Kisördög Zöld Weboldala

A tízmilliót érő szívinfarktus

Krimi, amelyben nyomozóink arra a kérdésre igyekeznek választ keresni, hogy csakugyan természe­tes halállal halt-e meg két idős ember; a látszat legalábbis emellett szól. Vagy mégsem..?

Kóspallag szép kis falu a Börzsöny déli lejtőin. Körös-körül csupa hegy meg erdő, az egyik leg­szebb táj egész Pest megyében. A falu lakói 1998. július 1-én is gyönyörű, nyárias reggelre éb­redtek, töb­bek között egy derék, dolgos parasztasszony, a negyven­négy éves Serbán Imréné, Kati is. Neki is ugyan­úgy kezdődött ez a mai nap, mint az eddigi összes többi. Egyéni gazdál­kodó volt, férje pe­dig a hely­beli „Zsupán” Sertéstenyésztési Kft. jó­szággondozója, aki már reggel 5 órakor elin­dult munkába, mint mindig. Kati pedig főleg a szarvasmarhákkal pró­bálkozott jövedelem-kiegészítés­ként, nem is ered­ménytelenül. Hét szép, jól tejelő, fekete-fehér tarka holstein-fríz tehén várta minden reggel a fe­jést, amint Ka­ti asszony egy­maga végzett el. Nyolcadikként ott volt a bika, mint­hogy más falvakból is Serbánékhoz jártak tehenet fe­dez­tetni.

     „Kilencre jönnek a tejgyűjtők, addig átviszem már Márta néninek is a tejet” - gondolta Serbánné. Ez a Márta néni, azaz özv. Juhász Sándorné egy het­venöt éves nyugdíjas asszony volt, szomszédjuk Serbánéknak. Sanyi bácsi már két éve, hogy meghalt, azóta az öregasszony eléggé zárkózott termé­szetű lett. Nem szívesen fogadott a házába senkit, kivéve talán a Serbán-há­zaspárt, vagy a túlsó szomszédékat, Varga János, 33 éves villanyszere­lőt és családját. De ide sorolhatnánk még a papot is, Kerecsényi Márton negyven éves esperest, hiszen Juhász néni mélyen vallásos volt. Ha például az öreg mama nem érezte jól magát, s ilyenformán nem volt kedve a templomig el­menni, Serbánékkal vagy Vargáékkal üzent Kerecsényi esperesért, hogy meggyónjon nála. Termé­sze­te­sen, Esz­tergomy Karin doktornőt, ötvenkét éves háziorvost sem lehetett ezek közül az embe­rek közül ki­hagyni, aki oly­kor-olykor elment Juhász néninek egy-egy vénás injekciót beadni.

     Serbánné tehát igyekezett a tejjel idős szomszédasszonyához, hiszen az havonta előfizetett nála tejre. De most valahogy nem egészen olyan volt a Juhász-porta, mint máskor... Máskor Juhász néni mindig, olykor még be­tegen is, maga ment mindig, pontosan reggel nyolc órakor Serbánné elé kaput nyitni. A borjú nagyságú kuvandor kan - egyébként komondor szukától és ku­vasz kantól való fajta­tiszta szülők keveréke - Herceg, most is, mint máskor, barátságos csaholással és farkát csóválva fo­gadta Kati asszonyt, ám a csir­kék még mindig be vol­tak zárva az ólba, sőt, a disznók is éktelen sival­kodás­sal, röfögéssel követelték maguknak a „reggelit”.

     Serbánnénak kezdett nem tetszeni a dolog.

     „Mi a csuda történt az öreg ángyommal?” - gondolta - „Máskor ilyenkor már mindig idekint téblá­bol”.

     - Szomszédasszony!! - kiabálta - Jöjjék már elő, én vagyok itt, Serbánné Kati a tejjel!

     Semmi válasz.

     - Szomszédasszony!!!

     Csönd. Süket, idegesítő csönd.

     - Márti néni! Hol tetszik lenni?!?

     Csak disznóröfögés, csirke-lárma, és kutyaugatás.

     - Herceg! Nem hallgatsz el mindjárt? Hol a gazdasszonyod?

     Kati asszony döntött. Noha invitálás nélkül soha nem lépte át a küszöböt, most mégis bement. Nyitva találta a kaput! Hej, itt ma valami egészen furcsa dolog történik! De még a hatalmas szelin­dek is mintha megérezte volna, hogy itt valami nincs rendjén. Előrement, és valósággal vezette az asszonyt a ház belsejébe.

     Serbánné - mi tagadás - rosszat sejtett. Ilyen még nem volt! A kutya a szoba csukott ajtaja előtt hirtelen megtorpant...mintha mondaná - mivel ke­serves nyüszítésbe kezdett - hogy ott a gazdi...lám, az óriási jószág is érzi, hogy igen nagy baj van!

     Kati tehát benyitott (a kutya persze megelőzte). Csakugyan baj volt, még­hozzá nem is akármi­lyen. Mert azt a szívet, idegeket tépő, rémült, halálféle­lemmel kevert sikítást, amit akkor az asszony halla­tott, szinte a lehetet­len­nel volt egyenlő papírra vetni. A tejesköcsög a padlóra leesve darabokra tört, amelynek teljesen szétfolyt tartal­mát a kutya mohón lefetyelte befelé.

     Özv. Juhászné ugyanis hátrahanyatlott fejjel, hálóingben, lelógó kezekkel ült az egyik fotelben, s tágra nyitott, ki­üvegesedett szemei némán bámultak a semmibe...

     Öt perc múlva annyian tódultak a szobába, hogy szinte egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, még kint az utcán is meglehetősen nagy csődület támadt. „Orvost, gyorsan!” - hallatszott a tömeg­ből innen is, onnan is. Köz­ben találgatások kaptak szárnyra: „Beteg?” „Vajon, mi baja lehet?” „Él még egy­általán?”

     - Utat az orvosnak, emberek! Utat az orvosnak! - hallatszott a tömegből.

     - Erre tessék parancsolni - kalauzolta Kati a háziorvost, Dr. Esztergomy Karint - Dok­tornő, drága, mi történ­hetett?

     Dr. Esztergomy lehajolt Juhász nénihez. Sztetoszkópot tett a fülébe, majd hallgatni kezdte vele a pacienst. Megnézte a szemeit is, majd megkísérelte kitapogatni a pulzusát. Végül hosszas vizsgáló­dás után felállt.

     - Emberek - jelentette ki tárgyilagosan - rám itt sajnos már nincs szükség. Legalább nyolc órája ha­lott. Alapo­san feltételezhető, hogy szívinfarktus vég­zett vele. Hívjanak rendőrt.

***

     Dr. Cseterás Péter dandártábornok, az Országos Rendőrfőkapitányság Különleges Ügyek Főosztá­lyának vezetője, he­lyettesével, Dr. Mányoki Ádám ezredessel együtt a rejtélyes haláleset másnapján egész más célból érkeztek a kóspallagi körzeti megbízotti irodába; elsősorban azért, hogy ott szak­mai ellen­őrzést tartsanak, amikor is Kozma főtörzsőrmester természetesen hiva­talos jelentésben szá­molt be a történtekről. A jelentés meg­hallgatása után Cse­terás úgy döntött - és nagyon helyesen - hogy ők ma­guk, vagyis a Külön­legesek főosztályvezetői munkacso­portja végzik a további a vizsgála­tot, en­nek első tevé­kenységeként a tábornok tanúvallomás-tétel végett beho­zatta Ser­bánnét az iro­dába, hiszen az asszony előzőleg a körzeti megbízottnak azt vallotta, hogy a lakásból eltűnt egy leg­alább tíz­millió forint értékű, bemutatóra szóló takarékbetétkönyv. Így Cseterásék joggal feltételez­ték: özvegy Juhász Sán­dorné korántsem biztos, hogy természetes halállal halt meg. A tábornok rab­lógyilkosságot sejtett az ügy mö­gött. A rémülettől még mindig nyárfalevél­ként remegő Kati asszonyt persze meglehetősen nehéz volt szóra bírni.

     - Kezét csókolom, Serbánné asszony! - fogadta Cseterás udvariasan - Mindenekelőtt engedje meg, hogy be­mu­tatkozzunk. Én Cseterás Péter dan­dártábornok, főosztályvezető vagyok, az úr pedig a he­lyettesem, Mányoki Á­dám ezredes. El tudná-e nekünk mondani, hogyan fedezte fel Ön a takarék­be­tétkönyv eltűnését? Kérem, ne ide­geskedjen, hiszen semmi oka rá.

     - Tábornok úr... én...eleinte nem is nagyon figyeltem, annyira meg voltam bénulva a rémülettől. De, az éjjeli­szekrény ajtaja, úgy emlékszem, nyitva volt...

     - Biztos ebben, hölgyem?

     - Hát hogyne...

     - És arra hogyan emlékszik Ön, amikor vitte át a tejet? Zárva, vagy nyitva találta-e a kaput?

     - Ha jól emlékszem, nyitva volt...igen...most már biztosan emlékszem erre is...de hiszen tegnap a főtörzsőr­mester úrnak, a körzeti megbízottnak már mindent elmondtam.

     - Ez igaz, csakhogy mi is szeretnénk a részletekről hallani. Csak bátran, asszonyom, ne féljen sem­mitől. Sze­gény Juhásznét azzal már úgysem tá­maszthatjuk fel, ha maga ennyire ideges. Tehát: Ön felfedezte, hogy Ju­hászné már nem él. De honnan tudta, hogy Önnek pont az éjjeliszekrényre kell néznie? Tudomásom szerint Már­ta néni eléggé zárkózott természetű volt. A takarékbetétkönyv­ről pláne nem beszélt senkinek, Ön ezzel szem­ben részletes információt adott a főtörzs úrnak, hogy mi tűnt el, s milyen érték tűnt el.

     Kati megdöbbent:

     - Csak nem gondolja a tábornok úr, hogy...pont én? Mi kérem szépen, be­csületes parasztemberek vagyunk, ho­gyan is nyúlnánk mink ahhoz, ami nem a miénk?

     - Ugyan, hölgyem - szólalt meg ezúttal Mányoki, mosolyogva, mintegy bátorítólag - dehogyis. Erről szó sincs. Mi sem Önt, sem a kedves férjét nem gyanúsítjuk semmivel sem. De lássa be, ké­rem, hogy eddigi feltéte­lezése­ink szerint besurranásos lopás történt, s hogy tízmillió forint nem ép­pen kis ös­szeg. Sőt, nemhogy lopás, de az sem kizárt, hogy még gyilkosság is. Vagy talán nem akar nekünk segíteni..? Csak bátran, kedves Katalin asszony, ne féljen!

     - Drága ezredes úr, nekünk beszélte ki az istenadta a legszentebb titkait. Így természetes, hogy tudtunk nem­csak a takarékbetétkönyvről, annak ös­szegéről, de még arról is, hogy hol szokott lenni...

     - ...Ugyanis - felelte Cseterás - az Ön ujjlenyomatát is megtalálták a szo­bában. De ezek szerint természetes, hogy megtalálták. Nos, asszonyom, szí­veskedjék a jegyzőkönyvet itt aláírni, s el is me­het. Idézést még való­szí­nű, hogy fog kapni, addig is köszönjük szépen a segítségét. A viszontlátásra.

      - Isten áldja magukat, tiszt urak.

    Miután Serbánné távozott, bejött Dr. Kovács Gellért rendőr százados, Cseterás veje és egyszer­smind mun­ka­társa.

      - Ádi bácsi - mondta - én a gyilkosságot kizárnám. Most kaptam ugyanis a halottkémi jelentést: eszerint a holttesten nem volt semmiféle erőszakra utaló nyom.

      - Ezt, öcsém - válaszolta Mányoki - igazából majd a boncolás fogja el­dönteni. De a körül­mé­nyek, legalább is ami az eddigieket illeti, a gyilkosság sem hagyható figyelmen kívül. Gon­dolkozz csak el egy kicsit: valakinek Ser­bánékon kívül még tudnia kellett a takarékbetétkönyvről.

      - Na és? - kérdezte Gellért - Ez a valaki nyitva talált minden ajtót, bement, és elvitte a takarékbe­tétkönyvet. Én amondó vagyok, hogy az öregasszonnyal a hirtelen stresszhatás is végezhetett, ami­kor felfedezte a lopást.

     Gellért felvetésére Cseterás felelt:

     - Persze, hogy mindent nyitva talált, amikor feltehetően maga az áldozat nyitott neki ajtót. Külön­ben sokkal körültekintőbb volt az öregasszony annál, minthogy figyelmetlenül nyitva hagyja pláne, éjszakára, portája főbejá­ratát. De azt is vedd figyelembe, hogy amikor a doktornő megvizsgálta reg­gel a holttestet, azt mondta, hogy „nyolc kerek órája halott”. Ez körülbelül reggel nyolc és fél kilenc kö­zött volt, tehát az áldozat éjjel tizenkettő és fél egy között halt meg.

     Ekkor Gellért nadrágzsebéből kellemes csengettyűhangon megszólalt Mo­zart Varázsfuvolájából a Fuvolás-ária, vagyis a százados mobiltelefonja.

     - Halló! Kovács százados Kóspallagról... Tessék? Semmi nyom?...  mér­gezés, esetleg áramütés vagy ha­sonló? Egyik sem...? De hát akkor mi az ör­dög...? Értelek. Kösz, doki, szevasz, viszhallásra. Nos, apuka - tette vissza Gellért zsebébe a készüléket - kinek lett igaza? Most végeztek éppen a bon­colás­sal. Egyértelmű szívin­farktus. Még mindig azt állítod, hogy gyilkosság volt? Ezek után is?

     - Várd csak ki a végét.

     - Eh, várjam ki! Szerinted hogy a francba’ ölhették meg? Lelőtték? Nem. Leszúrták? Nem. Össze­vagdal­ták? Nem! Meg­fojtották? Nem! Agyonverték? Azt sem! Megmérgezték? Azt sem! Árammal ölték meg? Nem és nem! Beteg volt és kész. Egész biztos, az van a dolgokban, hogy felfe­dezte a taka­rékbe­tét­könyv eltűnését, és ezt felfedez­hette ám éjfélkor is! Ettől annyira megré­mült, hogy belehalt. Hidd el, apuka, nem gyilkosság ez, hanem lopás.

     - Na jó - adta meg magát a főosztályvezető - akkor egyelőre csak besurra­násos lopás alapos gya­núja miatt in­dítunk eljárást ismeretlen tettes vagy tet­tesek ellen. De ismétlem, fiúk, itt valami bűzlik! Mert hisz' hogy az ör­dög­be tudta az elkövető észrevétlenül elemelni a betétkönyvet, ha Juhászné, mint az imént említettem, valószí­nű­leg személyesen engedte és vezette be a házba, vélhetően egyet­len pil­lanatra sem mozdulva mellőle? Ha pedig csak­ugyan a hirtelen jött, rémület okozta stressz végzett vele, azt azért feltételezem, ti sem gondoljátok komo­lyan, hogy éjnek idején felkel, pusztán azért, hogy ellen­őrizze a takarékbetétkönyv létét, avagy nemlétét. Nem gondoljátok, hogy ez már több mint gya­nús...?

     - Én nem azt mondtam - felelte Gellért - hogy pusztán ezért nézett be az éjjeliszekrénybe. Annál is inkább, mivel a szekrény a betétkönyvön és más apró encsembencsemen kívül gyógyszereket is tar­talmazott. Most akkor hon­nan tudjuk, hogy Juhászné nem éppen rosszul lett-e valami miatt, és gyógy­szert keresett, amit be akart venni. Felébred, keres-kutat-matat-turkál az or­vosságok között, és mit lát, akarom mondani, mit nem lát? Hát azt, hogy a takarékbetétkönyvnek hűlt helye. Érted most már, apuka?

     - Elméletnek éppen nem rossz - jegyezte meg a tábornok - hiszen ez elvi­leg valóban megtörténhe­tett. Az vi­szont tény és való, hogy a házban egy is­meretlen, nemkívánatos személy járt, akinek az éjjeliszekrényen megta­láltuk az ujjlenyomatait. Szumma-szummárum: első feladataink egyike annak kide­rítése, hogy kitől származik az éjjeliszekrényen talált titokzatos idegen ujjle­nyo­mat. Eddigi isme­reteink szerint sem az áldozattól, sem Ser­bán­né­tól. Sőt, pillanatnyilag még azt sem tudjuk, férfitől, vagy nőtől van-e. Meg kell tudnunk azt is, hogy kivel látták utol­jára élve az öregasszonyt.

     - Ez szerintem így nem teljes - vetett ellene Gellért - mert nem biztos, hogy az illető tudott a taka­rékbetét­könyvről. Vagy ha tudott is, nem biztos, hogy annak helyét is tudta. Márpedig Krecsmári Laciék a házban nem találtak semmiféle kirámolásra, feldúlásra utaló nyomot sem, tehát az állítóla­gos el­követő tutira ment. Én inkább azt deríteném ki, hogy ki volt az, aki úgy látta élve utoljára Juhásznét, hogy az illető a betétkönyvről is, de annak helyéről is tudott.

     - Igazad van, Gellért - felelte Cseterás - utánanézünk. Te elmész a házior­voshoz...

     - Csak nem...?

     - Jegyezd meg, fiam, mindenki gyanús, aki él és mozog. Szóval: Krecsmárit pedig, ha megjön, elküldöm Var­gáékhoz, a túlsó szomszédhoz, én pedig elmegyek a takarékszövetkezetbe. Ugyanis a kirendeltség vezetőjét sem le­het kizárni. Ha valaki, ő biztosan tud a takarékbetétről.

     - Arról igen, de hogy az öregasszony otthon hol tartotta, arról nem! - érvelt Gellért.

     - Majd kiderül. Mindenesetre én átmentem a takarékszövetkezetbe, ha ke­resnének. Laci pedig majd le­megy dél­után. Rá is ér, hiszen délelőtt aligha vannak ezek a szomszédék otthon. Biztosan dol­goznak. Na, szer­busz, fi­am, munkára fel.

***

     Krecsmári hadnagyot délután hat óra tájban a Varga-portán látjuk, amint éppen becsönget a házba. Csinos, har­minc körüli fiatalasszony nyitott ajtót. Kicsit meghökkent az egyenruhás rendőr láttán, jóllehet, fel volt rá ké­szülve, hogy Juhász néni halálával kapcsolatban őket is keresni fogják.

     - Jónapot kívánok - köszönt a hadnagy és szalutált - Krecsmári László hadnagy, főosztályvezetői vizsgálótiszt va­gyok az Országos Rendőrfőkapi­tányság Különleges Ügyek Főosztályától. Itt laknak Vargáék?

     - Igen, mi vagyunk. Engem keres, vagy a férjemet?

     - Mindkettőjüket, hölgyem. Biztos sejti, milyen ügyben...Beszélgethetnénk inkább odabent?

     Vargáné bevezette a hadnagyot a házba. Takaros kis lakás volt, látszott rajta, hogy fiatalok a tulaj­donosai.

     - Parancsoljon befáradni. Erre tessék - vezette be Vargáné Krecsmárit a nappaliba - rögtön szólok a férjem­nek, lent bütyköl a pincében.

     Majd elmondta a hadnagynak, hogy három gyerekük van, fiúk. A legna­gyobbik, Jancsi, tizenegy éves, most vé­gezte az ötödiket, elment iskolai tá­borba. Egyébként övé a sarokban látható szintetizá­tor is, mivel bent, Szent­endrén zongora-orgona tanszakos növendék a zeneiskolában. A középső, Bandi, tíz éves, és a legkisebb, a nyolc éves Zolika Pilismaróton vannak nya­ralni a Varga-nagyma­mánál. Vargáék példás családi életet éltek, mind­emel­lett Varga János, harminchárom éves villany­szerelő, aki a Zsupán Kft TMK-mű­helyében dolgozik, kiváló dol­go­zó, és húszszoros véradó. Fele­sége szintén har­minchárom éves, ugyanitt belső ellenőr, mérlegképes köny­velő.

     Bejött Varga, s üdvözölte a hadnagyot, kezet fogva vele:

     - Jónapot kívánok, hadnagy úr. Varga János vagyok. Miben segíthetek?

     - Varga úr! Milyen viszonyban voltak önök a szomszédjukkal?

     - Juhász nénivel?

     - Igen. Sajnos, Juhász néni nincs többé, ezt biztosan Önök is tudják.

     - Szegény. Pedig nagyon szerettük, de ő is minket. A gyerekek sokszor voltak náluk odaát ját­szani, addig is, amíg Sanyi bácsi élt. Tudja, hadnagy úr, ha Márti néninek valamilyen elektromos problémája volt, mindig én se­gítettem rajta.

     - És hogyan honorálta ezt maguknak Márta néni?

     - Á, tisztán csak baráti, jószomszédi alapon. Néha-néha adott egy kis to­jást, vagy rántani való csir­két.

     - Értem...Tegnap este Önök mit csináltak?

     - Este tízkor lefeküdtünk aludni.

     - Nem ébredtek fel az éjjel? Nem mentek ki egy kicsit levegőzni az ud­varra? Ugyanis elég nagy volt a káni­kula tegnap, még éjjel is.

     - Eléggé álmos voltam már akkor, inkább aludtam, mint ébren voltam. Bár, az ördög tudja. Lehet hogy a spájz­ba kimentem zölddió-befőttet enni, ponto­san nem emlékszem.

     - Úgy általában miről, milyen témakörben szoktak beszélgetni Márta néni­vel?

     - Teljesen közömbös dolgokról. Pl. kertről, állatokról, időjárásról, vallási kérdésekről. De miért érdekli ez ma­gát?

     - Anyagi természetű dolgokról...mondjuk…takarékbetétről nem volt szó? - kérdezte a hadnagy.

     - Ugyan, kérem, hol lett volna neki takarékkönyve? Annyira szegény volt az istenadta, hogy a templom egere hozzá képest Krőzus volt. Ezért nem is fogadtam el tőle pénzt soha.

     - Szóval, Ön beérte a csirke- és tojáshonoráriumokkal?

     - Természetesen. Tudja, szívességért szívességet alapon, nem mint mester és kliens.

    Krecsmári, jóllehet, ennyivel korántsem érte be, megköszönte a Varga-féle tájékoztatást, majd elbú­csúzott az­zal, hogy még valószínű: a Különleges Ügyek Főosztálya számítani fog a segítségükre.

***

     Este nyolc óra tájban Pestre hazafelé menet még mindig olymérvű volt a hőség, hogy nyomozó­ink a szolgá­lati 626-os Mazda valamennyi ablakát le­eresztve száguldottak végig az úton. Útközben össze­gezték a nyomozás ed­di­gi adatait.

    - Fiúk - szólt Cseterás, miközben cigarettatárcájából végigkínálta a többie­ket - most mindenek­előtt gyújtsunk rá, aztán pedig mondjatok el nekem szép sorjában mindent az eddigiekről.

    Mondanivalója egyelőre csak Krecsmárinak volt. Meg is kapta érte a ma­gáét Cseterástól:

    - Laci, az ördög vigyen el! - fortyant fel a tábornok - Ezt alaposan elbasz­tad! Biztos vagy te ab­ban, hogy Varga egyáltalán otthon volt, hülye gyerek?!? Szerinted nem azt kellett volna inkább megkér­dezni az „önök mit csinál­tak” he­lyett, hogy „hol tartózkodtak éjjel tizenkettő és fél egy kö­zött”?!? Gondol­kozzál már, La­cikám, a Jóis­ten­ke áldjon meg, még ha nehezedre is esik!

     Krecsmári zavartan gyújtott rá, s közben hol a cigarettára, hol tábornokára nézett, mint aki nincs tisztában az­zal, hogy rossz fát tett a tűzre.

     - Peti bátyám - felelte - a villanyszerelő alibije stabil. Ugyanis a mellettük lakó túloldali szom­széd­ját is megke­restem, s megkérdeztem tőle, hogy sze­rinte hol lehetett az éjjel Varga. Azt felelte, hogy ott­hon, mivel harminca­dikán este fél nyolckor ez a szomszéd náluk, azaz Vargáéknál járt bor­kóstoló­ban...

     - De az előbb azt mondtad, hogy Varga a filmet nézte az RTL-Klubon - szólt közbe Cseterás.

     - Valóban. De amit Varga nem mondott el, azt elmondta a szomszédja. Nevezetesen azt, hogy bo­rozgatás után ott maradt Vargáéknál a Susan Sarandon-filmet, vagyis a „Gyönyör rabjai”-t végig­nézni.

     - A filmnek pedig huszonkét órakor vége lett - szólt hátra a volánnál ülő Gellért - így barátunk még mindig nem tud két és fél órájával elszámolni!

     Cseterás kapott az apropón:

     - Most pedig kapaszkodjatok meg - mondta, de közben Gellértnek is szólt, hogy ha ráér, vezetés közben le­hetőleg az útra is figyeljen - amíg Krecsmári Vargáéknál járt, én voltam a takarékszövetke­zetben, ami pont átel­lenben van a Juhász- és Varga-portákkal. Elbeszélgettem a fiókvezető asszony­kával, aki éjfélkor még bent volt, és látta Vargát bemenni Juhásznéhoz. Ne kérdezzé­tek, mit keresett a munkahelyén éjnek idején. Túlórá­zott, csi­nálta a havi zá­rást. Megkérdeztem tőle, milyen ruhában volt Varga. Azt felelte, hogy utcai ruhában, fehér, rö­vidujjú ing volt rajta. Sőt, Juhászné barátságo­san tes­sékelte befelé. Gellért, a kurva szentségit a kis kezednek, fi­gyelj már oda a vezetésre! Nehogy nekem kiegyenesítsél egy kanyart! Ha akarod, neked külön elmon­dom. Laci! Miben is látta ez az ember Var­gát? Milyen ruhában? Vagy meg sem kérdezted?

     - De igen. Varga munkaruhában volt, amikor a szomszédot borpartira fo­gadta.

     - Még szép, hogy legalább ennyit megkérdeztél. Ezek szerint Varga, mikor úgy gondolta, hogy min­den csen­des, fogta magát, átöltözött, átment Juhásznéhoz, s mivel tudta róla, hogy szívbeteg, rá­ijesz­tett, hogy meghaljon, és kirabolta. Most legszívesebben visszamennék Vargához házkutatást tar­tani, aztán ujjnyom-mintát venni tőle, és ha megegyezik a Juhászné éjjeli­szekrényén találttal, őrizetbe venni rablógyilkosság vádjával.

     Gellért nem tudta megállni, hogy - vezetés ide, vezetés oda - közbe ne szóljon:

     - Kétségtelen, hogy Varga gyanús. De előbb talán az ujjlenyomatot kellene megvizsgálni, hiszen azt sem tud­juk, férfitől, vagy nőtől vannak-e. Ha nőtől van, Varga abban a pillanatban minden gyanú felett áll.

     Ahogy menet közben beszélgettek, észre sem vették, hogy megérkeztek Budapestre. Olyan forró­ság volt még este kilenc órakor is, hogy a Mazdát a Főkapitányság épülete előtt hagyták, rábízva az őrre, ők maguk pedig gya­log indultak volna a Dunaparton lévő „Kék Duna” presszó felé. hogy meg­igyanak egy-egy üveg jéghi­deg barna Gösser sört, amikor a kapuőr váratlanul utánuk kiáltott:

     - Dandártábornok úr, egy pillanatra! Önt keresik a laborból!

    Cseterás egykedvűen fordult vissza, s felvette a kapusszobában lévő ve­zetékes telefont. Miután befejezte a be­szélgetést, káromkodott egyet, majd így folytatta:

     - A kurva életbe..! Na, fiúk, Azt hiszem, bőven lesz másnap munkánk. Rejtélyes haláleset ismét, ezúttal Má­ria­nosztráról. Ismét meghalt egy nyolc­van éves öregember, ezúttal férfi, Balogh Gergely, öz­vegy, nyugalma­zott moz­donyvezető. És ugyanazokat az ujjlenyomatokat találták nála is, mint Ju­hásznénál. Képzeljétek: női ujjlenyo­matok voltak! Ráadásul az öregnek eltűnt egy arany-platina ötvö­zetű medálja, ami a keresztre feszített Jézust áb­rázolja!

    Varga tehát ártatlan. Az érdekes egyedül a dologban, hogy Baloghnál sem találtak semmiféle - sem külső, sem belső - gyilkosságra utaló nyomot. Ezek után joggal gondolhatja az olvasó: aligha kétséges, hogy mindkét esetben rablógyilkosság történt, ám módját viszont nyomozóink változatla­nul nem tud­ják, csak sejtik. Annál is inkább, mivel az öreg Baloghnál is egyértelmű szív­infarktust állapított meg a boncolás. Az elkövető pedig mind­két eset­ben való­színűleg egy és ugyanazon sze­mély lehet.

***

    Gellért másnap reggel fura érzésekkel indult Kóspallagra, míg Mányoki meg Krecsmári Mária­noszt­rára. Ahogy ő eddig a két halálesettel összefüg­gésbe hozható személyeket számba vette, az ujj­le­nyo­matok részleges meg­vizs­gálása után a Juhászné sérelmére elkövetett gyilkossággal talán Dr. Esz­tergomy Karin háziorvos is összefüggésbe hozható. De vajon ki követhette el a márianosztrai gyil­kos­ságot? Ezt talán apósáék rövidesen megtudják. Némi­képp ellentmond a doktornő bűnösségé­nek az a tény, hogy ő soha, senkitől semmit nem foga­dott el, lelkiismere­tesen, becsületesen, legjobb tudása sze­rint végezte munkáját, tehát nem mehetett pénzre vagy értékre. Azonban semmi sem ki­zárt, annál is inkább, mert a doktornőnek nemcsak Kóspallagon van rendelése, hanem Márianoszt­rán is. Az öreg Balogh pedig - Juhásznéval ellentétben - igencsak közlékeny természetű, mondhatni, fecsegő em­ber volt. Nem kizárt tehát az, hogy Dr. Esztergomy ilyenformán megtudta, hol lehet az öregnek a medálja. A gyil­kosnak - legyen az bárki - három dologról kellett, hogy tudjon. Először is, mindkét áldozatnak tekintélyes pénze, vagy értéke van. Másodszor: tudnia kellett ezeknek pontos helyét is. Harmadszor: mindkét áldozat szívbeteg volt.

     Ilyen gondolatok keringtek tehát Gellértben, amikor bement a kóspallagi orvosi rendelőbe. Megle­hetősen so­kan voltak. Gellért azonban ezzel törődött a legkevésbé, hiszen nem betegként, hanem hi­vatalos személyként jár itt.

     Bekopogott, majd a „szabad” elhangzása után benyitott.

    - Kezit csókolom, doktornő, Dr. Kovács Gellért rendőr százados vagyok az ORFK Különleges Ügyek Főosztályától. Elnézést, hogy megzavarom a ren­delést, de sürgősen tisztáznom kell Önnel néhány dolgot.

     - Nem zavar, százados úr. Gondolom, Juhász néni ügyében... - kezdte volna.

     - Meg Balogh Gergely bácsi ügyében is.

     - Szent Isten - rémült meg a doktornő - csak nem...?

     - De, sajnos, igen. Balogh bácsi is meghalt tegnap délután, illetve este fél nyolc tájban ugyan­olyan körülmé­nyek között, mint Juhász néni.

     - És miben segíthetek Önnek én? - kérdezte Dr. Esztergomy Karin.

     - Egyvalamire tessék felelni. Doktornő, ugye, mindkettőjüket szívpana­szokkal kezelte?

     - Igen. Bizony, hiába mondtam Juhász néninek, hogy szívbeteg létére ne cipelgesse azokat a ne­héz moslékos vödröket, mert nem lesz jó vége. De sajnos, akár a falnak beszéltem volna...Gergely bácsit pedig nyomatékosan eltiltottam mindenféle izgalomtól, még a tévékrimiktől is. Nem beszélve a fut­ballmeccsekről, mivel igencsak nagy szurkoló volt az öreg. De hát neki is hi­ába volt a jó szó... Tegnap délután kint voltam nála Márianosztrán vénás in­jekciót beadni, csakhogy éppen akkor kez­dődött a tévében a Ferencváros-Bayern München Intertotó-kupa­mér­kőzés. Ezek szerint hiába könyö­rögtem az öregnek, hogy ne nézze, ne izgassa magát vele...

     Azzal néhány könnycsepp gördült le arcán. Gellért pedig így folytatta:

    - Doktornő szerint egy szívbetegnél egy hirtelen, erős lelki trauma, mond­juk...meccsdrukk, vagy ijedelem okozhatja-e az illető halálát?

     - Hogyne, százados úr, feltétlenül. Akár azonnal is.

    Gellért nagyon jól tudta, miért éppen ezt kérdezi. Ha ugyanis a doktornő kitérő választ ad, vagy pláne, határo­zott „nem”-mel felel, már joggal feltételezi Dr. Esztergomy gondolatáról: „mi az ördö­göt is értene ehhez ez a fiatal su­hanc, ez a nyálasképű kishekus? Ott verem őt át, ahol csak akarom, tu­dom.” Ez esetben azonnal letar­tóztatja az orvosnőt kétrendbeli rablógyilkosság ala­pos gyanújával. Hiába, hogy Gellért nem orvos, azért őt sem most vakarták le a hathuszas falvédőről. Ért ő annyit az egészségügyhöz, hogy egy szívbeteg­gel egy hirte­len lelki meg­rázkódtatás, pláne, öregkorban, azon­nal végezhet. De mivel szerencsére Gellért feltételezései a doktornőről nem igazolódtak be, így a fiatal százados elállt attól, hogy őrizetbe vegye Dr. Esztergomy Karint. Ám, amíg a dok­tornő nem figyelt oda, észrevétlenül eltett egy recept-űrlapot, amit az orvosnő előtte megfogott. Majd a dak­tiloszkópiai vizsgálat kideríti...

     - Hát, doktornő, köszönöm szépen a szíves felvilágosítást. Valószínű, hogy még néhányszor igénybe fogjuk ven­ni szíves türelmét. Kezit csókolom.

     - Isten áldja, százados úr, örülök, hogy segítettem.

***

     Ezalatt Márianosztrán Mányoki meg Krecsmári már visszafelé készülődtek Pestre, amikor hirte­len egy moto­ros állt meg mellettük. Ő pedig nem volt más, mint Varga János, aki éppen maszekolni járt Márianosztrán.

     - Jó egészséget, hadnagy úr!

     - Á, ez ám a kellemes meglepetés! Mi járatban errefelé, kedves Varga úr?

     - Elnézést, hogy megszólítom magukat az utcán, de miután a hadnagy úr elment tőlünk, aztán jutott az eszem­be, hogy harmincadikán éjjel kb. három­negyed tizenkettőkor mégiscsak kimentem a kamrába zölddióbe­főttet enni. Tudja, elég rossz alvó vagyok, és ha felébredek, az evés az első dol­gom. Szóval, ahogy kiértem a spájz­ba, láttam a kisablakon keresztül, hogy Márta néni barátságosan invitál befelé egy hozzám hasonló alakot. Körülbelül olyan magas lehetett, mint én, sőt, még testal­katra is hasonlí­tott rám.

     - Milyen ruhát látott az ismeretlenen? - kérdezett közbe izgatottan a fő­osztályvezető-helyettes.

     - Az úr a főnököm, a Különleges Ügyek Főosztálya rangidős helyettes pa­rancsnoka, Dr. Mányoki Ádám ezredes - mutatta be a hadnagy Mányokit Var­gának.

     - Hogy milyen ruha? Sötét nadrág, de hogy milyen színű, azt a sötétben természetesen nem tud­tam kivenni, de a rövidujjú ing, amit láttam rajta, az egyértelműen fehér volt. Tudják, el akartam én ezt mondani maguknak, úgy, hogy bekarikázok Pestre a hadnagy úrhoz, de úgy látszik, maguk meg­előz­tek engem, a helyembe jöttek.

     - Köszönjük szépen, kedves Varga úr - búcsúzott tőle Mányoki - el sem képzeli, milyen sokat segí­tett.

     - Várjanak uraim, van még valami. Nem tudom, foglalkoznak-e talált tár­gyakkal?  Hogy ne kell­jen már a talált tárgyak osztályára mennem.

     - Attól függ, milyenekkel - válaszolta Mányoki.

     - Nézzék, mit találtam. Ott volt leesve az utcán, az öreg Balogh háza előtt, az Ady Endre utca 22-nél.

    Azzal szerszámos táskájából egy kis csomagot vett elő, amiből egy díszes, aranyozott tőrben vég­ző­dött fe­szület pottyant a meglepődött ezredes elé, aki izgatott örömmel rakta el táskájába.

     - Biztos Ön abban, hogy a Balogh-porta előtt találta?

     - Ejnye, ezredes úr, ha mondom, akkor az úgy van.

     - Szíves elnézését kérjük, Varga úr, de most nem érünk rá végighallgatni. Megyünk a kocsihoz, és irány Bu­dapest. Hát, még egyszer, nagyon szépen köszönjük, a viszontlátásra.

     Persze, hogy nem értek rá. Hiszen már talán az is későn volna, ha már meglenne a tőrről a labor­eredmény! De hol van az még...?

***

    Cseterásék úgy érezték, megrekedtek. A tőrről ugyanis kimutatták ugyan­azt a női ujjlenyomatot, amelyet Ju­hász néninél meg Balogh Gergely bácsinál találtak, és ami nem egyezett meg sem Dr.Esztergomy Karinéval, sem a többi, az ügyben érdekelt egyetlen nőével sem. Ez pedig annál is érdeke­sebb, mert Juhász nénihez a kritikus időben nem nőt, hanem férfit láttak a tanúk bemenni, jól­lehet, egyértelműnek látszott a feszület-tőr bűn­jeli mi­volta. Vagy mégsem? De akkor hát kié a titok­zatos női ujjlenyomat? Ki volt az isme­retlen látogató Juhász néni­nél? Nyomozóinkban már az a kép­telen-lehe­tetlen verzió is felmerült, hogy az éjszakai látogató nő volt, csak férfiruhába volt öl­tözve, így nem csoda, ha a szemtanúk az illetőt a sötétben férfinak vélték.

     - Fiaim - kortyolgatta Cseterás a kávéját - itt megáll a tudomány. Gyilkos­ként ugyanis egy fér­fit(?) kellene feltételeznünk, ám az ujjlenyomatok egyér­telműen női elkövetőre utalnak...és mindkét esetben ugyanaz. Tudjá­tok, gya­nakodtam Kerecsényi plébános-esperesre is, hiszen Juhászné, halála napján Serbánékat kérte meg, hogy menjen el valamelyikük Dr. Eszetrgomyért, mert nem érezte jól magát. Esztergomy doktornő pedig, miután ellátta Juhásznét, annak kérésére kihívta hozzá a papot, mert elég vallásos lévén, gyónni óhaj­tott. A feszület pedig, mint gyilkos eszköz, nyilvánvalónak látszik, hogy egy­házi személy tulajdona lehet. Ha nem női ujjlenyomat lenne, a pa­pot szívfáj­dalom nélkül őrizetbe lehetne venni. De sajnos, a pap ezek szerint kiesik...

     Gellértnek volt egy merész ötlete:

    - Apuka - mondta - miközben rágyújtott - én még ma elmennék ehhez a paphoz, és megnézném a két szép ka­csóját.

    - Mi az, Gellért? - tréfálkozott Krecsmári eléggé gusztustalanul - Buzi vagy?

    - Elég az íztelen, hülye viccekből! - csattant fel a fiatal százados - majd meglátjátok, hogy nekem lesz iga­zam, és holnap lesz a napja, hogy leleple­zem a gyilkost! Majd én megmutatom!!!

    - Csillapodj, fiam - csitította apósa, majd alaposan leszedte Krecsmáriról a keresztvizet, mert ez valóban na­gyon hülye vicc volt - csak szép nyugodtan. Nem szar ez, hogy elkapkodjuk.

    - Szóval - folytatta Gellért - tegnapelőtt a szomszédai látták bemenni az öreg Balogh-hoz úgy dél­után négy óra felé Kerecsényi esperest. Pont, amikor a meccs kezdődött. Ugyanis ma délelőtt kihall­gattam az öreg szomszédait, és határozottan emlékeztek rá, hogy látták bemenni a papot. Nem gon­doljátok, hogy ez már több, mint gyanús? Na, szevasztok, elmentem Kóspallagra.

     - Oké, fiam, sok szerencsét! - köszönt el tőle apósa meg a hadnagy.

     Gellért távozása után Krecsmári megjegyezte:

     - Nos, kíváncsi vagyok, milyen eredménnyel jár majd a fiú. De szerintem alighanem semmilyennel.

     - Először is ne legyél pesszimista, várd ki a végét. Másodszor, lehet, hogy Gellért jóval fiatalabb nálad, ám ő ren­dőrtiszt­képző akadémiát végzett, sőt, doktorált is. És, ha nem tudnád, jelenleg száza­dos a rendfo­kozata, sőt, rö­vi­desen őrnagy lesz! Az ilyen hülye vicceket a fegy­veres erőknél úgy hívják, hogy függelemsértés. Most az egyszer, és utoljára, még mint barátod, meg­kérlek, a jövőben tartóz­kodjál az efféle sér­tő tréfáktól. A legköze­lebbi hasonló esetben, mint szolgálati és rendfokozati elöljá­ród, bármennyire fájna is, de kénytelen lennék elle­ned füg­gelemsértés miatt fe­gyelmi eljárást indítani, ami legalább két rendfokozatban való visszavetéssel járhat. Tehát, kedves had­nagy úr, még egy ilyen, és barátság ide, barátság oda, megnézheti magát. Megértette?

     - Meg, Peti bátyám - sóhajtott Krecsmári bűnbánóan.

     - Talán „értettem, dandártábornok úr”, nemde? - förmedt rá a hadnagyra - Úgyhogy semmi „Peti bá­tyám”! És lesz szíves a cigarettáját eloltani, és fel­állni, méghozzá vigyázz-ba, ha a feljebbvalójával beszél, a ku­tya­úr­iste­nit neki....!!!

     - Értettem, dandártábornok úr.

     - Na jól van, Lacikám, nincs harag - szólt Cseterás ismét, ezúttal jóval ba­rátságosabb hangon - egyszerűen csak arra akartalak rávezetni, hogy néha nagyon elveted a sulykot. Magad sem veszed észre, és ugyan szándé­ko­don kívül, de másokat szinte vérig sértesz. Ám ez Gellértre veled szemben foko­zottan vonatkozik, hiszen neki fe­léd, mint jóval idősebbnek, kutya kötelessége megadni a tiszte­letet, hiába neki magasabb a rendfokozata. Ne félj, engem nem érdekel, magasról leszarom, hogy a vőm. De ha tudomást szerzek arról, hogy az alantasai­val tiszteletlenül viselkedik, úgy picsán rúgom, hogy elszáll, mint a győ­zelmi zászló.

***

     Két órával később Gellért a rejtélyes gyilkosságok leleplezésének remé­nyében kopogtatott a kóspallagi pa­rókia ajtaján. Ötven év körüli férfi nyitott ajtót.

     - Dicsértessék az Úrjézus-Krisztus - köszöntötte Gellért a férfit - az ORFK Különleges Ügyek Fő­osztályától va­gyok, és Dr. Kovács Gellért a nevem, szá­zadosi rangban.

     - Mindörökké, ámen - fogadta az egyházfi - Egyébként örvendek, Nagy Gyula sekrestyés vagyok. Kit keres az úr?

     - Kerecsényi Márton esperes atyát.

     - Sajnos, az atya nincs itthon, betegnél van szentséget kiszolgáltatni. Fá­radjon beljebb, százados úr.

     - Köszönöm - felelte Gellért, s elindultak befelé - meg tudná-e nekem mondani, hol járt a tiszte­lendő úr két nappal ezelőtt, úgy délután fél négy és négy között?

     - Csak annyit tudok - válaszolta Nagy Gyula - hogy Márianosztrán.

     - Vajon, mit keresett ott?

     - Helyettesíteni volt. Tetszik tudni, Márianosztrán beteg az öreg plébános, Gerzson atya, és Már­ton atya jár he­lyettesíteni, különösen misézni oda is. De miért nem jön beljebb, százados úr? Az atyának meg kellene érkez­nie min­den percben, annál is inkább, mert jó félóra múlva mise. Én a templomot már elő is készítettem számára.

     Ekkor gyönyörű, fekete Chevrolet-Semiramis állt meg a ház előtt, s Kerecsényi maga szállt ki be­lőle. Ahogy így első pillanatban Gellért felmérte, bizony meglehetősen hasonlított Vargára nemcsak magasságra, de testal­katra, sőt, profilból egy kissé még arcra is. Annyira, hogy Gellértnek egyből az jutott eszébe, hogy a takarékszö­vetkezet vezetőnője nem Vargát, hanem Kerecsényit láthatta harmin­cadikán éjféltájban Juhász néninél. „Na, jó­ma­dár”, gondolta, „most megvagy! Végre, megfogta­lak!”

     - Laudaetur, Domine Jesus-Christus - üdvözölte a pap latinul a nyomozót.

     - In aethernum, amen - viszonozta Gellért, majd így folytatta - Ismerte Ön Juhász Sándornét?

     - Hogyne ismertem volna, kérem. De miért kérdi? És miért múlt időben?

     - Mert Juhász Sándorné már legalább egy hete halott. Érti, atyám?

     - Szent Isten! - vetett keresztet látszólagos ijedelemmel a pap - ezt most hallom először magá­tól...pedig olyan jó asszony volt.. Szegény Juhász néni.. Vasárnap majd celebrálok érte egy requiemet.

     - Már megbocsásson atyám, hogy közbekérdezek. Én ugyan nem értek az egyházi liturgiá­hoz, de nem el­te­metnie kellene előbb, és csak azt követően bemutatnia a gyászmisét? Mert, hogy még el sincs temetve a sze­ren­csétlen! És még valami: mi az oka annak, hogy ön nem tud Márta néni halálá­ról, mi­kor legjobb tudomá­som sze­rint ön volt a gyóntatóatyja? Sőt, a templomban is mindig az első sorban foglalt helyet. Vagy magának nem tűnt fel, hogy Márta néni már napok óta hiányzik a temp­lomból?

     A pap Gellért kérdésére meglehetősen zavaros választ adott:

     - Kérem...nálam senki be nem jelentette Márta néni halálát, így papként eleve nem szerezhettem róla hivatal­ból tudomást... És, mint mondtam, a szá­zados úr az első, aki mindezt közli velem...

     - Nos, rendben. Akkor azt mondja meg nekem, tisztelendő úr, hol tartóz­kodott ön harmincadikán éjjel tizen­kettő és fél egy között? És azt is, hogy hol volt Ön két nappal ezelőtt délután négy óra felé?

     - Gyóntatni voltam betegeknél, mindkét esetben, uram...

     - ...A megszólításom százados úr - szakította félbe Gellért - szóval?

     - De nagyon kérem, ne kérdezze, hogy kinél, mert az egyházi titok.

     - No lám csak. Akkor azt legyen szíves elárulni, nem hagyott-e el valami­lyen liturgikus tárgyat a közelmúlt­ban. Mondjuk...tegnapelőtt Márianosztrán, az Ady Endre utca 22. számú ház előtt.

     - Mire céloz, százados úr?

     Gellért ebben a pillanatban valami különös dolgot fedezett fel Kerecsényin. Jobb kezének hü­velyk­ujján és te­nyerén, egészen a csuklójáig hosszú vágási sebhely éktelenkedett.

     - Például...valamelyik ismerősénél focimeccset nézett, és annyira bele­melegedett, hogy nem gon­dolt értéke­ire. Igazam van?

     - Jaaa? - derült fel Kerecsényi arca - hát persze. Pap létemre, bizony elég nagy futballrajongó va­gyok. Kép­zelje, a Fradi idegenben győzött! Otthonában győzte le a Bayern Münchent 2:1-re! Mind­két magyar gólt Miriuta, a németet pedig Beckenbauer sze­rezte. Uram, ilyen csodálatos meccset ritkán lát az ember!

     - Tisztelendő úr, kérem, ne térjen el a tárgytól. Beszéljünk inkább Juhász néniről meg Balogh bá­csiról. Nála nézte a meccset Márianosztrán, igaz?

     Kerecsényinek arcára fagyott a mosoly, bár látszatra megpróbálta to­vábbra is fenntartani.

     - I...igen...De mi...miből gondolja? - dadogta.

     - Gyóntatni volt nála is, igaz? És ottfelejtette magát a meccsre. Így volt?

     - Persze - felelte az esperes.

    Gellért azonban kérlelhetetlenül folytatta tovább a pap számára meglehe­tősen kellemetlen kérde­zősködést:

     - Tisztelendő úr, mit csinált a jobb kezével, hogy akkora sebhely éktelen­kedik rajta?

     - Tudja, pár évvel ezelőtt leforráztam magamat, s bőrátültetést hajtottak végre a kezemen.

     - Nos - folytatta Gellért - akkor most térjünk vissza Balogh Gergelyhez. Ő sincs már az élők sorá­ban. Nem sok­kal a meccs előtt (vagy közben?) halt meg, Juhásznéhoz hasonlóan. Nos, mit szól mind­ehhez, atyám?

     - Irgalmas, örökkévaló, megváltó Krisztusom...hát ő is...? De miért...? Miért szólította magához a minden­ha­tó, végtelen hatalmasságú Isten...? Szegény Gergely bácsi...pedig olyan sokat segített az öreg a nosztrai temp­lom­ban is... Szegény Gergely bácsi...

     Gellért kezdte türelmét veszteni:

     - Szegény Gergely bácsi, szegény Gergely bácsi! - csattant fel - Pap létére egyébből sem áll az egész szókin­cse?!? Készüljön fel, tisztelendő atyám, hogy holnap házkutatást fogunk tartani a paró­kián is, de a temp­lomban is. Nos, Isten áldja!

***

     Két nap múlva Cseterás dolgozószobája előtt, a főosztályvezetői- és he­lyettesi közös, tágas váró­helyiségben várakozott mindenki, aki akár a Juhászné-, akár a Balogh-ügyben érdekelt volt. A Serbán-házaspár, Vargáék, Dr. Esztergomy Karin, Kerecsényi plébános-esperes, a takarékszövetke­zetes as­szonyka, és az öreg Balogh Ger­gely néhány szomszédja. Senki sem tudta elképzelni, hogy miért éppen egyszerre idézték be őket az ORFK Különleges Ügyek Főosztályára. Találgatások kaptak hangot itt is, ott is. Varga pedig egyik cigarettáról gyújtott a má­sikra.

     Végre, kinyílt az iroda ajtaja, Margitka, a titkárnő szólt ki rajta:

     - A Juhászné-Balogh ügyben idézetteket kérem, tessenek bejönni!

     Egymást tessékelve szépen bevonultak Cseterás szobájába, ahol már várták őket nyomozóink.

     - Hölgyeim és uraim - kezdte a főosztályvezető, miután személyesen ol­vasta fel a névsort - azért kérettem be Önöket egyszerre, hogy itt és most, ebben a helyiségben az Önök jelenlétében, jó fél­órán belül végérvényesen pon­tot tegyünk a Juhászné-Balogh ügy végére. Ma valaki Önök közül in­nen nem fog hazamenni. Ugyanis - a gyil­kos Önök között van!

     - A gyilkos...? - mordultak fel riadtan, meglepetten innen is, onnan is.

     - Igen, a gyilkos! - emelt a hangján Cseterás - Ugyanis Juhász Sándorné és Balogh Gergely nem betegség ál­dozatai lettek! Mindkettőjüket meggyil­kolták és kirabolták, mégpedig a legocsmányabb, leggaládabb, legalja­sabb, legundorítóbb, legvisszataszítóbb eszközzel, amit élő emberfia valaha is lá­tott-hallott!!! De fogalmazhatnék úgy is, hogy a létező lehető legagyafúrtabb, legrafináltabb, leg­ördö­gibb, egyenesen sátáni módon!!!

     Részvét és borzadály lett úrrá az embereken. A tábornok pedig így foly­tatta:

     - Önök valamennyien tudták, hogy úgy Juhászné, mint Balogh idős, szív­beteg emberek. Néhá­nyan azonban tudták azt is, hogy mindketten nagyobb anyagi javak, értékek birtokosai. Ennél fogva, miután a tettesnek azzal is tisz­tában kellett lennie, hogy egy szívbeteggel egy váratlanul jött lelki megrázkód­tatás, mondjuk egy hirtelen ije­delem is végezhet, pláne, a két áldozat korá­ban, a tettes ezt maradékta­lanul ki is használta! Egyszerűen tőrt fo­gott a tor­kuknak, mire azok a szó igazi értel­mében halálra rémültek és azonnal ször­nyethaltak! Ezután az elkö­vető, mint aki jól végezte dolgát, Juhász­né­tól elvitt egy bemutatóra szóló, tízmillió forintról kiállított takarékbetét­könyvet, Balogh­tól pedig egy legalább ugyanennyit érő feszületes, arany-platina ötvözetű, smaragddal kirakott medált. Hogy felfordulásnak nyoma sem volt egyik he­lyen sem, az elkövetőnek tudnia kellett ezeknek az érté­keknek a helyét is, tehát mindkét esetben holtbiztosra ment. A gyilkos eszköz pedig egy nem minden­napi tőr volt, ame­lyet a tettes ugyan közvetlenül nem használt, de ahhoz untig elég volt, hogy a sértettek, mint már emlí­tettem, halálra rémüljenek tőle. Mindkét helyen, vala­mint a kérdéses, fe­szület-nyelű tőrön azono­sak voltak az ujjlenyo­ma­tok. És képzeljék: női ujjlenyo­matok voltak! Dr. Esz­tergomy Karin ismerte, sőt, szívpa­na­szok­kal ke­zelte mindkettőjüket...

     Az orvosnő hirtelen összerezzent és heves tiltakozásba kezdett:

     - De tábornagy úr, ezt kikérem magamnak!!!

     - Kár ennyire kétségbe esnie, doktornő kérem - szólalt meg ezúttal Mányoki - egyik esetben sem az ön ujjle­nyomatai voltak a kérdéses tárgya­kon. S jóllehet - fordult az ezredes immár mindenkihez - a doktornő a kritikus napokon ugyan mindkét sértettnél járt, mégsem ő az elkövető. De ő azért sem jöhet számításba, mert mindkét e­set­ben lényeges volt az időbeli eltérés. S hogy miért éppen női ujjle­nyo­matokat találtunk annak dacára, hogy az el­követő férfi volt? Igen, emberek, férfi! Nos, höl­gyeim és uraim, a magyarázat pofonegyszerű. Van önök kö­zött valaki, aki két évvel ezelőtt a jobb kezét lefor­rázta. Utána bőrtranszplantáció útján plasztikai műtétet haj­tottak vég­re rajta, a donor pe­dig egy frissen elhunyt nő volt. A nőiességre utaló vonásokat az ujjak barázdáltsá­gából ter­mészete­sen nem lehetett eltüntetni. Igaz, Kerecsényi Márton úr?

     Kerecsényi zavartan kezdte megint a kereszteket vetni, majd kezeit tör­delni.

     - I...ir...irgal...mas te...te...teremtőm... - dadogta.

     - Ne a kereszteket vesse Kerecsényi úr - szólalt meg ekkor Gellért - mert magán nem a Jóisten, hanem az ő­szinte, töredelmes beismerő vallomás se­gít, amit a bíróság enyhítő körülménynek fog te­kinteni. Ugyanis most őri­zetbe vesszük két rendbeli rablógyilkosságért, Juhász Sándorné és Balogh Gergely megölésének és kifosztá­sá­nak vádjával!

     - Én nem öltem meg senkit, nem raboltam ki senkit! - vált magabiztossá a pap - Semmit nem tud­nak rám bi­zonyítani!!

     - Neeem? Nos, hát akkor ide süssenek! Hadnagy úr - fordult a fiatal szá­zados Krecsmárihoz - ké­rem, le­gyen szíves felemelni ott azt a kendőt a tá­bornok úr asztalán lévő tálcáról!

     Krecsmári komótosan felemelte a kendőt, majd összehajtogatta. A tálcán pedig volt egy feszület­ben vég­ződő tőr...

     - Nem ezt vesztette el véletlenül Márianosztrán az Ady utca 22. számú ház, vagyis Balogh Ger­gely háza előtt, Kerecsényi? - emelte fel Krecsmári a tőrt - Nézze csak meg jól!

     Kerecsényi nem válaszolt. A hadnagy pedig folytatta a bűnjelek felsorolá­sát:

     - Szóval: egy darab, tízmillió forintról kiállított, bemutatóra szóló takarék­betétkönyv, továbbá egy darab a­rany-platina medál, smaragdokkal kirakva, a keresztre feszített Jézust ábrázolva... Látja, látja, Kerecsényi, ma­gának kesztyűben kellett volna „dolgoznia”. Akkor nemhogy ezeken a tárgya­kon, de a tetthelyeken sem marad­tak volna ott finom, nőies, ráoperált ujjlenyomatai, amiket mi ter­mészetesen megtaláltunk. Mit gondol, hol talál­tuk meg a tőr ki­vételével a bűnjeleket? A templom­ban, az oltár kegytárgytartó szekrényében. Így hát mégsem vol­tak ezek az igen súlyos bűncselekmé­nyek olyan „tökéle­tesek”. Igaz-e?

     - Nos, Kerecsényi? - kérdezte Mányoki - tesz beismerő vallomást?

     A pap persze ezt is válasz nélkül hagyta.

     - Nekünk így is jó. Csakhogy ezzel a saját helyzetén ront. Ugyanis az, amit maga elkövetett, a tör­vény akár fekvő nyolcassal, azaz tényleges életfogytiglannal is büntetheti! Vagyis az életben soha többé nem kerül sza­bad­lábra, úgyhogy sötétzárkában fog elrohadni, száraz kenyéren meg pos­hadt vízen élve! És ha továbbra is ilyen ko­nokul hallgat, én, Mányoki Ádám ezredes, mint a Különleges Ügyek Főosztálya he­lyettes parancsnoka szemé­lyesen ga­rantá­lom, hogy a legsúlyosabb büntetést kapja! Hajlandó hát végre beszélni?

      - Rendben. Beszélek...nekem már úgyis mindegy... - tört meg a pap.

     Az ezredes ekkor utasította Krecsmárit:

      - Hadnagy úr! Kérem, bilincselje meg és vezesse el a gyanúsítottat.

     Cseterás pedig a tanúkhoz fordult:

      - Önök elmehetnek, köszönjük szépen a közreműködésüket.

***

     A Fővárosi Ítélőtábla Kerecsényi Márton „leleményességét”, azt két rend­beli, nyereségvágyból és előre meg­fon­tolt szándékkal elkövetett emberölés­nek minősítve, másodfokon, és immár jogerősen húsz évi fegyházbüntetéssel „ho­no­rálta”, tehát büntet­len­sé­gére tekintettel enyhítette a Megye által kisza­bott tényleges életfogy­tiglant. A Szentszék pedig, min­d­amel­lett, hogy meg­fosztotta valamennyi egyházi tisztségé­től, a Ká­nonjog szerinti lehető legszigo­rúbb szank­ció­val, ex­kom­munikációval, azaz kiközösítéssel sújtotta.