A karmesterlány (képzeletbeli riport)
Első pillantásra egy átlagos fiatal – mondjuk – főiskolás diáklány benyomását kelti ez a rendkívül rokonszenves megjelenésű, szép arcú, kék szemű, félhosszú aranyszőke hullámos hajú, szinte mindig mosolygó fiatal, kissé teltkarcsú, feltűnően csinos hölgy. Az utcán, a tömegközlekedési járműveken, az üzletekben bevásárláskor, strandon, diszkóban, (mert oda is szeret ám járni), vagy bárhol másutt csakugyan diáklánynak is nézik. És mi tagadás, mindig meg is akad rajta a férfiak szeme.
Pedig a mindössze 23 éves Gergely Alida foglalkozása – karmester.
Igen, kedves olvasók, jól látják, helyesen olvassák. Nem tévednek.
Amikor munkahelyén felhívtam, hogy szeretnék vele egy exkluzív riportot készíteni, azonnal igent mondott, és elsőre közölte, hogy szívesen lát a lakásán, és szeretettel vár.
Gergelyék teljesen átlagos család, egy 1 plusz 2 feles önkormányzati panelházi lakásban laknak a XVI. kerületi Ikarusz lakótelepen; nem volt nehéz odatalálnom – már csak azért sem, mert ezúttal is, mint midig, a GPS segített.
A kocsiból kiszállva, a biztonság kedvéért azért megkérdeztem egy oda valósi idős hölgyet, hogy tudja-e, hol laknak Gergelyék, ugyanis újságíró vagyok, és riportot szeretnék írni. „Ja, a kis Lidikét keresi a szerkesztő asszony? Tessék felmenni a középső lépcsőházban a hatodik emeletre, a liftajtó pont az ő lakásuk előtt nyílik. Majd meglátja, milyen aranyos kislány, mindenki szereti! És milyen csodálatos szépen zongorázik!” – mosolyodott el.
A liftből kilépve csakugyan ott volt előttem az egyik lakás bejárati ajtaja, ahonnan zongoraszó hallatszott ki, Beethoven Fidelio nyitányából részlet. Másrészt az ajtón kívülről fémcédulára gravírozott betűk hirdették az ott lakó főbérlő nevét: GERGELY ZOLTÁN.
Becsengettem.
Nem egészen fél perc várakozás után kedves, 45-50 év közötti rokonszenves férfi nyitott ajtót:
- Kezét csókolom – fogadott – ugye, a Hölgyek Magazinjától tetszik lenni? A lányom már nagyon várja. Tessék befáradni. Erre tessék – mutatott a bejárati ajtóval szemközti kis szoba felé – elnézést, még be sem mutatkoztam: Gergely Zoltán vagyok, Alida édesapja. A feleségem is nemsokára megjön.
- Örvendek, Gergely úr – nyújtottam a kezemet - Barabás Judit újságíró.
Ekkor hirtelen az egyik szoba nyitott ajtaja mögül, néhányat vakkantva, kistermetű, küllemre egy pumira emlékeztető kutyus ugrott elő, orrát lábam szárához böködve. Mondanom sem kell, hogy kissé összerezzentem.
- Ne tessék megijedni, szerkesztő asszony, nem bánt. Csak ő így ismerkedik. Pumi apától és tacskó anyától való fajtatiszta szülők keveréke. Fiú kutya. Fedeb! Hol a kutya helye?!? Mész rögtön a helyedre?!? Liduskám, kislányom, gyere légyszi, megjött a riporternő, akit vártál! De előbb helyre teszem a kutyát.
A kis szobába már be sem kellett kopognom, ugyanis Alida meghallotta, hogy megérkeztem, és ajtót nyitva elém sietett. Egyszerű, de szép, tiszta házi ruha volt rajta: nyár lévén, nem egészen térdig érő, testhez simuló világosszürke cicanadrág, kék és sárga virágmintás ujjatlan póló, lábán pedig strandpapucs.
- Jónapot kívánok – köszönt mosolyogva – Gergely Alida vagyok. Tessék befáradni, szerkesztő asszony. Ahogy már kintről is biztos tetszett hallani, éppen Beethovent gyakorolok. Rövidesen ezt fogom dirigálni, és egyebek között eként is készülök.
- Jónapot, karnagy úrhölgy, Barabás Judit vagyok a Hölgyek Magazinjától.
- Jaj – mondta – ne tessék már karnagy úrhölgynek nevezni, annyira ciki. Tessék csak egész nyugodtan Alidának, vagy Lidinek szólítani. Ez lenne itt az én lakosztályom, egyben dolgozó- és gyakorlószobám is. És nyugodtan tessék engem tegezni, hiszen kor szerint az anyukám lehetne.
- Oké, legyen – mosolyodtam el – de akkor, mint idősebb, javaslom, hogy kölcsönösen tegeződjünk. Te is tegezhetsz engem nyugodtan. Szóval, szia, Lidi.
- Szervusz, Judit néni – adta vissza a tegeződést mosolyogva – parancsolj, foglalj helyet a „birodalmamban”. A kutyust, amit az előbb láttál, tulajdonképpen én kaptam még tavaly a huszonkettedik szülinapomra, a Gergely nagymamámtól. Általában én szoktam esténként levinni futtatni, ha nem túl későn érek haza. Elég barátságos kis jószág, de ha macskaszagot érez, vagy éppen macskát lát, abban a pillanatban sárkánnyá válik. Morog, sőt, hörög rá, majd hevesen megugatja, és még a szőrét is felborzolja közben.
Ez már bent, a kis szobában hangzott el, ahol példás rend és tisztaság uralkodott. A szoba ablak felőli végében egy régi pianínó, még régebbi fa-zongoraszékkel, az ajtóval szemközti falnál régi, de szép ruhás szekrény, mellette könyves-, kottás-, és DVD-CD-s polc, amellett pedig íróasztal, rajta számítógéppel; a szemközti fal mellett egy takaros, ágyneműtartós dívány (Alida ágya), mellette pedig egy dohányzó asztalka, (rajta hamuzóval, vendégkínáló cigarettával meg gyújtóval) ahová mindjárt le is ülünk.
- Hogy mondta az imént édesapád, hogy hívjátok a kutyust?
- Fedeb.
- Hát, meglehetősen furcsa kutyanév. Honnan jött az ötlet?
- Egy amerikai író, Eric Frank Russel „Halandzsa” c. novellájából.
- Ja, beugrott – mondom – amikor senki nem tudta, mi az a fedeb, még a leltárellenőrzést végző tábornok sem.
- Te, Judit néni, életemben nem röhögtem akkorát, mint amikor a végén kiderül, hogy hibás gépelés nyomán keletkezett a „fedeb”, és tulajdonképpen rövidítve „fed. eb”-nek, azaz „fedélzeti eb”-nek, vagyis „fedélzeti kutyá”-nak kellett volna olvasniuk. Mivel épp a novella elolvasását követő napon hozta a nagyi, rögtön beugrott, hogy Fedeb lesz a neve. Igaz-e, kutyuskám? – cirógatta meg a kutyust.
- Lidikém, az előbb említetted, hogy Beethovent gyakorolsz, sőt, hallottam már az ablakotok alatt is, amint zongorázol, megjegyzem, csodálatosan szépen. Nem hamis egy kicsit ez a régi pianínó?
- Aj, Judit néni… ne is mondd… Dehogynem hamis. Nem is kicsit. Még az apai nagyanyámé volt, tőle kaptam. Legalább hetven éves, ócska, fatőkés, szinte naponta kellene hangolni. Új zongora el sem férne ebben a kis lakásban, legfeljebb egy új pianínó. Arra pedig nincs pénzünk. Azzal kell beérnem, amink van, nem igaz?
- És miért nem hívsz hivatásos zongorahangolót?
- Mert én magam vagyok egy személyben a hangoló és a tulajdonos is. Rajtam ne keressen egyetlen csibész mesterember sem. Akkor inkább fogom a hangoló kulcsot meg egy hangmegadó sípot, és megcsinálom én magam, nem igaz? De egy pillanatra egyszer felvillant bennem egy elektromos Fender zongora is. Csakhogy az alsó hangon is legalább másfél-kétmilliónál kezdődik. Úgyhogy erről azonnal le is tettem.
- Hát, Alida, te tudod. Látom, cigi, gyújtó, meg hamuzó is van nálad kirakva. Dohányzol?
- Judit néni, ne tévesszen meg a hamutartó meg a kirakott cigi. Nálunk senki nem cigizik, én magam sem. Rá sem bírok nézni, annyira útálom. De ha dohányos vendég érkezik hozzánk, azt természetesen toleráljuk. Tényleg, rágyújtasz?
- Köszi szépen, kedves vagy, de én sem cigizek. Ronda büdös bagó. Fuj! Hogy az Isten pusztítaná el valamennyit. Akkor, ugye, máris a tárgyra térhetünk – mondtam – elmesélnéd-e a Hölgyek Magazinja olvasóinak, hogy mikor határoztad el, hogy egy férfias művészetet választasz? Már azért kérdem, mivel nemigen hallottam még női karmesterről. Te vagy az első, akit volt szerencsém megismerni.
- Pedig van még néhány hölgy rajtam kívül, itt, Magyarországon is, akiknek ez a foglalkozásuk-hivatásuk. Különben már egészen kislánykoromban, öt évesen elhatároztam, hogy ha nagy leszek, karmester leszek. Amikor egyszer hallás után lepötyögtettem ezen a rossz zongorán egy Mozart-darabot, amit a rádióban hallottam. Az anyu azonnal elvitt a legközelebbi zeneiskolába, ahol óvodáskorúakkal is foglalkoztak. Első zongora-, és szolfézstanárom, az Ercsi Kálmán bácsi – nyugodjék békében - már akkor mondta az anyunak, hogy kivételes tehetségnek tart, és sok fantáziát lát bennem.
- Ha jól értem, tulajdonképpen innentől kell számítani a zenei pályádat.
- Hát, úgy valahogy.
Majd egy pillanatra felállt, és kiszólt a konyhába:
- Apu, nem tudod, hová tette el az anyu a kávét? – majd felém nézett – ugye, Judit néni, elfogadsz egy kávét? Vagy inkább innál egy üdítőt? Van itthon Coca Colánk és grapefruit-dzsúszunk.
- Köszi szépen a kedvességedet, de délután már nem igazán szoktam kávézni. Viszont egy kóla jól jönne ebben a hőségben – feleltem.
Alida kilibbent a konyhába, majd egy teli flakon jéghideg kólával, két formás pohárral és egy vendégkínáló tálcával tért vissza, majd mindkettőnknek töltött.
- Egészségünkre – emelte a poharát, és mindketten lassan kortyolgatni kezdtük a finom, sötétbarna, illatos, jéghideg italt.
- Tehát ott tartottunk, hogy már öt éves korodban kezdtél zeneiskolába, akarom mondani, inkább zeneóvodába járni.
- Igen – felelte – aztán zenei általánosba, majd a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába jártam zongora-szolfézs tanszakra. Végül – ugyan nem azonnal, de egy év után felvettek a Liszt Ferencre zongora-orgona-karmester művész-szakos hallgatónak.
- Jól tudom, hogy jeles lett a diplomád?
Alida kissé elpirult.
- Hááááát… zongorából csak négyes lettem. De arra már nem emlékszem, hogy mit és hol rontottam el. Pedig a zongora-diplomahangversenyemen nem egy nehéz darabot játszottam: Haydn D-dur zongoraversenyét.
- És a többi?
- Orgonából Bach d-moll tocatta és fuga c. darabját vittem. Karmesterként pedig, mint operát, a Kecskeméti Katona József Színházban a „másik”, „A sevillai borbély”-t.
- Már megbocsáss – kérdeztem közbe kissé naivan – hogyhogy a „másik”-at? Hát nem Rossini írta ezt az operát?
- Dehogynem. Csakugyan Rossinié az ismertebb. Én viszont a Paisiello-félét dirigáltam. Nem is tudtad, Judit néni, hogy két Sevillai borbély van?
- Őszintén és nőiesen bevallom, eddig nem. Ezt tőled hallom most először. De az előbb azt mondtad, hogy „mint operát”. Ezt hogy érted?
- Ja, bocsi’, el is felejtettem. Mindenkinek kellett egy-egy külföldi és egy magyar színpadi művet, és egy-egy egyéb zenekari-énekkari darabot is vezényelni. Kötelező zenekari darabunk Beethoven Egmont nyitánya volt. Szabadon választottként pedig Ravel Boleróját vittem.
- Hát, kedves Alida, most, hogy a Bolerót említed, ezzel nagyon szíven találtál. Kedvenc modern kori nagyzenekari darabjaim egyike.
- Pedig – mondja Alida – ami azt illeti, elég nehéz darab. Még akkor is, ha mindössze két dallam ismétlődik benne folyamatosan ostinato ritmuskísérettel. Szerintem az adja benne a nehézséget, hogy mindig más és más szólóhangszerek illetve hangszercsoportok szólalnak meg benne. Például fuvola, „B”-klarinét, „Esz”-klarinét, fagott, „C”-oboa, „A”-oboa, „C”-szoprán szaxi, „B”-tenor-szaxi, „B”-trombita, Esz-trombita, orgafon, harsona, stb. A végén már a teljes zenekar. Gondolj bele, Judit néni: kezdesz egy alig hallható, sápadt ppp, azaz pianissimo assai-val, ami fokozatos crescendo alkalmazásával, egyre hangosabban, egyre nagyobb és nagyobb hangerővel szól, ami a végére túlhevült, lángoló, euforikus, extázisszerű fff, vagyis fortissimo assai-ig fokozódik. Sőt, a végén, az utolsó periódusnál még egy női kórus is bekapcsolódik. Persze szöveg nincs, nem is volt sosem. A-a-a-zva énekelnek. Tehát egyik véglettől a másikig. Miközben ritmikailag semmit nem változik, végestelen végig allegretto, azaz gyorsacskán. Legalább is, ahogy Ravel eredetileg megkomponálta. Persze akadnak olyan karmesterek, akik vagy agyonsietik, majdnem allegro tempóban vezényelik, vagy ennek fordítottjaként szinte temetési menetet csinálnak belőle. Ilyenkor alig látok a pipától, és a hajamat tudnám tépni. Hogy lehet egy karnagy ennyire kutyaütő? Még jó, hogy vissza nem veszik lento-ra, ha nem largo-ra. Vagy fel nem fokozzák minimum vivace-ra. Szegény Ravel pedig megfordul a sírjában.
- Lidikém, bocsáss meg, hogy megint közbeszólok, én elég régen tanultam már zenét (valaha kb. 12 éves koromig én is zongoráztam) de a krescsendo kifejezés nem hangosítást, erősítést jelent? A dekrescsendo pedig halkítást?
- De igen. Csakhogy „kreSEndo”-nak, dekreSEndo kell kiejteni, és nem „kreS-CSEndo”, dekreS-CSEndo-nak. Ez abból adódik, hogy a zene hivatalos nyelve az olasz; az olasz pedig az írott „sce” betűkapcsolatot „se”-nek ejti.
- Térünk vissza pár gondolat erejéig az Egmont nyitányra. Beethoven egyik legszebb művének tartom.
- Az is – feleli Alida – szerintem az embernek a kisbaba megszületése jut eszébe – zenébe öntve. Gondolj bele, Judit néni: az f-mollban íródott mű fájdalmas, szinte démonikus bevezető akkordjai a szülőállványon vajúdó kismama szülési fájdalmairól szólnak, miközben az orvos ott áll felette, és biztatja: „na még egy kicsit, már nem sok híja!” A darab további periódusai a tolófájások csökkenésére, majd újrajelentkezésére emlékeztetnek. A finálé előtti, pianissimová halkuló decrescendonál pedig a kismama már annyira kimerült, hogy szinte alig piheg, a doktor pedig egy utolsó nyomásra buzdítja. Ekkor a zene az eddigi mollról dur hangnemre vált, fokozatos a crescendo, végül a forte hangerő jelenti, hogy megszületett a kisbaba, a doktor mosolyogva emeli fel anyukája elé, majd a nővérrel elviteti füröszteni. Hát nem csodálatos?
- Az bizony, szerintem is. És nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen gondolatokat osztottál meg velem. De folytassuk ismét Ravel Bolerojával: említettél valamiféle orgafont. Az milyen hangszer?
- Az egy egész speciális polifonikus, azaz egyszerre több hang megszólaltatására alkalmas fúvós hangszer. Zongora-billentyűkkel működik, és ha megfújják, és orgonára emlékeztető hangja van. És Ravel idejében már volt ilyen. Persze az orgafon nem tévesztendő össze a gyerekek által játékszernek használt, szintén zongorabillentyűs ú.n. Melodica-kkal. Az az égvilágon semmire nem jó, ha csak arra nem, hogy mint említettem, a gyerekek játsszanak vele, és kielégítsék zenei kíváncsiságukat.
- Döbbenetes, ahogy a Boleróról beszéltél! De most nézzük tovább: melyik zenekarnál dolgozol?
- A BKV Filharmonikusoknál. Ugyan a főnököm, a vezető karnagy, a Kerecsényi Karcsi bácsi, kissé rigolyás természetű, mindenért morog, de alapjában véve egy végtelenül rendes pasi. Kemény, szigorú, de nagyon emberséges. És a kollégák is nagyon aranyosak. Amikor először mentem oda, jelentkezni a Karcsi bácsihoz, mint vezető karnagyhoz, hogy első munkahelyemen felvegyem a munkát, egyik kolléganő (azt hiszem, brácsás) rögtön odajött hozzám ismerkedni, és kedvesen megkérdezi, hogy „szia, kollegina, téged még nem láttalak nálunk. Te milyen hangszeres vagy?” Mire én azt válaszoltam, hogy karmesterpálcás vagyok, én leszek a zenekar másodkarmestere. Persze mindenki jót kacagott a jeleneten, én magam a legjobban. Olyan meghatóan kedvesek hozzám, hogy sokszor elpityeredek. Talán meg sem érdemlem…
Szemlátomást elérzékenyült.
- Nono…. Ne mondj már ilyet… Dehogynem – feleltem – no, és hogy szólítanak? Karnagy úrhölgynek? Karmester-kisasszonynak?
- Á, dehogyis. Egyszerűen csak Alidának, vagy a becenevemen, Lidinek, vagy Lidusnak, Liduskának. És a zenekarban mindenkivel kölcsönösen tegeződünk. Amikor megérkezem a próbahelyiségbe illetve a fellépés helyszínére, „sziasztok, mindenkinek”-kel köszönök. És a kollégák úgy is fogadják, hogy „szia, Lidi”. Nálunk családias a légkör. És én is mindenkit a keresztnevén vagy becenevén szólítok. Legalább is, amikor én vezetem a próbákat. Nem a vezetőjüknek, barátnőjüknek tekintenek a kollégák, aminek én nagyon örülök, pedig van köztük jócskán, aki kor szerint az anyám-apám, sőt nagyapám-nagyanyám lehetne. És – el ne kiabáljam – eddig még senkinek eszébe sem jutott, hogy ezzel visszaéljen.
Alida soha, senkit nem utasít. Alida mindig csak kér. Szépen kér. Megkéri a muzsikus kollégáit, akik – fiatal kora ellenére (vagy talán éppen azért) - szeretik és tisztelik.
Szép nagy, égszínkék szeméből sugárzik a szeretet, a teljes empátia, a maximális jóindulat, és másokon való segítőkészség.
- Azt is halottam, hogy nagyon közvetlen vagy velük. Sokszor amolyan „kislányosan”, „skacok”-nak, „srácok”-nak szólítod meg őket: Például: skacok, csináljuk már még egyszer a negyvenkettes ütemtől a da capo al fine-ig.
- Hát – felelte Alida – ez így nem egészen pontos. Általában „kollégák”-nak, „gyerekek”-nek szoktam őket szólítani. Ha én már azt mondom, hogy „skacok”, akkor már elég zabos vagyok rájuk, mert nyilvánvalóan elcsesztek valamit. De a hangomat amúgy soha, ilyenkor sem emelem fel. Az persze gyakran előfordul, hogy egy zenedarab gyakorlása közben kiabálnom kell, de ilyenkor én soha nem valakivel vagy valakikkel veszekszem. Nem veszekszem én senkivel. De próbáld meg, Judit néni, egy fortissimo assai-nál csendesen leinteni a zenekart, hát nem? Legalább ötven hangszert kell ilyenkor túlharsognom, hogy a kollégák meghallják. Persze eközben szaporán kocogtatom a karmester-pálcámat is a kottatartómhoz. De utána már csendesen mondom, hogy „gyerekek, ez így nem kóser, ezt pl. Schubert nem egészen így képzelte el. Csináljuk már meg még egyszer a negyvenhármas és az ötvenes ütem közötti szakaszt.” Ha pedig éppen pipa vagyok rájuk, akkor a „gyerekek” szó helyett a „skacok”-at mondom: „skacok, ez nem ért egy kalap fingot. Ezt alaposan elb@sztátok, ez úgy szar az egész, ahogy van”. Ilyenkor ugyan elég kemény a hangom, de ilyenkor sem kiabálok velük.
- Álmomban sem gondoltam volna, hogy tudsz szabad szájú is lenni – jegyeztem meg.
- Csak ha nagyon muszáj, Judit néni. Bár előfordul, de elég ritkaság, ha csúnyát mondok. Akkor már nagyon pipa vagyok.
- Aha, értem. Mondanál-e valamit a legközelebbi fellépésedről?
- Hát persze, nagyon szívesen. Ahogy hallottad, éppen a Fidelio-nyitányt gyakoroltam. Holnap kezdődnek a zenekari próbák, két hét múlva pedig fellépés vele a Zalaegerszegi Szabadtéri Színpadon. Ez lesz az első önálló opera-fellépésem az után, hogy diplomáztam.
- Ezt érthetem úgy, hogy karmesterként majd a Fidelióval debütálsz?
- Majdnem. Egyébként az első önálló hangversenyem Mátészalkán volt, ahol egy „Strauss nyomában” című koncertet vezényeltem a Nyíregyházi Tűzoltó Szimfonikus Zenekarral. Többek között Suppé Könnyűlovasság-nyitányát, Offenbach Kánkánját, Delibes Coppélia-keringőjét, Csajkovszkij Virágkeringőjét, és hogy már ne is említsem Waldteufel „Korcsolyázók” c. keringőjét. És a főnököm, Karcsi bá’, már azt is meglebegtette előttem, hogy lélekben készüljek Bartók „A csodálatos mandarin”-jára is. Szeretné, ha azt én dirigálnám az aggteleki barlangban. Méghozzá a miskolci Postásokkal. Rá két héttel később pedig a Szegedi Szabadtérti Színpadon Bizet „Carmen”-jét, a szegediekkel, vagyis a Szegedi Nemzeti Színház Zene- és Énekkarával, illetve művészeivel. De szeptemberben lesz egy közös fellépésem a debreceni Arany Bika Bartók-termében is a régi amerikai filmben Ben Hurt alakító Charlton Heston unokájával, Robert Hestonnal. Ő trombita- és kürtművész, Haydn Esz-dur trombitaversenyét, Mozart első, kéttételes, D-dur, negyedik, Esz-dur kürtversenyeit fogjuk előadni, amikor is én fogom vezényelni a Debreceni MÁV Filharmonikusok Zenekarát, és Bobby játssza a trombita-, illetve a kürtszólót.
- Ejha, Lidikém, ez nem semmi! De nem volt még szó arról az ominózus kecskeméti karmesterversenyről. Nekem úgy csiripelték el a kismadárkák, hogy ezüstérmes lettél. Hallhatnának-e az olvasók valamit erről is?
- Ja, tényleg. Mint említettem, a Paisiello-féle „A sevillai borbély”-t vezényeltem, mint külföldi kötelező versenyszámot. Ez nem csak diplomamunkám volt, de egyszersmind versenyszámom is, amikor a frissdiplomás karmesterek között Kecskeméten rendezték meg az Ifjú Karmesterek Vetélkedője” sorozatot is.
- Hát, elég ritka, hogy pont egy kevéssé ismert operát tettek meg kötelező versenyszámmá.
- Éppen ezért, Judit néni. De ha már említetted, mint kuriózum-darabot, a szabadon választottam is elég ritkaságszámba megy: Haydn „Orlando lovag” c. műve, ami a nagy osztrák komponista egyik legkevésbé ismert operája. Bár elég sokat vacilláltam rajta, hogy ne-e Verdi Traviatáját vigyem-e inkább, az a kedvenc Verdi-operám. De aztán gyorsan lebeszéltem magam róla. Tudod, Judit néni, úgy voltam vele, hogy az a zsűri szemében is jelenthet valamit, ha a szabadon választottamként is egy opera-kuriózummal jelentkezem. Így esett hát végül Haydn „Orlando lovag”-jára a választásom. Ez egy úgynevezett opera semiseria, azaz középfajú opera. Komoly tárgyú, de happyenddel végződik.
- És más oka volt-e, hogy a Traviatáról lebeszélted magadat?
- Nem igazán. De amikor az évfolyamtársak között ez szóba került, elmeséltem nekik, hogy azért éppen a Traviata, mert olyan megható, amikor az öreg Germont a híres Apa-áriát énekli. Telis-tele van érzelemmel meg nemes pátosszal Mire az egyik csoporttárs, a Kováts Águs, szabályszerűen így: „Jaj, Lidus, te tiszta dinnye vagy. Hiszen tanultuk zeneirodalomból, nem emlékszel? Nyavalyát megható meg érzelmes. Nem érzelmes, hanem érzelGŐs. Pláne nem pátosz-jellegű. Még megérteném, ha azon fakadnál sírva, hogy Violetta meghal a végén. Ezzel szemben te meg pont az öreg Germont-on, ezen a gusztustalan, szemen köpni való szar alakon bőgöd el magad? Igazán észrevehetnéd, hogy ennek az önző, vén szarnak az a szándéka, hogy érzelmi zsarolással hasson a fiára, és hogy szétválassza a szerelmeseket!”
- És talán nem volt igaza? – kérdeztem – és lehet, hogy pont ezért álltál el akkor a Traviatától?
- Valószínű, ezért. Hiszen azt máskor is elvezényelhetem még bárhol, bármikor. De akkor már nem fogom majd elbőgni magam a Germont-árián.
- Tehát így maradtál a Haydn-operánál. De nézzük tovább: mi volt a magyar kötelező opera-versenyszámod?
- Erkel Hunyadi Lászlója. Te, Judit néni, ne tudd meg, mit éreztem, amikor Szilágyi Erzsébet Nagyáriájához értünk. Olyannyira meghatódtam rajta, hogy szabályszerűen sírtam, majd’ kiejtettem a kezemből a karmesterpálcát. Szinte patakzottak a könnyek az arcomon. A partitúra-előkészítőm még rám is nézett, és aggódva hadonászott, mintha kérdezte volna, hogy „Jól vagy, Alida? Minden rendben? Nem kéne leállítanod az előadást?” Persze a könnyeim mögül is megpróbáltam mosolyogni rá, és a fejemet ráztam, hogy „Nem, minden a legnagyobb rendben”. Természetesen eszem ágában sem volt a zenekart leinteni, folytattam. És amire kimondottan büszke vagyok, hogy a muzsikus kollégák az egész cirkuszból szinte az égvilágon semmit sem vettek észre. Bár az előadás végén odajött hozzám az egyik csellós kolléga – egy kedves, idős, hetvenöt éves zenetanár bácsi – és megkérdezte, mi történt Szilágyi Erzsébet Nagyáriája közben. Kedvesen, megnyugtatóan megsimogatta a kezemet, és az arcomat: „jól van, kedveském, semmi baj”. Hát nem kedves?
- Na látod, Alida. Itt már érthető, hogy megkönnyezted. Különben a Jóisten se mossa le rólad, hogy igazi művészlélek vagy! No, és a szabadon választott magyar operád-operetted mi volt?
- Háááááát, az már jóval vidámabb. Ugyanis Kálmán Imre „Marica grófnő”-jét vezényeltem.
- És ez a néhány csodálatos fellépésed csak a második helyezéshez volt elég?
- Ugyan – válaszolta – miért „csak”? Nagyon elégedett voltam ezzel, és vagyok is mind a mai napig. Az aranyérmessel, a Kováts Ágostonnal a mai napig a legjobb haverságban vagyunk, rendszeresen emailezünk egymással, illetve csetelünk a Facebookon. És amíg létezett IWIW, ott is. És egyáltalán nem voltam rá irigy, hogy ő lett az első helyezett. Sőt, eredményhirdetéskor a nyakába ugrottam, átöleltem, és jobbról-balról egy-egy puszit nyomtam az arcára. Águs egyébként Mozart Varázsfuvoláját vitte szabadon választott színpadi darabként. Szimfonikus zenedarabja Honegger Pacific 231. c. szimfonikus költeménye volt. Ügyes volt, csodálatosan dirigált.
- Hát akkor nagyon „sportszerű” voltál, sportnyelven kifejezve. Tisztellek és becsüllek érte. És a bronzérmes versenytársadról mondanál-e valamit?
- Ja, a Gyaraki Zoli? Igazán, olyan aranyos srác. Nekem nagyon bejön.
- Nocsak! – húztam fel a szemöldököm – ezt érthetem úgy, tetszik neked, mint férfi?
- Á, dehogyis – nevetgél Alida – a Zoli egy nagyon jó haver, de szó sincs köztünk szerelemről. Ő különben is foglalt, már nős. Most várnak kisbabát, méghozzá kislányt. A Zoli különben szabadon választott színpadi műként Bartók „A fából faragott királyfi” című zenés pantomimjátékát vitte a versenyre, illetve az volt a diplomamunkája. Szimfonikus zenedarabja meg Smetana Moldvája.
- Zongoraművészként lesz-e fellépésed a közeljövőben?
- Hát, az még egy picit odább van. Karácsonykor, éppen Szent este napján lesz egy Gershwin koncert a Kongresszusi Központban, amikor én játszom az F-dur Concertót és a Kék Rapszódiát. A többi darab pedig a Kubai Nyitány, és az Egy amerikai Párizsban. És hogy el sem hangzott kérdésedre előre válaszoljak, Carvalho mester fog dirigálni.
- Carvalho mester? Ő kicsoda?
Alida csodálkozva nyitotta tágra szemeit:
- Nem is hallottál még róla, Judit néni? Magyarországon megforduló eleddig egyetlen fekete bőrű művész. José-Manuel Carvalho, többszörös Gremmy-, és Oscar-díjas karmester az Atlanti-óceán túloldaláról, Brazíliából! Ő a Recife-i Operaház vezérigazgatója, egyben vezető karnagya.
- Milyen érzés úgy fellépned, amikor nem te vezényelsz?
- Nincs abban az égvilágon semmi különös. Legfeljebb kicsit nagyobb a lámpalázam, mint karmesterként. Ilyenkor mindkét minőségemben mindig belém bújik a kisördög, hogy uram Isten el ne szúrjak már valamit. A kollégáimnak minden piszlicsáré miatt leordítom a haját is, és a végén még pont én szúrok el valahol valamit. De az első néhány ütem lejátszása vagy levezénylése után már jóval magabiztosabb vagyok, a darab végére pedig már teljesen el is múlik.
- Orgonistaként várható-e, hogy valahol rövidesen fellépsz?
- Igen, de az nem éppen a közeljövőben lesz. Csak jövőre, Nagypénteken. A pécsi Négytornyú Nagytemplomban fogom Bach Márk Passiójának orgonára átírt változatát játszani. Őszintén megmondom, hogy egy kicsit fázok tőle, mert az orgonára megírt változatát átkozottul nehéz darabnak tartom. Persze, más lenne a helyzet, ha én vezényelném, mint zene- és énekkari darabot, bár az sem éppen piskóta. De ahhoz ez a darab túl hosszú – kábé két órás – hogy orgonistaként hiba nélkül végig tudjam csinálni. Gondold csak el, Judit néni, öt, azaz írd és mondd, ÖT egymás feletti klaviatúrára kell koncentrálnom, mindezek mellett a különféle regiszterek pontos használatára is. És hogy a pedálrendszerről már ne is beszéljek. Egy bizonyos: nem lesz könnyű feladat.
- Jól tudom, hogy ezekkel az óriási „billentyűkkel” a basszust szólaltatják meg az orgonisták?
- Igen. De nem csak azzal. Mély hangzásra a klaviatúrák bármelyikét is be lehet állítani.
- Mondd, Alida, igaz-e, hogy a pedálrendszert csak mezítláb, vagy harisnyában érdemes kezelni?
- Á, dehogy. Persze akadnak orgonisták, akik ilyenkor csakugyan mezítláb vagy harisnyában kezelik a pedálrendszert, de én nem. Ilyenkor felveszek egy kényelmes, lapos cipőt, és abban dolgozom. Semmi kedvem a lábamról felfázni.
- Aha, értem. A karmesterek, illetve a hangszeres szólisták fellépő ruhája általában a zsakett, a frakk, vagy a szmoking. De milyen a hölgyek karmesteri fellépő ruhája?
Alida válasz helyett felállt, és kinyitotta egyik ruhás szekrényét, ahonnan szebbnél szebb ünneplő ruhák tűntek elő, többek között egy bokáig érő, csodálatosan szép, közepesen dekoltált fekete nagyestélyi.
- Ő az – veszi ki Alida megmutatni – általában ebben állok ki a pódiumon. Van hozzá egy speciális nyakláncom is, amit csak fellépéskor veszek fel, semmikor máskor.
Majd a másik szekrényhez lépett, ahonnan kivett egy kicsiny ékszeres dobozt, benne csodálatosan szép, de annál egyszerűbb nyaklánccal
- Bámulatosan szép! – jegyeztem meg – nagyon csinos lehetsz benne! De valami isteni klassz a nyakláncod is.
Majd kivesz a szekrény cipőtartójából egy félmagas sarkú fekete, elöl zárt, hátul nyitott szandálcipőt.
- A lábamra ezt szoktam felvenni pódiumra lépéskor – mondja – bár egy kissé szorít, mert harmincötös a lábam, de ez a cipő szerintem nincs harmincötös, jóllehet, annak adták.
- És akkor, amikor még bent az üzletben kipróbáltad, nem volt kényelmetlen?
- Nem. Pedig lépkedtem benne előre, hátra, jobbra, balra, mindenfelé: Még forogtam-pördültem is benne. Akkor ott ez fel sem tűnt nekem, elég kényelmesnek tűnt.
- Aha, értem. Kérdezhetek valamit a zongorával kapcsolatban?
- Parancsolj.
- Olyan lelkesen beszéltél az előbb a zongoristakénti fellépésedről, és mint tudod, a verdából kiszállva már az utcán hallottam, milyen csodálatosan játszod a Fidelio-nyitányt. Könnyűzenét szeretsz-e játszani? Hogy tudsz is, az egy pillanatig sem lehet kétséges.
- Hát persze, hogy szeretek, karmester létemre! Sőt, imádok! No persze csak a dallamos melódiákat. A kemény rockot meg hasonlókat ki nem állhatom, azt nem tartom egyébnek csörömpölésnél meg ordítozásnál.
- És ezen belül milyen műfajt?
- Például dallamos rock-, vagy popzenét, de nem vetem meg a blues-t, vagy az argentin tangót sem.
- És a bugivugival hogy állsz?
Alida válasz helyett leült a pianínójához, és vagy két percen keresztül olyan bugi-sémát produkált, hogy hallatán legszívesebben egyből táncra perdültem volna. A híres amerikai jazz-zongoristának, Tommy Johnsonnak is becsületére vált volna.
- Ilyesmire gondoltál, Judit néni? – kérdezte Alida, miután felállt a zongorától; én pedig megtapsoltam.
- Lidikém, ez valami csodálatos volt!
- Köszi, Judit néni, kedves vagy.
Azzal elmosolyodott és csinált egy pukedlit.
- Jut eszembe, Lidus, ha jól tudom, te hegedülsz is. Látom, ott egy hegedű a pianinódon.
- Csakugyan, Judit néni. Az egyetemen letettem a hegedűtanári szakvizsgát is, bár abban nem vagyok igazán művész. De tényleg játszom hegedűn és brácsán, azaz mélyhegedűn is. Egy kvinttel mélyebb a rendes hegedűnél, tehát a kis „C” a legmélyebb húrja, míg a rendes hegedűé a kis „G”.
- Játszanál nekem valamit azon is, ha nagyon szépen megkérnélek?
- Nagyon szívesen.
Alida azzal eljátszotta Mozart G-dur hegedűversenyéből az első tétel hegedűszólóit.
- Csodálatos volt – mondtam, és tapsoltam hozzá – és, azt megkérdezhetném-e, hogy magyarnótákat, hallgatókat játszol-e?
Alida válaszként elhúzta az „Erdő szélén nagy a zsivaj, lárma” kezdetű cigány-hallgatót.
- Liduskám, egyszerűen le vagyok nyűgözve! De hogy tudod összeegyeztetni Mozartot meg Haydn-t a cigányzenével?
- Egy muzsikusnak egyformán kedves mindenféle szép, dallamos zene, függetlenül attól, hogy honnan ered – felelte, majd így folytatta:
- Ja, bocsi, Judit néni, majd’ elfelejtettem, amikor a karmesteri fellépőruhámról volt szó…
- Nocsak! Van talán még egy?
- Van bizony! Mégpedig egy sötétszürke, majdnem fekete nadrágkosztümöm is. Nálam hangulat kérdése, hogy melyik fellépésemkor melyiket veszem fel. Bár már volt egy pár alkalom, amikor a rendezőség megkért, hogy a hosszú nagyestélyimet, vagy éppen a nadrágkosztümöt vegyem fel a pódiumra.
Majd, anélkül, hogy megkértem volna, már vette is elő a szekrény másik végéből a becses ruhadarabot.
- Lidikém, bámulatosan szép ez is! És neked kimondottan jól is áll! Egészséggel viseld el mind a kettőt! Más: Az imént szó esett a barátságról meg a szerelemről: van-e valaki az életedben, aki neked szerelmesedként „bejön”, illetve akivel közös jövőt terveztek hosszú távra? Vagy talán titok?
- Egyáltalán nem titok – feleli Alida, azaz Lidi – tényleg van egy srác, akibe szerelmes vagyok, de ő is belém. Bár az Edének (így hívják) – jóllehet, imádja a komoly zenét - semmi köze sincs a muzsikához, sőt, még csak nem is diplomás. Napra pontosan egyidősek vagyunk: Ő is ’92. február 13-i, meg én is, de néhány órával én vagyok az „idősebb”: Ede déli fél egykor született, én pedig délelőtt háromnegyed tízkor. Érettségizett szakmunkás a drágám, mint üvegműves. Szeptember elejére tervezzük az esküvőnket.
- És nem zavar, hogy nincs felsőfokú végzettsége, csak érettségije és egy üvegtechnikai szakmunkás-oklevele?
- Miért zavarna? – kérdezett vissza Alida – nálam nem a diploma meg a felsőfokú végzettség számít, hanem az emberi értékek. Szerintem hiába van valakinek akár három diplomája is, de ha az illető egy műveletlen bunkó, azzal én nem tudok mit kezdeni. Különben volt ilyen udvarlóm is; hogy pontos legyek volt az életemben ilyen is, aki megkísérelt nekem udvarolni. Mondanom sem kell, hogy egy kis idő után sikerült kiismernem, és rövid úton lapátra tettem, annak ellenére, hogy tanári diplomával meg egyetemi adjunktusi címmel rendelkezett. De elképesztően tapló egy ember volt. Edében viszont minden megvan, amire én vágyom. Látástól mikulásig dolgozik a lelkem, mellékfoglalkozásokat is vállal, így mindkettőnk számára minden együtt töltött nap, óra, perc ünnepnek számít. Szinte minden témában otthon van, bármihez hozzá tud szólni, és sokat olvas. Kedves, gyengéd, és engem szeret. Tudod, lakásra gyűjtünk. Kocsi már van, egy régi kiadású fehér Seat Ibiza, a rendszáma sem titok: MOZ-424. Edének már van jogsija, a Seattal jár melózni is. És nagyon jól vezet. Én pedig éppen tegnap iratkoztam be egy KRESZ-tanfolyamra.
- Terveztek-e trónörököst? Egy kis karmesterjelöltet, esetleg üvegműves-utánpótlást?
- Később mindenképpen, de erről néhány évig még szó sem lehet. Tudod, Jutka néni, előbb lakás legyen. Addig leendő anyósoméknál elvagyunk, elég szép nagy a házuk.
- És hogyan ismerkedtél meg ezzel a rokonszenves fiatalemberrel?
- Hát – feleli Alida – ez sem éppen mindennapi történet. Nyugodtan mondhatom azt is, hogy eléggé profán körülmények között. Képzeld, Judit néni, egy diszkóban. Minthogy szeretek diszkóba is járni, mert karmester létemre imádom a dallamos rockzenét is. Egyik barátnőmmel együtt mentük el, és a petrezselymet áruló lányok sorsán osztozva vártuk, hogy valaki felkérjen bennünket.
- Ekkor jött oda hozzád Ede, és felkért?
- Hát, nem egészen. Ahogy ülünk a Sacival, vagyis a barátnőmmel – aki egyben csoporttársam is volt az egyetemen, ő hegedű-brácsa tanszakos - pont előttünk ácsorgott-beszélgetett-lézengett három srác, többek között Ede is. Egyszer csak Ede csakugyan odalépett hozzánk, és a Sacit akarta felkérni, de neki az Ede nem volt szimpi, és azt mondta, hogy helyette inkább kérjen fel engem. Megtörtént a kölcsönös bemutatkozás, ő rögtön a neve után rögtön mondta a foglalkozását is, hogy üvegműves. Nem akarta elhinni, hogy tényleg karmester vagyok. Sőt, első pillanatban élelmiszerbolti eladónak hitt; szerinte hasonlítok egy CBA-s eladólányra a felvágottas pultból. Olyan szép, nagy, ártatlan kék szemekkel nézett rám, hogy eszem ágában sem volt megsértődnöm. Igazi jóízűt kacagtam a hitetlenkedésén, és egyből megtetszett nekem a srác, nem is kicsit. A negyedik-ötödik szám után a számok közti szünetben a kezemet már benne felejtettem az ő kezében. Utána már a buli végéig csak egymással táncoltunk. Buli után hazakísért, útközben eleinte kéz a kézben, majd egymás derekát átfogva. Aztán randit kért tőlem, én pedig igent mondtam rá. Hát, így kezdődött Edével. A többi pedig már jött magától. Különben mind a mai napig húzni szoktam a drágámat a CBA-beli eladólánnyal, hogy „na, hogy van a pultos lány a CBA-ból? Helyes kis csaj, ugye?” Ede persze mindig fülig vörösödik ilyenkor: „Jaj, Lidus, hagyjál már békén vele, olyan ciki…” Erre én mindig megcuppantom az arcát jobbról-balról, hogy „Jól van, na! Tudod, hogy csak hülyéskedek.”
- És milyen ruha volt rajtatok akkor a buliban?
- Á, Judit néni, a lehető legegyszerűbben voltunk öltözve. Rajtam csak egy farmernadrág meg egy ugyanilyen mintázatú, nadrágon kívül hordható rövid ujjú blúz volt, mint amilyen ennek a pólónak, ami most van rajtam. Meg egy elől zárt, hátul nyitott szandálcipő a lábamon. Hasonlóan öltözködött a Saci is, rajta viszont miniszoknya volt. Szerintem biztos emiatt akarta az Ede először őt felkérni. De Edén is elég egyszerű, de annál tisztább ruha volt. Úgyhogy nem csodálom, hogy szegénykém első pillanatra nem nézte ki belőlem a karmestert. Sőt, mindaddig benne motoszkált a kisördög, amíg a következő randinkon nem adtam neki egy tiszteletjegyet a legközelebbi fellépésemre, amikor a Városmajori Parkszínpadon – vagyis a Romkertben négy Haydn-szimfóniát vezényeltem.
- Szabadna tudnom, melyeket?
- Hogyne, Judit néni, persze. A 88-adik G-dur, „Tánc”-szimfóniát, a 94-edik, „Üstdob”, a 100-adik, G-dur, „Katoná”-t, és a 101-edik, D-dur „Óra”-szimfóniát. Ez győzte meg Edét véglegesen, hogy csakugyan karmester vagyok. Aztán pedig tettünk egy csodálatos kirándulást Kőszegre, ami csak Edének volt kirándulás, nekem munka volt. Ugyanis a Jézus Szíve Főszékesegyházban Haydn d-moll, „Nelson” miséjét dirigáltam a Vas Megyei Postások Szimfonikus Zenekarával, illetve a Szombathelyi Főegyházmegyei Madrigálkórussal. Ede szinte sírt a meghatottságtól, annyira tetszett neki.
- És fényképed van-e Edéről?
Alida egy pillanatra felállt, a díványához lépett, majd a ridiküljében matatva elővette telefonját, és megnyitotta a családi fényképeknél, ahol egy végtelenül kedves, mosolygós, szakállas-bajszos fiatalember nézett rám.
- Parancsolj, Judit néni, ő az. Én sokszor csak „kis bundásom”-nak becézem. Olyan kis édes ezzel a szakállal-bajusszal, nem igaz?
- Tényleg, milyen aranyos, kedves fiú – feleltem elmosolyodva – hát, Lidikém, szívemből kívánom, legyetek egymással nagyon-nagyon boldogok, a Mindenható Jóisten áldjon meg Titeket!
- Köszi szépen, Judit néni, nagyon kedves vagy!
- Lidikém, az előbb említetted, hogy Ede mellékállást, alkalmi munkákat is vállal. És neked van-e valamilyen mellékfoglalkozásod?
- Zeneiskolás gyerekeket szoktam korrepetálni szolfézsból meg zongorából. Akit érdekel közülük, azt zeneirodalomból meg hangszerismeretből is.
- Meg szabad-e kérdeznem, hogy ez mennyi plusz bevételt jelent neked?
- Hát, nem valami sokat, de azért többet a semminél. De úgy vagyok vele, hogy, mint említettem, Edével lakásra gyűjtünk, és minden fillérre szükségünk van. Ha a kis tanítványok jönnek el ide hozzám, akkor harmadannyival kevesebbet kérek tőlük, mint amikor én megyek el hozzájuk.
- És hányan vagytok testvérek?
- Sehányan, Judit néni. Nincsenek testvéreim, egyke vagyok, egyedüli gyerekük az Anyuéknak.
- És hogy állsz a politikával?
- Sehogy – mondta Alida – én nem politizálok, és nem is vagyok tag semmilyen pártban sem. Számomra a pódium, a családom, meg a szerelmem ennél sokkal fontosabb.
- De csak akad egy párt, akikkel szimpatizálsz, nem?
- A Gyurcsány-párt, Jutka néni. Ha rendkívüli választás lenne, a DK-ra szavaznék. De nem csak én, Ede is. Ő is nagy DK-s. Jut eszembe, ha már a pártoknál tartunk, múltkor, az MSZP kampánynyitójára az elnökség minket, a BKV Szimfonikusokat kért fel, hogy a rendezvényen, elején játsszuk el a Himnuszt, a végén pedig a Szózatot. Karcsi bá’ vezényelte a Himnuszt, én pedig a Szózatot. Olyan felemelő érzés volt, ne tudd meg!
- Akkor a szocialistákkal is szimpatizálsz, nem csak a DK-val?
- Miért ne? – kérdezett vissza Alida – Egy zenekarral való fellépés szerintem még nem jelent feltétlenül pártszimpátiát. Csak eleget tettem a szocik felkérésének. Különben kedvelem a szocikat is, nem csak a DK-t.
- És mit tettél volna, ha minderre a Fidesztől vagy a KDNP-től kapsz felkérést?
- Lehetetlen feltevés, Judit néni. Először is, azt, mint ismert fiatal karmesterről tudják, hogy nagyon nem csípem, amit csinálnak. Másodszor – nekik el sem vállalnám.
- Más: sportolsz-e valamit?
- Úszni járok a Dagályba. Általában kora reggel, nyitásra már az usziban vagyok, és meg sem állok a tizedik kilométerig. Onnan aztán irány a próbaterem. De shotokan-karatézom is. Ebben pillanatnyilag egy kyu-s, barna öves vagyok, és ha minden jól megy, jövőre ilyenkorra elérhetem a dan-kategóriát, és ezzel fekete övet kaphatok. Tudod, Jutka néni, az ördög nem alszik.
- Csak nem azt akarod mondani ezzel, hogy használnod kellett a karate-tudományodat?
- Sajnos, igen. Egy alkalommal az usziban molesztálni akart engem két undorító küllemű alak, hogy „jó csaj”, „de jó segged van, kisanyám”, „kapjuk el egy numerára”, „viszket-e a sunukád, kisanyám”, és más válogatott, nyomdafestéket nem tűrő ocsmány szavakat használva.
- Persze gondolom, nem ezért karatéztál velük.
- Persze, hogy nem ezért. Ha csak szavakkal pimaszkodnak, akkor egyik fülemen be, a másikon ki, és úgy hagyom ott őket, mint eb a Szaharát. De a nagyobbik pasi egyszerűen magához rántott, fogdosni akart, a kisebbik meg próbálta volna a lábaimat szétfeszíteni. No, ekkor durrant el az agyam, és mind a kettőt úgy találtam homlokon rúgni, hogy magam is megsajnáltam utána. Persze rögtön elpucoltak, mint akiket puskából lőnek ki. Ketten négyfelé.
- És nem jelentetted fel őket?
- Ugyan, Jutka néni, minek? Semmi kedvem rendőrségre, ügyészségre, bíróságra mászkálni, amikor ezer más, ennél sokkal fontosabb dolgom van. Épp elég büntetés volt az nekik, hogy mind a kettőt lerúgtam.
- Hát, Alida, te csakugyan nem éppen mindennapi lány vagy. És szeretsz-e sütni-főzni?
- Hajjaj, imádok! Ha a hétvégém szabad, ami ugye elég ritka, akkor mindig én csinálom meg a szombat-vasárnapi ebédet. Legutóbb például vegyes gyümölcslevest főztem, jó sok tejföllel, pacalpörköltet krumplival, nem sajnáltam belőle a csípős paprikát sem. És sütöttem egy kis omlós túrós pitét.
- Ha már a főzőcskénél tartunk: van-e valamilyen kedvenc ételed?
- Nincs különösebben, minden kaját megeszek, amit elém raknak. De van néhány, amit különösen szeretek, imádom a pacalpörköltet, jó sok Erős Pistával. Az Anyu mondta már egy párszor, hogy „kislányom, ijesztő mennyiséget el tudsz nyelni pacalpörköltből meg harcsapaprikásból”. Amikor az Anyu főz, és ebédre fasírtot csinál, imádok beletorkoskodni a nyers, befűszerezett jó kis fokhagymás masszába. Az Anyu ilyenkor mindig rám szól, hogy „kislányom, ne torkoskodd már el az ebédet!”
- Te tényleg megeszed a nyers darált húst, Lidi?
- Hát. Tudod, Judit néni, milyen fincsi?
- És kedvenc édes kajád van-e?
Alida enyhén csettintett a nyelvével:
- A smarni – felelte mosolyogva, kezével pedig körkörösen a gyomrát simogatta – vagyis a császármorzsa. Különösen, ahogy a Nagyi, az Anyu anyukája szokta elkészíteni. Jó sok kajszibarack-lekvárral. Én is próbáltam már smarnit sütni, de az enyém nem lett olyan fincsi, mint a Nagyié.
- Kedves Alida, mondanál-e még néhány szót a Hölgyek Magazinja olvasóinak, hogy kik a példaképeid? Kik azok, akikre felnézel? Kik azok, akikre büszke vagy?
- A magánéletemben az anyu, és az apu. Meg persze Ede, a leendő párom. A szakmában pedig egyik volt tanáromra, Fischer Ádám karnagy-művésztanár úrra, aki a zeneművészeti egyetemen a karvezetést tanította nekem. Külföldiek közül pedig Kobayashi Ken-Ichiro, és, akit már említettem, José-Manuel Carvalho mester, akihez jövőre be is fogok iratkozni egy mesterkurzusra. Szeretném az ő karvezetési technikáját átvenni, és alkalmazni.
- És milyen nyelven kommunikáltok majd Carvalho mesterrel? Milyen idegen nyelvet beszélsz?
- A Mesterrel spanyolul fogunk beszélgetni, ő – bár az anyanyelve portugál, de majdnem perfekt beszéli a spanyolt, és nekem is megvan spanyolból a középfokú nyelvvizsgám, és még a suliban is spanyolos voltam. Úgyhogy majd csak elleszünk valahogy – mondta Alida mosolyogva.
- És más nyelven értesz-e?
- Igen, angolul is elég tűrhetően beszélek. A németet és az olaszt is töröm egy kicsit.
- Van-e bármilyen vágyad, amit szeretnél elérni?
- Hááát, akad egy-kettő. Például az, hogy minél előbb lakásunk legyen. Aztán nagyon szeretnék egyszer amúgy istenigazából táncra perdülni Strauss „Kék Duná”-jára, persze nem, mint karmester, hanem, mint Ede táncpartnere. De nagyon szeretném, ha egyszer én dirigálhatnám Carl Orff „Carmina Burana”-ját, vagy Bach h-moll miséjét. És – ami szerintem soha nem lesz több puszta ábrándozásnál – ha valaha én vezényelhetném a bécsi Újévi Koncertet.
Beszélgetés közben a lakásbejárat ajtaját hallottuk nyílni; Alida édesapjának, majd édesanyjának, és egy fiatalembernek (nyilván Edének) a hangját hallottuk:
„Sziasztok! Hát ti mikor futottatok össze?” „Szia, apa, puszi!” „A legjobbakat, Zoli bá’! Még lent a sarkon futottunk össze Ildi nénivel.”
Alida persze rögtön felugrott a fotelből, és rohant ki az előszobába.
„Sziasztok, Anyu, Edus! Gyere, kis bundásom, szeretnék Veled eldicsekedni a szerkesztő asszonynak. Épp itt van nálunk, hogy riportot csináljon velem.”
A következő pillanatban Alida már vezette is be kézen fogva Edét a kis „birodalmába”, majd legalább másfél percen át csókolgatták egymást.
Ede pedig ott előttem vallott szerelmet Alidának:
- Nagyon szeretlek, Liduskám, azt tudod-e?
- Judit néni, szíves engedelmeddel, bemutatnám neked leendő páromat.
- Kezét csókolom, Zsarnóczi Ede, üvegműves vagyok.
- Örvendek, fiatalember, Barabás Judit, újságíró. Örülök, hogy megismerhettem.
Alida megsimogatta a fiú szakállát:
- Én is nagyon szeretlek, azt tudod-e? Egyem is meg az én kis bundáskámat. Oda nem adnálak senkinek a világ minden kincséért sem!
Jó fél órán keresztül beszélgettünk még hármasban. Majd a fiatalembernek tettem fel a következő kérdést:
- Kedves Ede - ugye szólíthatom a keresztnevén?
- Természetesen.
- Rabolhatnám-e még néhány percig az idejüket?
- Nem tetszik feltartani.
- Csak még egy kérdés Alidához, mielőtt elköszönnék Tőletek. Hallom, Lidikém, megjártad Japánt is. Mesélnél-e róla néhány szót az olvasóknak,
- Kérlek szépen, Judit néni. Szívesen. Történt ugyanis, hogy Tokióban felfedeztek egy csodagyereket, egy mindössze öt (!), írd és mondd, ÖT éves kislányt, aki felnőtt művészeket megszégyenítő virtuozitással játszik hegedűn! No már most, a nem mindennapi koncert fővédnöke, Kobayashi Ken-Ichiro karnagy úr, aki egyszersmind a kis Okamoto Tanaka (így hívják a kicsi lányt) betanító karmestere is volt, fiatal magyar karmestereket kért fel, hogy Tokióba utazzanak, és levezényeljék a hangversenyt. A Magyar Karmesterek Szövetsége úgy döntött, hogy az ominózus kecskeméti karmesterverseny első öt helyezettjét nevezi a jeles eseményre.
- És hogy esett rád a választás?
- Kisorsolták, mégpedig közjegyző részvételével.
- Aha, értem. És a sorshúzás neked kedvezett. Gondolom, a másik két évfolyamtársad is a benevezettek között volt.
- Így van. A Gyaraki Zolin és a Kováts Águson kívül egy debreceni és egy miskolci srác.
- Az ő nevükre emlékszel-e?
- Hogyne, Judit néni, amikor a sorsolásra mentünk, kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak. Egyikük, a Berki Laci Miskolcról, pár évvel idősebb a többieknél, ő huszonhét éves. Egy végtelenül helyes, kedves, mindig mosolygó roma gyerek. A másik, a debreceni fiú pedig a Csizmadia Géza volt, pont velem egyidős.
- De még mindig nem hangzott el a lényeg: mi volt műsoron?
- Három hegedűverseny: Beethoven D-dur, Bruch g-moll, és Mendelsson e-moll hegedűversenyei. Mondanom sem kell, hogy mind a három vastapsot kapott, ami elsősorban a kis Tanakának szólt, és csak fényévnyire utána nekem… jut eszembe, Judit néni: előre is szeretettel meghívlak szilveszteri operaelőadásra az Erkel Színházba – képzeld, Karcsi bá’ rám bízta, hogy én vezényeljem Strauss Denevérjét!
- Ott a helyem, Lidikém! És nagyon örülök, hogy megismertelek, nagyon szépen köszönöm a kedves vendéglátást, és az interjút.