre váljék, hogy te magad még annál is többet dolgozol, amennyit munkatársaidtól elvársz. Ismer­lek arról az oldaladról is, hogy vasszi­gorod ellenére végtelenül jószívű, em­bersé­ges, és megértő vagy…

     - De nem ám a bűnözőkkel szemben. Velük kapcsolatban nem ismerek semminemű irgalmat, to­le­ranciát, le­gyen az bárki. A rosszfiúkkal szemben saját magamat teljes mértékben rámenősnek, kí­mé­let­lennek, megveszte­get­hetetlennek, kőkeménynek tartom.

     - Értem. Legjobb tudomásom szerint te legalább két tudományágban ren­delkezel doktori címmel. Sőt, neved hivatalosan Prof. Dr. Cseterás Péter aka­démikus. Úgy tudom, a pszichológiai tudományok kandidátusa, és a para­pszicholó­giai tudományok akadémiai nagydoktora vagy. Mondd, tá­bor­nok úr, beszélnél-e valamit a tévénézőknek az iskoláidról?

     - Nagyon szívesen. Miután leérettségiztem, felvettek a Rendőrtisztképző Főiskolára, általános nyo­mozói szak­ra, közben, mint már említettem, gőzerő­vel nyelveket tanultam. Ennek elvégzése után már, mint diplomás ren­d­őrtiszt, beiratkoztam az Állam- és Jogtu­dományi Egye­temre, itt szerez­tem első dok­tori címemet. Mun­ka mellet tanultam esti tagozaton. Hát, Zo­likám, hiszed, nem hiszed, de nem volt éppen könnyű…

     - És hogy bírtad energiával? Mindemellett, mint már szó volt róla, te még pszichológiát, sőt, para­pszichológiát is hall­gattál.

     - Igen. A jogászdiploma után pszichológiából is ledoktoráltam, parapszi­choló­gi­á­ból pedig nem­rég avattak akadémiai nagydoktorrá, egyszersmind a Magyar Tudományos Akadémia levelező tag­jává. Úgyhogy innét vagyok pro­fesszor, illetve egyetemi magántanár. Tudod, a régi magyar köz­mon­dás sze­rint a jó pap is holtig tanul. Hát így tettem-teszek én is. Mun­ka mellet szünet nélkül ta­nulás, önkép­zés. Jelenleg is folytatok tanulmányokat, mégpedig pe­dagógiait; a töb­bi szakmám mel­lett magyar-angol-spanyol szakos középisko­lai tanár is szeretnék lenni. Kereken ötven éves vol­tam, amikor kine­veztek a Különleges Ügyek Főosztálya élére, egyszersmind ezredesből dandártábor­nok lettem.

     - Hát, kedves Péterem, te valóban nem egy mindennapi ember vagy. Tisztellek és becsüllek érte. De arról mi­ért nem szóltál eddig egyetlen hangot sem, hogy előléptetésed mellé még egy igen magas állami kitüntetést is kap­tál? A Smaragdokkal Ékesített Köztársasági Nagykeresztet. Ennyire szerény­nek azért nem volna szabad len­ned.

     - Ugyan… szóra sem érdemes… Különben sem kérdezte senki…

     - És mondd, kedves Péterem, igaz-e, amit a madárkák csiripelnek? Va­gyis, ha jól tudom, külföldi kitüntetésed is van, méghozzá nem is akármilyen.

     - Jesszusom – mondta a tábornok nem kis büszkeséggel kevert hülede­zéssel – hát te még ezt is tudod? Igazán arany gyerek vagy, Zolikám, ha még ezt is számon tartod…

     - Szóval? – folytatta a riporter a kérdezősködést.

     - Az ügy még kétezer január végére-február elejére datálódik. Felkértek a francia bajtársak, hogy velük karöltve segítsünk nekik egy rendkívül vesze­delmes maffia felgöngyölítésében, aminek - sajnos – éppen egy magyar fickó volt a feje. Vagy ha úgy jobban hangzik, ez a fószer volt a „keresztapa”. „Ál­dásos” tevékenységük kiterjedt Franciaország egész területére, profiljukba az égvilágon minden belefért: a piti piaci lopásoktól, kasszafúrástól, bankrablás­tól kezdve, az emberkereskedelmen-lány­futtatáson, pénz- és értékpapír-ha­misításon, illegális szerv-, fegyver-, és robbanószer-kereskedelmen át egé­szen a legbonyolultabb kábítószer-ügyletekig, sőt, a még ezeknél is súlyo­sabb bűncselekményekig, a bér- és közvetlen gyilkosságokig. Nos, ennek a társaságnak a teljes sikerrel járó lefüleléséért (hű­vösre került az egész díszes banda, a keresztapa valós életfogytiglant kapott) kaptuk meg mind a né­gyen az egyik legmagasabb francia állami kitüntetést, a Francia Köztársaság Be­csületrendje Bronz Fokozatát.

     A riporter elismerően bólogatott.

     - Más. Nem tudom, Péter, arra emlékszel-e, hogy fiatalabb korunkban a csajok téged szinte kör­bedongtak? De még most is kimondottan jóképű pasi­nak tartanak a nők.

     - Áh, Zolikám, csak nem gondolod, hogy családos ember létemre csajok után koslatok? Nézd, én a felségem­nek an­nakidején életre szóló hűséget es­küdtem.    

     - Hűség ide, hűség oda, Petikém, azért a jó nőket csak megnézed te is, nemde?

     - Hát persze. Elvégre hűséget esküdtem, nem vakságot.

     - Te, Péter! És mi a helyzet a hangulatváltozásoddal? Eléggé hirtelen ha­ragú embernek ismer té­ged a kör­nye­zeted. Sokszor ragadtatod magadat ká­romkodásra is.

     - Sajnos, igaz. Sőt, őszintén bevallom, meglehetős gyakorisággal és elég cifrákat. De két perc múl­va azt is elfelejtem, hogy miért is pöc­centem be…

     - Hát igen, senki nem tökéletes. De ugye, nem haragszol meg, tábornok úr, ha azt mondom, hogy beszélje­nek valamit magukról az itt megjelent ked­ves munkatársaid is, hiszen a fele műsoridőn már túl vagyunk.

     - Dehogyis. Éppen javasolni akartam, de megelőztél engem. Nos, helyetteském, parancsolj, kér­lek. Te követ­kezel.

     A megszólított férfi egy ugyancsak magas, ám Cseterásnál néhány centi­vel alacsonyabb (kereken 180-cm-re nőtt), negyvenes éveinek vége felé járó vaskos, pocakoso­dásra hajlamos, ú.n. piknikus al­kat, ám mégis erős, iz­mos - így kezdte mondandóját:

     - Akkor hát én is hadd köszöntsem tisztelettel és szeretettel a kedves té­vénézőket. Engem Dr. Má­nyoki Á­dámnak hívnak, negyvenkilenc éves va­gyok, tehát 1953-ban születtem, és ezredes a rendfo­ko­zatom…

     - Bocsánat, hogy közbeszólok - szakította meg a riporter - nem rokona Ön véletlenül a kuruckor híres fes­tőművészének? Őt is Mányoki Ádámnak hívták.

     - Lehetséges - válaszolta az ezredes - állítólag késői egyenes ági leszár­mazottja vagyok a festő Mányoki Ádámnak, bár eddig még nem igazán fog­lalkoztam a családfám kutatásával. Erre egysze­rű­en nincs időm. Ezt is má­soktól, főleg rokonaimtól hallottam. De hát, vagy igaz, vagy nem.

     - Ugye, jól tudom - kérdezte a riporter - hogy Ezredes Úr a Különleges Ügyek Főosztálya első számú he­lyettes pa­rancs­noka?

     - Csakugyan az vagyok, bár a meghatározás egy kissé pontatlan. Azzal egészíteném ki, hogy egy­ben én va­gyok a rangidős is. Ez annyit jelent, hogy Cseterás tábornok úr nyugállományba vonulása után minden való­színű­ség szerint én fogok a helyére kerülni.

     - Megkérhetném-e Ezredes urat, hogy meséljen valamit az iskoláiról? Hi­szen Ön, Cseterás tábor­nok úrhoz hasonlóan, tulajdonképpen ugyancsak Prof. Dr., egyetemi magántanár, a kriminalisztikai és kriminológiai tudomá­nyok aka­démiai nagydoktora, és hogy Ezredes Úr nemcsak rendőr, de ok­tató is a Rendőrtisztképző Főiskolán.

     - Nos, javasolnám, hogy bontsuk kétfelé a kérdést. Nézzük először is az iskoláimat: eredeti szak­mám szerint jogász vagyok, s eb­ben a minő­ségemben kerültem alezredesként a rendőrség köte­lékébe, ahol először jogtanácsos lettem. Idő­köz­ben kriminalisztiká­ból és kri­mi­nológiá­ból si­került akadémiai nagydoktori címet sze­reznem, vé­gül, amikor a tábornok urat megala­ku­lásakor kinevez­ték a Különleges Ügyek Főosztálya élére, attól kezdve a mi­niszté­rium engem bízott meg a főosztályvezető-helyettesi feladatok ellátásá­val, és meg­kapva a harmadik főtiszti ezüstcsillagot, előléptettek ezredesnek. Ami pedig a kérdés második részét illeti, csakugyan tanár vagyok, de csak óraadóként, mellékállásban. Elsősorban vagyok rendőr, és csak má­sodsorban ok­tató. Magyar- és nemzetközi büntetőjo­got, bünte­tőeljárási ismereteket, továbbá ró­mai- és alkotmányjo­got taní­tok a jö­vő rendőrtisztjei­nek, sőt, magam írom szá­mukra a szakmai jellegű tan­könyveket is.

     - Hát - szólt elismerően a műsorvezető - ilyen nagy tudású emberekre csakugyan rá lehet bízni nyugodt lé­lekkel Magyarország legextrémebb bűn­ügyeit is… Más: legjobb tudomásom szerint Ezre­des úr, szemben az én ked­ves Péter barátommal, eléggé nehezen tűri az obszcenitást.

     - Így van. Nemhogy nehezen, de egyáltalán nem. Sőt - és erre büszke is vagyok - életemben egy­etlenegy trá­gár kifejezés sem hagyta el a számat. Ha ideges, vagy dühös vagyok, nemhogy nem ki­abálok senkivel sem, de mé­lyen hallgatok…

     - …És ilyenkor nem tanácsos az Ezredes Úrhoz szólni…

     Mányoki elmosolyodott:

     - Nooo. Azért én sem eszem olyan forrón a kását. Féljen tőlem az, aki rá­szolgált, ne a tisztessé­ges, becsü­letes emberek. Például a brigantik meg a csirkefogók; szóval a rosszfiúk. Az ilyeneknek esküdt, örök, kérlelhe­tetlen el­lensége vagyok, ezekre csakis és kizárólag, mint személyes ellensé­geimre va­gyok hajlandó tekinteni, zéró toleranciával.

     Cseterás szólt közbe:

     - Ugyan, Ádikám, jó ember vagy te alapjába véve. Bár elég szigorú vagy az alantasaidhoz, soha el nem tűrsz semmiféle tör­vény­te­le­nséget, szabályta­lanságot, fegyelmezetlenséget, de annál ember­sé­gesebb vagy a ren­desen, tisztességesen dolgozó kollégákhoz. Szinte nem is a felettesük, hanem egye­nesen az apjuk vagy.

     - Hááát - felelte Mányoki - igaz, ami igaz. De, azt hiszem, már eleget be­széltem, úgyhogy hadd adjam át a szót a másik két jelenlévő bajtársnak is.

     - Most pedig - folytatta a műsorvezető - egy olyan rendkívül tehetséges, okos, tudásvágyó, mind­össze huszonnyolc éves (mivel 1974-ben született) fiatalembert szeretnék Önöknek bemutatni, aki „Summa Cum Lau­de”-diplo­mával, tehát a lehető legmagasabb minősítéssel lett előbb rendőrtiszt, majd jogi doktor. És aki nem­hogy Cseterás tábornok úr egyik legkedvesebb mun­katársa, de egyszer­smind veje is leánya, Erzsike révén. Ké­rem, ked­ves né­zők, fogadják szeretettel Dr. Kovács Gellért rendőr századost, főosztályve­zetői vizsgálótisztet. Ugye, jól tudom, hogy Százados Úr is oktatja a jövő rend­őreit?

     - Valóban - válaszolta a fiatalember - de Mányoki úrhoz hasonlóan szintén csak óraadóként. Nyo­mozás­tech­ni­kát tanítok az Akadémián, mint adjunktus.

     - Akkor hát szólíthatnám akár „adjunktus úr”-nak is?

     - Ezt teljes egészében a Szerkesztő Úrra bízom - mosolyodott el Kovács százados - Ahogy Ön­nek szimpati­kus.

     - Hallom, elég népes a család, hiszen Ön fiatal ember létére már négy ki­csi gyermek boldog édes­apja.

     - Bizony ám! - ragyogott fel Kovács százados arca - Egyikre jobban büszke vagyok, mint a má­sikra. Egy kislányom és három kisfiam van, a két leg­kisebb lurkó egypetéjű ikrek. A Jóistenen, meg anyjukon, és persze rajtam kívül még a két nagyobb testvérük sem tudja őket megkülönböztetni egy­mástól.

     - Egyem meg az arany csepp buksijukat – érzékenyült el kissé a műsorve­zető – és ahogy így elné­zem, lesz itt rendőr-utánpótlás bőséggel, méghozzá nem is akármilyen. Hiszen apjuk olymérték­ben agilis, hogy amíg egy adott bűnügy sikeres lezárására akár a leghal­ványabb reménysugarat is látja, fel nem adná a világ minden kin­cséért sem. És tudom azt is, hogy Százados Úr a rosszfiúkkal, banditák­kal, gengsz­terekkel, szélhámosokkal és egyéb csir­kefo­gókkal szemben rendkívül rámenős, kérlelhe­tetlen, kőkemény, irgal­mat, toleranciát még álmában sem ismerő.

     - Hát, ebben van valami - válaszolta Kovács százados, azaz Gellért - de nem mindig akarnak iga­zán össze­jönni a dolgok. Ettől, mi tagadás, sajnos apósomhoz hasonlóan én is hamar bepöccenek, és ká­romkodom, mint egy kocsis.

     - Teljesen az apósodra ütöttél, fiam - kuncogott Cseterás - mintha csak vérrokonok volnánk. De tedd hozzá azt is, hogy egy kissé makacs és önfejű is vagy. Nem mindig hallgatsz az öregre.

     - Tényleg nem mindig, csak néha - vágta rá Gellért - szóval, részemről ennyi lett volna. Mondjon most néhány szót magáról Laci bátyám is.

     - Még tizenöt percünk van hátra a műsoridőből - mondta a riporter - ez elegendő lesz ahhoz, hogy bemutas­sam a kedves nézőknek azt a bajtársat, akit a tábornok úr is említett az előbb. Kérem, kedves nézők, fogadják szere­tettel Krecsmári László rendőr hadnagyot, Magyarország legjobb, eleddig egyetlen elsőrangú nemzetközi mes­terlö­vészét, aki egyike az egész világ ti­zenkettőjének. Tábornok Úr az imént említette, hogy még Európában is csak egy van Önön kívül.

     Ez a középtermetű, kissé pattanásos arcú, mivel szemüvegkeretét bizony nem a legjobban meg­választó, ezért kissé csúnyácska férfi (aki, ha szem­üvegét leveszi, a nők azt mondják: „de milyen he­lyes ez a pasi szemüveg nélkül”) a következőképp üdvözölte a nézőket:

     - Igaz. Ugyanezzel a minősítéssel rendelkezik a kedves olasz barátom, Umberto Giordani is, aki az olasz elitcsendőrség főtörzsőrmestere. Szép jó estét kívánok mindenkinek. Szíves engedelmükkel, Krecsmári László, kere­ken negyven éves főosztályvezetői vizs­gálótiszt vagyok, 1962-ben láttam meg a napvilágot. Ugyan nem ren­delke­zem sem dip­lo­mával, sem dok­tori címmel, de…

     - Nem véletlen, Lacikám - szólt közbe Cseterás - hogy helyet adtam Neked a közvetlen munka­csoportom­ban. Hiszen mindamellett, hogy a világ egyik legjobb, ezzel együtt Magyarország legjobb céllövője vagy, rendkívüli okos­ságoddal, előrelátá­soddal, logikai készségeddel, szinte hihetet­len hely­zet­fel­is­merése­iddel mél­tán érde­melted ki a bizalmamat, hogy velem egy csoportban harcolhass a bű­nözők ellen.

     - Óh, igazán kedves vagy, Péter bácsi…

     - Csak ne lennének néha olyan hülye vicceid. Egyedüli hibád, Lacikám, hogy egy kicsit vas­kos a humorod, sőt, olykor kimondottan sértő. Persze, én nagyon jól tudom, hogy emögött nem rejtőzik sem­minemű rossz szándék, de légy szíves, és próbálj már meg egy kicsit visszavenni ebből. De most be­szél­jünk inkább arról, hogy jaj annak a gaz­fic­kónak, akire ráfogod a fegyvere­det.

     - Épp erről akartam kérdezni a Hadnagy Urat. Ön tényleg eltalálja mindjárt az első lö­vés­re a több száz méteres magasságban repülő madarakat?

     - Előfordul. De volt már arra is példa, hogy egy, a légáramlat által felsodort lódarazsat sikerült ilyen ma­gasságban kilő­nöm egy második világháborús, kilencmilliméteres kaliberű német Para­bel­lummal, balkézzel. Iga­zán nem di­csekvésképp, de félhomályban is képes vagyok mind­két kézzel, bármilyen ké­zi­fegyverrel kilen­ces-tízes kört lőni az adott fegyver teljes lőtávolságán belül.

     - Ejha, hadnagy úr..! Szemüveges létére! Ez nem semmi! Igazi, elsőrangú nemzetközi mesterlö­vészhez méltó… De, ked­ves nézők, műsoridőnk végé­hez értünk, több beszélgetésre sajnos, már nincs idő. Ám annyit még le­gyen szabad hozzáten­nem, hogy ők mind a négyen kiváló, három-négy danos mesterei több távol-keleti küz­dősportnak, mint például a karate, a cselgáncs, és a dzsiu-dzsicu. Viszont mind a né­gyüknek káros szenve­délyük a dohány­zás… Nos, kedves nézők, kedves hölgyeim és uraim, én azt hiszem, legalább is remélem, hogy sikerült Önöknek aránylag pontos ké­pet nyújtanunk a Kü­lönleges Ügyek Főosztálya munkájáról. És, hogy még több információt sze­rezzenek, itt tartom a ke­zemben, és ezúton szeretném szíves figyelmükbe ajánlani Mádi Attila: „A tízmilliót érő szív­infarktus” című novelláskötetét, amelynek e négy derék rendőrtiszt az állandó főszereplője. Higgyék el, meg­éri elolvasni, hiszen egyik izgalma­sabb, mint a másik. Előre is jó szórakozást, és kellemes kikap­csolódást kívánok hozzá Önöknek.