Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A karmesterlány

2016.01.08

Barabás Judit:

A karmesterlány

Exkluzív riport

 

Első pillantásra egy átlagos fiatal – mondjuk – főiskolás diák­lány benyomását kelti ez a rend­kívül rokon­szenves megjele­nésű, szép arcú, kék szemű, félhosszú arany­szőke hullámos hajú, szinte mindig mo­solygó fia­tal, kissé teltkarcsú, feltűnően csi­nos hölgy. Az utcán, a tö­megköz­lekedési járműveken, az üzletekben bevásárláskor, strandon, diszkóban, (mert oda is szeret ám járni), vagy bárhol másutt csak­ugyan di­áklány­nak is né­zik. És mi tagadás, mindig meg is akad rajta a férfiak szeme.

Pedig a mindössze 23 éves Gergely Alida foglalkozása – kar­mester.

 

Igen, kedves olvasók, jól látják, helyesen olvassák. Nem té­ved­nek.

 

Amikor munkahelyén felhívtam, hogy szeretnék vele egy exklu­zív riportot készíteni, azonnal igent mon­dott, és elsőre közölte, hogy szívesen lát a lakásán, és szeretet­tel vár.

Gergelyék teljesen átlagos család, egy 1 plusz 2 feles önkor­mányzati panelházi la­kásban lak­nak a XVI. ke­rületi Ikarusz la­kótelepen; nem volt nehéz odatalálnom – már csak azért sem, mert ez­úttal is, mint midig, a GPS segített.

A kocsiból kiszállva, a biztonság kedvéért azért megkérdez­tem egy oda valósi idős hölgyet, hogy tudja-e, hol laknak Gergelyék, ugyanis újságíró vagyok, és riportot sze­retnék írni. „Ja, a kis Li­dikét keresi a szerkesztő asszony? Tessék fel­menni a kö­zépső lépcsőházban a hatodik emeletre, a liftajtó pont az ő lakásuk előtt nyílik. Majd meglátja, milyen aranyos kislány, min­denki szereti! És milyen csodálatos szé­pen zon­gorázik!” – mosolyo­dott el.

 

A liftből kilépve csakugyan ott volt előttem az egyik lakás bejá­rati ajtaja, ahonnan zongoraszó hallatszott ki, Beethoven Fidelio nyitányából részlet. Másrészt az ajtón kívülről fémcé­dulára gra­vírozott betűk hir­dették az ott lakó főbérlő nevét: GERGELY ZOLTÁN.

Becsengettem.

Nem egészen fél perc várakozás után kedves, 45-50 év kö­zötti rokonszenves férfi nyitott ajtót:

- Kezét csókolom – fogadott – ugye, a Hölgyek Magazin­jától tetszik lenni? A lányom már na­gyon várja. Tessék befá­radni. Erre tessék – mutatott a bejárati ajtó­val szemközti kis szoba felé – elnézést, még be sem mutatkoztam: Gergely Zoltán vagyok, Alida édesapja. A felesé­gem is nemsokára megjön.

- Örvendek, Gergely úr – nyújtottam a kezemet - Barabás Judit újságíró.

Ekkor hirtelen az egyik szoba nyitott ajtaja mögül, néhányat vakkantva, kistermetű, küllemre egy pu­mira emlékeztető kutyus ug­rott elő, orrát lábam szárához böködve. Mon­danom sem kell, hogy kissé össze­rezzentem.

- Ne tessék megijedni, szerkesztő asszony, nem bánt. Csak ő így ismer­kedik. Pumi apától és tacskó anyától való fajtatiszta szülők keveréke. Fiú kutya. Fedeb! Hol a ku­tya he­lye?!? Mész rögtön a he­lyedre?!? Liduskám, kislá­nyom, gyere légyszi, megjött a riporternő, akit vártál! De előbb helyre te­szem a ku­tyát.

A kis szobába már be sem kellett kopognom, ugyanis Alida meghallotta, hogy meg­érkeztem, és ajtót nyitva elém sietett. Egyszerű, de szép, tiszta házi ruha volt rajta: nyár lévén, nem egészen térdig érő, testhez simuló világosszürke cicanadrág, kék és sárga virágmintás uj­jat­lan póló, lábán pedig strandpa­pucs.

- Jónapot kívánok – köszönt mosolyogva – Gergely Alida va­gyok. Tessék befá­radni, szer­kesztő as­szony. Ahogy már kintről is biztos tetszett hallani, éppen Bee­thovent gyakorolok. Rövide­sen ezt fogom dirigálni, és egyebek között eként is készü­lök.

- Jónapot, karnagy úrhölgy, Barabás Judit vagyok a Hölgyek Magazinjától.

- Jaj – mondta – ne tessék már karnagy úrhölgynek ne­vezni, annyira ciki. Tes­sék csak egész nyu­godtan Alidának, vagy Lidi­nek szólítani. Ez lenne itt az én lak­osztá­lyom, egy­ben dolgozó- és gyakorló­szobám is. És nyugodtan tes­sék engem tegezni, hi­szen kor szerint az anyukám lehetne.

- Oké, legyen – mosolyodtam el – de akkor, mint idősebb, ja­vaslom, hogy köl­csönö­sen tege­ződjünk. Te is tegezhetsz en­gem nyugodtan. Szóval, szia, Lidi.

- Szervusz, Judit néni – adta vissza a tegeződést moso­lyogva – parancsolj, fog­lalj helyet a „birodal­mamban”. A ku­tyust, amit az előbb láttál, tulaj­donképpen én kaptam még tavaly a hu­szon­kettedik szülinapomra, a Gergely nagyma­mámtól. Ál­talában én szoktam esténként levinni futtatni, ha nem túl későn érek haza. Elég ba­rátságos kis jószág, de ha macskaszagot érez, vagy éppen macs­kát lát, ab­ban a pilla­natban sár­kánnyá válik. Morog, sőt, hörög rá, majd he­vesen megugatja, és még a szőrét is fel­borzolja közben.

Ez már bent, a kis szobában hangzott el, ahol példás rend és tisztaság ural­kodott. A szoba ablak felőli végében egy régi pia­nínó, még régebbi fa-zongo­raszékkel, az ajtó­val szemközti fal­nál régi, de szép ruhás szekrény, mellette könyves-, kottás-, és DVD-CD-s polc, amellett pedig íróasztal, rajta számító­géppel; a szemközti fal mel­lett egy takaros, ágyneműtartós dí­vány (Alida ágya), mellette pedig egy dohányzó asztalka, (rajta hamuzóval, vendégkínáló ciga­ret­tával meg gyújtó­val) ahová mind­járt le is ülünk.

- Hogy mondta az imént édesapád, hogy hívjátok a ku­tyust?

- Fedeb.

- Hát, meglehetősen furcsa kutyanév. Honnan jött az ötlet?

- Egy amerikai író, Eric Frank Russel „Halandzsa” c. no­vellájából.

- Ja, beugrott – mondom – amikor senki nem tudta, mi az a fedeb, még a leltár­ellenőrzést végző tábor­nok sem.

- Te, Judit néni, életemben nem röhögtem akkorát, mint amikor a végén kiderül, hogy hibás gépelés nyomán keletke­zett a „fedeb”, és tulajdonképpen rövidítve „fed. eb”-nek, azaz „fedél­zeti eb”-nek kellett volna olvasniuk, és „fedélzeti kutyá”-nak értelmezniük. Mi­vel épp a novella elolvasását követő napon hozta a nagyi, rögtön beugrott, hogy Fedeb lesz a neve. Igaz-e, ku­tyuskám? – cirógatta meg a kutyust.

- Lidikém, az előbb említetted, hogy Beethovent gyako­rolsz, sőt, hallottam már az ablakotok alatt is, amint zongorá­zol, megjegy­zem, csodálatosan szépen. Nem hamis egy kicsit ez a régi pia­nínó?

- Aj, Judit néni… ne is mondd… Dehogynem hamis. Nem is ki­csit. Még az apai nagyanyámé volt, tőle kaptam. Legalább het­ven éves, ócska, fatőkés, szinte na­ponta kellene hangolni. Új zon­gora el sem férne ebben a kis lakásban, legfeljebb egy új pianínó. Arra pedig nincs pén­zünk. Az­zal kell beérnem, amink van, nem igaz?

- És miért nem hívsz hivatásos zongorahangolót?

- Mert én magam vagyok egy személyben a hangoló és a tulaj­donos is. Rajtam ne keressen egyet­len csibész mester­ember sem. Akkor inkább fogom a hangoló kulcsot meg egy hang­meg­adó sípot, és megcsinálom én magam, nem igaz? De egy pillanatra egyszer felvillant bennem egy elektromos Fender zongora is. Csakhogy az alsó hangon is legalább másfél-kétmilliónál kez­dődik. Úgyhogy erről azonnal le is tettem.

- Hát, Alida, te tudod. Látom, cigi, gyújtó, meg hamuzó is van nálad kirakva. Do­hány­zol?

- Judit néni, ne tévesszen meg a hamutartó meg a kirakott cigi. Nálunk senki nem cigizik, én magam sem. Rá sem bírok nézni, annyira útálom. De ha dohányos ven­dég érkezik hoz­zánk, azt természetesen toleráljuk. Tényleg, rágyújtasz?

- Köszi szépen, kedves vagy, de én sem cigizek. Ronda büdös bagó. Fuj! Hogy az Isten pusz­títaná el valamennyit. Akkor, ugye, máris a tárgyra térhetünk – mond­tam – elmesél­néd-e a Höl­gyek Magazinja olvasói­nak, hogy mikor hatá­roz­tad el, hogy egy fér­fias művészetet vá­lasztasz? Már azért kérdem, mivel nem­igen hallot­tam még női kar­mesterről. Te vagy az első, akit volt sze­ren­csém megismerni.

- Pedig van még néhány hölgy rajtam kívül, itt, Magyaror­szágon is, akiknek ez a fog­lalkozá­suk-hivatá­suk. Különben már egé­szen kislánykoromban, öt évesen el­hatá­roztam, hogy ha nagy leszek, karmester leszek. Amikor egy­szer hallás után lepö­työgtettem ezen a rossz zon­gorán egy Mozart-dara­bot, amit a rádióban hallot­tam. Az anyu azonnal elvitt a legköze­lebbi ze­neisko­lába, ahol óvodáskorúak­kal is fog­lalkoz­tak. Első zongora-, és szolfézstaná­rom, az Ercsi Kálmán bácsi – nyu­god­jék béké­ben - már akkor mondta az anyunak, hogy kivé­teles tehetség­nek tart, és sok fantáziát lát bennem.

- Ha jól értem, tulajdonképpen innentől kell számítani a zenei pályádat.

- Hát, úgy valahogy.

Majd egy pillanatra felállt, és kiszólt a konyhába:

- Apu, nem tudod, hová tette el az anyu a kávét? – majd felém nézett – ugye, Judit néni, el­fogadsz egy kávét? Vagy inkább in­nál egy üdítőt? Van itthon Coca Colánk és grapefruit-dzsú­szunk.

- Köszi szépen a kedvességedet, de délután már nem iga­zán szoktam ká­vézni. Vi­szont egy kóla jól jönne ebben a hő­ségben – feleltem.

Alida kilibbent a konyhába, majd egy teli flakon jéghideg kólá­val, két formás pohár­ral és egy ven­dégkí­náló tálcával tért vis­sza, majd mindkettőnknek töltött.

- Egészségünkre – emelte a poharát, és mindketten lassan kortyolgatni kezdtük a finom, sö­tétbarna, illatos, jéghideg italt.

- Tehát ott tartottunk, hogy már öt éves korodban kezdtél zene­iskolába, akarom mondani, in­kább zene­óvodába járni.

- Igen – felelte – aztán zenei általánosba, majd a Bartók Béla Zeneművészeti Szak­középis­kolába jártam zongora-szolfézs tanszakra. Végül – ugyan nem azon­nal, de egy év után fel­vet­tek a Liszt Fe­rencre zongora-orgona-kar­mester művész-szakos hallgatónak.

- Jól tudom, hogy jeles lett a diplomád?

Alida kissé elpirult.

- Hááááát… zongorából csak négyes lettem. De arra már nem emlékszem, hogy mit és hol rontot­tam el. Pedig a zon­gora-diplomahangversenye­men nem egy nehéz da­rabot ját­szottam: Haydn D-dur zongo­ra­versenyét.

- És a többi?

- Orgonából Bach d-moll tocatta és fuga c. darabját vittem. Karmesterként pedig, mint operát, a Kecske­méti Katona Jó­zsef Színházban a „másik”, „A sevillai bor­bély”-t.

- Már megbocsáss – kérdeztem közbe kissé naivan – hogyhogy a „másik”-at? Hát nem Rossini írta ezt az operát?

- Dehogynem. Csakugyan Rossinié az ismertebb. Én vi­szont a Paisiello-félét diri­gáltam. Nem is tud­tad, Judit néni, hogy két Sevillai borbély van?

- Őszintén és nőiesen bevallom, eddig nem. Ezt tőled hal­lom most először. De az előbb azt mond­tad, hogy „mint ope­rát”. Ezt hogy érted?

- Ja, bocsi’, el is felejtettem. Mindenkinek kellett egy-egy külföldi és egy magyar szín­padi mű­vet, és egy-egy egyéb zene­kari-énekkari darabot is ve­zényelni. Kötelező zenekari dara­bunk Beetho­ven Egmont nyi­tá­nya volt. Sza­badon választottként pedig Ravel Bole­róját vit­tem.

- Hát, kedves Alida, most, hogy a Bolerót említed, ezzel nagyon szíven találtál. Ked­venc mo­dern kori nagyzenekari darabjaim egyike.

- Pedig – mondja Alida – ami azt illeti, elég nehéz darab. Még akkor is, ha mind­össze két dal­lam ismét­lődik benne fo­lyamato­san ostinato ritmuskísérettel. Szerin­tem az adja benne a ne­héz­séget, hogy mindig más és más szóló­hangsze­rek illetve hang­szercsoportok szólalnak meg benne. Például fuvola, „B”-klari­nét, „Esz”-klari­nét, fagott, „C”-oboa, „A”-oboa, „C”-szoprán szaxi, „B”-tenor-szaxi, „B”-trombita, Esz-trombita, orgafon, harsona, stb.  A végén már a teljes zenekar. Gondolj bele, Judit néni: kez­desz egy alig hall­ható, sápadt ppp, azaz pia­nissimo assai-val, ami fokozatos cres­cendo alkalmazásá­val, egyre hangosabban, egyre nagyobb és nagyobb hang­erő­vel szól, ami a vé­gére túlhevült, lán­goló, euforikus, extázis­szerű fff, vagyis fortissimo assai-ig foko­zódik. Sőt, a végén, az utolsó periódusnál még egy női kórus is bekap­csolódik. Persze szöveg nincs, nem is volt sosem. A-a-a-zva énekelnek. Tehát egyik vég­lettől a másikig. Mi­közben ritmikailag semmit nem változik, végestelen végig allegretto, azaz gyor­sacskán. Leg­alább is, ahogy Ravel eredetileg megkomponálta. Persze akadnak olyan kar­mesterek, akik vagy agyonsie­tik, majdnem allegro tempóban vezényelik, vagy ennek fordí­tottja­ként szinte temetési menetet csinálnak belőle. Ilyenkor alig látok a pipától, és a hajamat tudnám tépni. Hogy lehet egy karnagy ennyire ku­tyaütő? Még jó, hogy vissza nem veszik lento-ra, ha nem largo-ra. Vagy fel nem fokozzák minimum vivace-ra. Szegény Ravel pedig megfordul a sír­jában.

- Lidikém, bocsáss meg, hogy megint közbeszólok, én elég ré­gen tanultam már zenét (va­laha kb. 12 éves koromig én is zon­goráztam) de a krescsendo kifejezés nem han­gosítást, erősítést jelent? A dekrescsendo pedig halkítást?

- De igen. Csakhogy „kreSEndo”-nak, dekreSEndo kell kiejteni, és nem „kreS-CSEndo”, dekreS-CSEndo-nak. Ez abból adó­dik, hogy a zene hivatalos nyelve az olasz; az olasz pedig az írott „sce” betűkap­csolatot „se”-nek ejti.

- Az előbb említettél valamiféle orgafont. Az milyen hang­szer?

- Az egy egész speciális polifonikus, azaz egyszerre több hang megszólaltatá­sára alkalmas fúvós hang­szer. Zongora-billen­tyűkkel működik, és ha megfújják, és or­gonára emlékeztető hangja van. És Ravel ide­jében már volt ilyen. Persze az orgafon nem tévesztendő össze a gyerekek által játékszernek használt, szintén zongorabillentyűs ú.n. Melodica-kkal. Az az ég­világon semmire nem jó, ha csak arra nem, hogy mint említettem, a gyerekek játsszanak vele, és kielégítsék zenei kíváncsiságukat.

- Döbbenetes, ahogy a Boleróról beszélsz! De most néz­zük to­vább: melyik ze­nekar­nál dol­gozol?

- A BKV Filharmonikusoknál. Ugyan a főnököm, a vezető kar­nagy, a Kerecsényi Kar­csi bá­csi, kissé rigolyás termé­szetű, mindenért morog, de alapjában véve egy végte­lenül rendes pasi. Ke­mény, szigorú, de na­gyon emberséges. És a kollégák is nagyon ara­nyosak. Amikor először mentem oda, jelentkezni a Karcsi bácsihoz, mint vezető karnagyhoz, hogy első munkahe­lye­men felvegyem a munkát, egyik kollé­ganő (azt hiszem, brácsás) rögtön odajött hozzám is­merkedni, és kedvesen meg­kérdezi, hogy „szia, kollegina, téged még nem láttalak nálunk. Te milyen hang­szeres vagy?” Mire én azt válaszol­tam, hogy karmesterpálcás vagyok, én le­szek a zenekar másodkarmestere. Persze min­denki jót kacagott a jeleneten, én magam a legjob­ban. Olyan meghatóan ked­vesek hozzám, hogy sokszor elpityeredek. Talán meg sem ér­demlem…

Szemlátomást elérzékenyült.

- Nono…. Ne mondj már ilyet… Dehogynem – feleltem – no, és hogy szólíta­nak? Karnagy úrhölgy­nek? Karmester-kis­asszony­nak?

- Á, dehogyis. Egyszerűen csak Alidának, vagy a becene­ve­men, Lidinek, vagy Lidusnak, Liduskának. És a zenekarban mindenkivel kölcsönösen tegeződünk. Ami­kor megérkezem a pró­bahelyi­ségbe illetve a fellépés helyszínére, „sziasztok, min­denkinek”-kel köszönök. És a kollégák úgy is fogad­ják, hogy „szia, Lidi”. Nálunk csa­ládias a lég­kör. És én is minden­kit a kereszt­nevén vagy becenevén szólítok. Leg­alább is, amikor én veze­tem a próbákat. Nem a vezető­jüknek, barát­nőjüknek te­kinte­nek a kollégák, aminek én na­gyon örülök, pedig van köz­tük jócskán, aki kor szerint az anyám-apám, sőt nagyapám-nagy­anyám le­hetne. És – el ne kiabáljam – eddig még senkinek eszébe sem jutott, hogy ezzel vissza­éljen.

 

Alida soha, senkit nem utasít. Alida mindig csak kér. Szépen kér. Megkéri a muzsi­kus kollé­gáit, akik – fiatal kora ellenére (vagy talán éppen azért) - szeretik és tiszte­lik.

Szép nagy, égszínkék szeméből sugárzik a szeretet, a teljes empátia, a ma­ximális jóindulat, és máso­kon való segítőkész­ség.

 

- Azt is halottam, hogy nagyon közvetlen vagy velük. Sok­szor amolyan „kislá­nyosan”, „skacok”-nak, „srácok”-nak szó­lítod meg őket: Például: skacok, csináljuk már még egyszer a negyven­kettes ütemtől a da capo al fine-ig.

- Hát – felelte Alida – ez így nem egészen pontos. Általá­ban „kollégák”-nak, „gyere­kek”-nek szoktam őket szólítani. Ha én már azt mondom, hogy „skacok”, ak­kor már elég zabos vagyok rájuk, mert nyilván­valóan elcsesztek valamit. De a han­gomat amúgy soha, ilyenkor sem emelem fel. Az persze gyakran elő­fordul, hogy egy zene­darab gyakorlása közben kiabálnom kell, de ilyenkor én soha nem valaki­vel vagy vala­kikkel veszekszem. Nem veszekszem én senkivel. De próbáld meg, Judit néni, egy fortis­simo assai-nál csen­desen leinteni a zenekart, hát nem? Leg­alább ötven hangszert kell ilyenkor túlharsog­nom, hogy a kollégák meghallják. Per­sze eközben szaporán kocog­tatom a karmester-pál­cámat is a kottatartóm­hoz. De utána már csendesen mon­dom, hogy „gyerekek, ez így nem kóser, ezt pl. Schu­bert nem egészen így kép­zelte el. Csináljuk már meg még egy­szer a negyvenhármas és az öt­venes ütem kö­zötti sza­kaszt.” Ha pedig éppen pipa vagyok rájuk, akkor a „gye­rekek” szó he­lyett a „skacok”-at mon­dom: „skacok, ez nem ért egy kalap fin­got. Ezt alaposan elb@sztátok, ez úgy szar az egész, ahogy van”. Ilyenkor ugyan elég ke­mény a han­gom, de ilyenkor sem kiabálok ve­lük.

- Álmomban sem gondoltam volna, hogy tudsz szabad szájú is lenni – jegyez­tem meg.

- Csak ha nagyon muszáj, Judit néni. Bár előfordul, de elég rit­kaság, ha csúnyát mondok. Ak­kor már nagyon pipa vagyok.

- Aha, értem. Mondanál-e valamit a legközelebbi fellépé­sedről?

- Hát persze, nagyon szívesen. Ahogy hallottad, éppen a Fidelio-nyitányt gyako­rol­tam. Hol­nap kez­dőd­nek a zenekari próbák, két hét múlva pedig fellépés vele a Zala­egerszegi Sza­badtéri Színpadon. Ez lesz az első önálló opera-fellépé­sem az után, hogy diplomáztam.

- Ezt érthetem úgy, hogy karmesterként majd a Fidelióval de­bütálsz?

- Majdnem. Egyébként az első önálló hangversenyem Máté­szalkán volt, ahol egy „Strauss nyomá­ban” című kon­certet ve­zényeltem a Nyíregyházi Tűzoltó Szim­fonikus Zene­karral. Töb­bek között Suppé Könnyűlovasság-nyitányát, Offenbach Kán­kánját, Delibes Coppélia-kerin­gőjét, Csaj­kovszkij Virágkerin­gő­jét, és hogy már ne is említ­sem Waldteufel „Korcsolyázók” c. kerin­gőjét. És a főnököm, Karcsi bá’, már azt is meglebegtette előttem, hogy lélek­ben ké­szül­jek Bartók „A csodálatos manda­rin”-jára is. Sze­retné, ha azt én di­rigálnám az aggteleki bar­lang­ban. Méghozzá a miskolci Postásokkal. Rá két héttel később pedig a Szegedi Szabadtérti Színpadon Bizet „Carmen”-jét, a szegediekkel, vagyis a Szegedi Nemzeti Színház Zene- és Énekkarával, illetve művészei­vel. De szeptemberben lesz egy közös fellépésem a debreceni Arany Bika Bartók-termében is a régi amerikai filmben Ben Hurt alakító Charlton Heston uno­kájával, Robert Hestonnal. Ő trombita- és kürtművész, Haydn Esz-dur trombitaversenyét, Mo­zart első, kéttételes, D-dur, negyedik, Esz-dur kürtversenyeit fogjuk előadni, amikor is én fo­gom vezényelni a Debreceni MÁV Filharmonikusok Zenekarát, és Bobby játssza a trombita-, illetve a kürtszólót.

- Ejha, Lidikém, ez nem semmi! De nem volt még szó arról az ominózus kecskeméti kar­mes­ter­versenyről. Nekem úgy csiripel­ték el a kis­madárkák, hogy ezüstérmes lettél. Hallhatnának-e az olvasók va­lamit erről is?

- Ja, tényleg. Mint említettem, a Paisiello-féle „A sevillai bor­bély”-t vezényeltem, mint külföldi köte­lező ver­seny­szá­mot. Ez nem csak diplomamunkám volt, de egyszersmind ver­senyszá­mom is, amikor a friss­diplo­más karmesterek között Kecskeméten ren­dezték meg az Ifjú Kar­meste­rek Vetélke­dője” sorozatot is.

- Hát, elég ritka, hogy pont egy kevéssé ismert operát tet­tek meg kötelező ver­seny­számmá.

- Éppen ezért, Judit néni. De ha már említetted, mint kurió­zum-darabot, a sza­badon válasz­tottam is elég ritkaság­számba megy: Haydn „Orlando lovag” c. műve, ami a nagy osztrák komponista egyik legke­vésbé is­mert operája. Bár elég sokat vacilláltam rajta, hogy ne Verdi Traviatáját vigyem-e inkább, az a kedvenc Verdi-operám. De aztán gyorsan lebeszéltem magam róla. Tudod, Judit néni, úgy voltam vele, hogy az a zsűri szemében is jelenthet valamit, ha a szabadon választottamként is egy opera-kuriózummal jelentkezem. Így esett hát végül Haydn „Orlando lovag”-jára a választásom. Ez egy úgynevezett opera semiseria, azaz középfajú opera. Komoly tárgyú, de happyenddel végződik.

- És más oka volt-e, hogy a Traviatáról lebeszélted magadat?

- Nem igazán. De amikor az évfolyamtársak között ez szóba került, elmeséltem nekik, hogy azért éppen a Traviata, mert olyan megható, amikor az öreg Germont a híres Apa-áriát énekli. Telis-tele van érzelemmel meg nemes pátosszal Mire az egyik csoporttárs, a Kováts Águs, szabályszerűen így: „Jaj, Lidus, te tiszta dinnye vagy. Hiszen tanultuk zeneirodalomból, nem emlékszel? Nyavalyát megható meg érzelmes. Nem érzelmes, hanem érzelGŐs. Pláne nem pátosz-jellegű. Még megérteném, ha azon fakadnál sírva, hogy Violetta meghal a végén. Ezzel szemben te meg pont az öreg Germont-on, ezen a gusztustalan, szemen köpni való szar alakon bőgöd el magad? Igazán észre­vehetnéd, hogy ennek az önző, vén szarnak az a szándéka, hogy ér­zelmi zsarolással hasson a fiára, és hogy szétválassza a szerelmeseket!”

- És talán nem volt igaza? – kérdeztem – és lehet, hogy pont ezért álltál el akkor a Traviatától?

- Valószínű, ezért. Hiszen azt máskor is elvezényelhetem még bárhol, bármikor. De akkor már nem fogom majd elbőgni magam a Germont-árián.

- Tehát így maradtál a Haydn-operánál. De nézzük tovább: mi volt a magyar kötelező opera-versenyszámod?

- Erkel Hunyadi Lászlója. Te, Judit néni, ne tudd meg, mit éreztem, amikor Szilágyi Erzsébet Nagyáriájához értünk. Olyannyira meghatódtam rajta, hogy szabályszerűen sírtam, majd’ ki­ejtettem a ke­zemből a karmesterpálcát. Szinte patakzottak a könnyek az arcomon. A súgó még rám is né­zett a súgólyukból, és aggódva hadonászott, mintha kérdezte volna, hogy „Jól vagy, Alida? Minden rendben? Nem kéne leállítanod az előadást?” Persze a könnyeim mögül is megpró­báltam moso­lyogni rá, és a fejemet ráztam, hogy „Nem, minden a legnagyobb rend­ben”. Ter­mészetesen eszem ágában sem volt a zenekart leinteni, folytattam. És amire kimon­dottan büszke vagyok, hogy a muzsikus kollégák az egész cirkuszból szinte az égvilágon semmit sem vettek észre. Bár az előadás végén odajött hozzám az egyik csellós kolléga – egy ked­ves, idős, hetvenöt éves zenetanár bácsi – és megkérdezte, mi történt Szilágyi Er­zsébet Nagyáriája közben. Ked­vesen, megnyugtatóan megsimo­gatta a kezemet, és az arco­mat: „jól van, ked­veském, semmi baj”. Hát nem kedves?

- Na látod, Alida. Itt már érthető, hogy megkönnyezted. Különben a Jóisten se mossa le rólad, hogy igazi művészlélek vagy! No, és a szabadon választott magyar operád-operetted mi volt?

- Háááááát, az már jóval vidámabb. Ugyanis Kálmán Imre „A Montmartre-i ibolyá”-ját vezé­nyeltem.

- És ez a néhány csodálatos fellépésed csak a második helye­zéshez volt elég?

- Ugyan – válaszolta – miért „csak”? Nagyon elégedett voltam ezzel, és vagyok is mind a mai napig. Az aranyérmes­sel, a Kováts Ágostonnal a mai napig a legjobb ha­verságban va­gyunk, rendszeresen emailezünk egymással, illetve csetelünk a Facebookon. És amíg létezett IWIW, ott is. És egyáltalán nem voltam rá irigy, hogy ő lett az első helyezett. Sőt, eredmény­hir­detés­kor a nyakába ugrottam, át­öleltem, és jobbról-balról egy-egy puszit nyomtam az arcára. Águs egyébként Mozart Va­rázsfuvoláját vitte szabadon választott színpadi darab­ként. Szimfonikus ze­neda­rabja Honegger Pacific 231. c. szimfonikus költeménye volt.   Ügyes volt, cso­dála­tosan diri­gált.

- Hát akkor nagyon „sportszerű” voltál, sportnyelven kife­jezve. Tisztellek és be­csüllek érte. És a bronz­érmes ver­senytársadról mondanál-e valamit?

- Ja, a Gyaraki Zoli? Igazán, olyan aranyos srác. Nekem na­gyon bejön.

- Nocsak! – húztam fel a szemöldököm – ezt érthetem úgy, tet­szik neked, mint férfi?

- Á, dehogyis – nevetgél Alida – a Zoli egy nagyon jó ha­ver, de szó sincs köz­tünk szerelem­ről. Ő külön­ben is foglalt, már nős. Most várnak kisbabát, méghozzá kis­lányt. A Zoli különben sza­badon vá­lasztott színpadi műként Bartók „A fá­ból fara­gott ki­rályfi” című zenés panto­mimjáté­kát vitte a ver­senyre, illetve az volt a diplo­mamun­kája. Szimfonikus zeneda­rabja meg Smetana Mold­vája.

- Zongoraművészként lesz-e fellépésed a közeljövőben?

- Hát, az még egy picit odább van. Karácsonykor, éppen Szent este napján lesz egy Gersh­win kon­cert a Kongresszusi Köz­pontban, amikor én ját­szom az F-dur Concertót és a Kék Rap­szódiát. A többi darab pedig a Kubai Nyitány, és az Egy ameri­kai Pá­rizsban. És hogy el sem hangzott kérdésedre előre vála­szoljak, Carvalho mester fog dirigálni.

- Carvalho mester? Ő kicsoda?

Alida csodálkozva nyitotta tágra szemeit:

- Nem is hallottál még róla, Judit néni? Magyarországon meg­forduló eleddig egyetlen fekete bőrű mű­vész. José-Manuel Carvalho, többszörös Gremmy-, és Oscar-díjas kar­mester az At­lanti-óceán túlol­dalá­ról, Brazíliából! Ő a Recife-i Operaház vezérigazgatója, egyben vezető karnagya.

- Milyen érzés úgy fellépned, amikor nem te vezényelsz?

- Nincs abban az égvilágon semmi különös. Legfeljebb kicsit nagyobb a lámpa­lázam, mint karmester­ként. Ilyenkor mindkét minőségemben mindig belém bújik a kisördög, hogy uram Isten el ne szúrjak már valamit. A kollégáimnak minden piszli­csáré miatt leordítom a haját is, és a vé­gén még pont én szúrok el valahol valamit. De az első néhány ütem lejátszása vagy leve­zénylése után már jóval ma­gabizto­sabb vagyok, a darab végére pedig már teljesen el is múlik.

- Orgonistaként várható-e, hogy valahol rövidesen fel­lépsz?

- Igen, de az nem éppen a közeljövőben lesz. Csak jövőre, Nagypénteken. A pécsi Négytor­nyú Nagy­templomban fogom Bach Márk Pas­siójának orgo­nára átírt változa­tát játszani. Őszintén megmon­dom, hogy egy kicsit fázok tőle, mert az or­gonára megírt változatát átko­zottul nehéz da­rabnak tartom. Persze, más lenne a helyzet, ha én vezényelném, mint zene- és énekkari dara­bot, bár az sem ép­pen piskóta. De ah­hoz ez a darab túl hosszú – kábé két órás – hogy orgonis­taként hiba nél­kül végig tudjam csinálni. Gondold csak el, Judit néni, öt, azaz írd és mondd, ÖT egymás feletti klaviatúrára kell kon­cent­rál­nom, mindezek mellett a különféle re­giszterek pontos hasz­ná­latára is. És hogy a pedálrendszerről már ne is beszél­jek. Egy bizonyos: nem lesz könnyű feladat.

- Jól tudom, hogy ezekkel az óriási „billentyűkkel” a bas­szust szólaltatják meg az or­gonisták?

- Igen. De nem csak azzal. Mély hangzásra a klaviatúrák bár­melyikét is be lehet állí­tani.

- Mondd, Alida, igaz-e, hogy a pedálrendszert csak mezít­láb, vagy harisnyában ér­demes ke­zelni?

- Á, dehogy. Persze akadnak orgonisták, akik ilyenkor csak­ugyan mezítláb ke­zelik a pedál­rendszert, de én nem. Ilyenkor felveszek egy kényelmes, lapos cipőt, és abban dol­gozom. Semmi kedvem a lá­bamról felfázni.

- Aha, értem. A karmesterek, illetve a hangszeres szólisták fel­lépő ruhája általá­ban a zsakett, a frakk, vagy a szmoking.  De milyen a hölgyek karmesteri fellépő ruhája?

Alida válasz helyett felállt, és kinyitotta egyik ruhás szekré­nyét, ahonnan szebbnél szebb ün­neplő ruhák tűntek elő, töb­bek kö­zött egy bokáig érő, csodálatosan szép, közepesen de­koltált fe­kete nagyestélyi.

- Ő az – veszi ki Alida megmutatni – általában ebben állok ki a pódiumon. Van hozzá egy spe­ciális nyakláncom is, amit csak fellépéskor veszek fel, semmikor máskor.

Majd a másik szekrényhez lépett, ahonnan kivett egy kicsiny ékszeres dobozt, benne cso­dálato­san szép, de annál egysze­rűbb nyaklánccal

- Bámulatosan szép! – jegyeztem meg – nagyon csinos lehetsz benne! De va­lami isteni klassz a nyak­láncod is.

Majd kivesz a szekrény cipőtartójából egy félmagas sarkú fe­kete, elöl zárt, hátul nyi­tott szan­dál­cipőt.

- A lábamra ezt szoktam felvenni pódiumra lépéskor – mondja – bár egy kissé szorít, mert harminc­ötös a lábam, de ez a cipő szerintem nincs harmincötös, jólle­het, annak adták.

- És akkor, amikor még bent az üzletben kipróbáltad, nem volt kényelmetlen?

- Nem. Pedig lépkedtem benne előre, hátra, jobbra, balra, min­denfelé: Még fo­rogtam-pör­dül­tem is benne. Akkor ott ez fel sem tűnt nekem, elég kényelmesnek tűnt.

- Aha, értem. Kérdezhetek valamit a zongorával kapcso­latban?

- Parancsolj.

- Olyan lelkesen beszéltél az előbb a zongoristakénti fellé­pésedről, és mint tu­dod, a verdából kiszállva már az utcán hallottam, milyen csodálatosan játszod a Fidelio-nyitányt. Könnyűzenét szeretsz-e játszani? Hogy tudsz is, az egy pilla­natig sem lehet kétséges.

- Hát persze, hogy szeretek, karmester létemre! Sőt, imá­dok! No persze csak a dallamos me­lódiákat. A kemény rockot meg hasonlókat ki nem állhatom, azt nem tartom egyébnek csö­römpölésnél meg ordítozásnál.

- És ezen belül milyen műfajt?

- Például dallamos rock-, vagy popzenét, de nem vetem meg a blues-t, vagy az ar­gentin tan­gót sem.

- És a bugivugival hogy állsz?

Alida válasz helyett leült a pianínójához, és vagy két percen keresztül olyan bugi-sémát produ­kált, hogy hallatán legszíve­sebben egyből táncra perdültem volna. A híres amerikai jazz-zongo­ristának, Tommy Johnsonnak is becsületére vált volna.

- Ilyesmire gondoltál, Judit néni? – kérdezte Alida, miután felállt a zongorától; én pedig meg­tapsoltam.

- Lidikém, ez valami csodálatos volt!

- Köszi, Judit néni, kedves vagy.

Azzal elmosolyodott és csinált egy pukedlit.

- Ja, bocsi, Judit néni, majd’ elfelejtettem, amikor a karmesteri fellépőruhámról volt szó…

- Nocsak! Van talán még egy?

- Van bizony! Mégpedig egy sötétszürke, majdnem fekete nadrágkosztümöm is. Nálam han­gulat kérdése, hogy melyik fellépésemkor melyiket veszem fel. Bár már volt egy pár alkalom, amikor a rendezőség megkért, hogy a hosszú nagyestélyimet, vagy éppen a nadrágkosztü­möt vegyem fel a pódiumra.

Majd, anélkül, hogy megkértem volna, már vette is elő a szekrény másik végéből a becses ruhadarabot.

- Lidikém, bámulatosan szép ez is! És neked kimondottan jól is áll! Egészséggel viseld el mind a kettőt! Más: Az imént szó esett a barátságról meg a szere­lem­ről: van-e valaki az éle­tedben, aki neked szerelmesedként „be­jön”, illetve akivel közös jö­vőt terveztek hosszú távra? Vagy ta­lán ti­tok?

- Egyáltalán nem titok – feleli Alida, azaz Lidi – tényleg van egy srác, akibe szerel­mes va­gyok, de ő is belém. Bár az Edének (így hívják) – jóllehet, imádja a komoly zenét - semmi köze sincs a muzsiká­hoz, sőt, még csak nem is diplomás.  Napra pontosan egyidősek va­gyunk: Ő is ’92. feb­ruár 13-i, meg én is, de néhány órával én vagyok az „idősebb”: Ede déli fél egykor szüle­tett, én pedig délelőtt há­romne­gyed tízkor. Érettségizett szakmunkás a drá­gám, mint üvegműves. Szep­tem­ber elejére tervezzük az eskü­vőnket.

- És nem zavar, hogy nincs felsőfokú végzettsége, csak érett­ségije és egy üvegtech­nikai szakmun­kás-oklevele?

- Miért zavarna? – kérdezett vissza Alida – nálam nem a dip­loma meg a felső­fokú végzettség számít, hanem az emberi ér­tékek. Szerintem hiába van valakinek akár három diplomája is, de ha az illető egy műveletlen bunkó, azzal én nem tudok mit kezdeni. Különben volt ilyen ud­varlóm is; hogy pontos le­gyek volt az életemben ilyen is, aki megkísérelt nekem udva­rolni. Mondanom sem kell, hogy egy kis idő után sike­rült kiis­mernem, és rövid úton lapátra tettem, annak ellenére, hogy tanári diplo­mával meg egyetemi adjunktusi cím­mel rendelke­zett. De elké­pesztően tapló egy em­ber volt. Edében viszont min­den meg­van, amire én vágyom. Lá­tástól miku­lásig dolgo­zik a lelkem, mellék­foglalkozásokat is vállal, így mindkettőnk számára min­den együtt töltött nap, óra, perc ün­nepnek szá­mít. Szinte min­den témában ott­hon van, bármihez hozzá tud szólni, és sokat olvas. Kedves, gyengéd, és engem szeret. Tu­dod, la­kásra gyűj­tünk. Kocsi már van, egy régi kiadású fe­hér Seat Ibiza, a rend­száma sem titok: MOZ-424. Edének már van jogsija, a Seattal jár melózni is. És na­gyon jól vezet. Én pe­dig éppen tegnap irat­koztam be egy KRESZ-tan­fo­lyamra.

- Terveztek-e trónörököst? Egy kis karmesterjelöltet, eset­leg üvegműves-után­pótlást?

- Később mindenképpen, de erről néhány évig még szó sem le­het. Tudod, Jutka néni, előbb lakás le­gyen. Addig le­endő anyó­soméknál elvagyunk, elég szép nagy a házuk.

- És hogyan ismerkedtél meg ezzel a rokonszenves fiatal­em­berrel?

- Hát – feleli Alida – ez sem éppen mindennapi történet. Nyu­godtan mondhatom azt is, hogy eléggé profán körülmé­nyek kö­zött. Képzeld, Judit néni, egy diszkóban. Mint­hogy szeretek disz­kóba is járni, mert karmester létemre imádom a dallamos rockze­nét is. Egyik barátnőm­mel együtt mentük el, és a petre­zselymet áruló lányok sorsán osztozva vártuk, hogy valaki felkérjen ben­nün­ket.

- Ekkor jött oda hozzád Ede, és felkért?

- Hát, nem egészen. Ahogy ülünk a Sacival, vagyis a barát­nőmmel – aki egyben csoporttár­sam is volt az egyetemen - pont előt­tünk ácsorgott-beszél­ge­tett-lézengett három srác, többek között Ede is. Egyszer csak Ede csak­ugyan oda­lépett hozzánk, és a Sacit akarta felkérni, de neki az Ede nem volt szimpi, és azt mondta, hogy helyette inkább kérjen fel en­gem. Megtör­tént a kölcsö­nös bemutatkozás, ő rögtön a neve után rögtön mondta a foglalkozását is, hogy üvegműves. Nem akarta elhinni, hogy tényleg kar­mester va­gyok. Sőt, első pilla­nat­ban élelmi­szer­bolti eladónak hitt; sze­rinte hason­lítok egy CBA-s eladólányra a felvá­gottas pultból. Olyan szép, nagy, ár­tatlan kék szemekkel nézett rám, hogy eszem ágában sem volt megsértődnöm. Igazi jóízűt ka­cagtam a hitetlenke­désén, és egyből megtetszett nekem a srác, nem is kicsit. A negyedik-ötödik szám után a számok közti szü­net­ben a kezemet már benne felejtettem az ő kezében. Utána már a buli vé­géig csak egymással táncoltunk. Buli után haza­kísért, útközben eleinte kéz a kézben, majd egymás derekát átfogva. Aztán randit kért tőlem, én pedig igent mond­tam rá. Hát, így kez­dődött Edével. A többi pedig már jött magától. Különben mind a mai napig húzni szoktam a drágámat a CBA-beli eladólánnyal, hogy „na, hogy van a pul­tos lány a CBA-ból? Helyes kis csaj, ugye?” Ede persze mindig fülig vörösödik ilyenkor: „Jaj, Lidus, hagyjál már békén vele, olyan ciki…” Erre én mindig megcuppantom az arcát jobbról-bal­ról, hogy „Jól van, na! Tudod, hogy csak hülyéskedek.”

- És milyen ruha volt rajtatok akkor a buliban?

- Á, Judit néni, a lehető legegyszerűbben voltunk öltözve. Raj­tam csak egy far­mer­nadrág meg egy ugyan­ilyen mintá­zatú, nadrágon kívül hordható rövid ujjú blúz volt, mint ami­lyen ennek a pó­lónak, ami most van rajtam. Meg egy elől zárt, hátul nyitott szandálcipő a lábamon. Hason­lóan öltöz­ködött a Saci is, rajta viszont mini­szok­nya volt. Szerintem biztos emiatt akarta az Ede elő­ször őt felkérni.  De Edén is elég egy­szerű, de annál tisztább ruha volt. Úgyhogy nem csodálom, hogy szegény­kém első pilla­natra nem nézte ki belőlem a karmes­tert. Sőt, mindad­dig benne mo­toszkált a kisördög, amíg a kö­vetkező randinkon nem adtam neki egy tisztelet­jegyet a leg­köze­lebbi fellépésemre, ami­kor a Városmajori Parkszínpadon – vagyis a Rom­kertben négy Haydn-szim­fóniát vezé­nyeltem.

- Szabadna tudnom, melyeket?

- Hogyne, Judit néni, persze. A 88-adik G-dur, „Tánc”-szimfó­niát, a 93-adik, „Üstdob”, a 100-adik, G-dur, „Katoná”-t, és a 101-edik, D-dur „Óra”-szim­fó­niát. Ez győzte meg Edét végle­ge­sen, hogy csakugyan kar­mester vagyok. Aztán pedig tettünk egy csodálatos kirándulást Kő­szegre, ami csak Edének volt kirándulás, nekem munka volt. Ugyanis a Jézus Szíve Főszé­kesegyházban Haydn d-moll, „Nelson” miséjét dirigáltam a Vas Megyei Postások Szimfonikus Zenekarával, illetve a Szombathelyi Főegyházmegyei Madrigálkórussal. Ede szinte sírt a meghatottságtól, annyira tetszett neki.

- És fényképed van-e Edéről?

Alida egy pillanatra felállt, a díványához lépett, majd a ridikül­jében matatva elővette telefonját, és megnyitotta a családi fényképeknél, ahol egy végtelenül kedves, mosolygós, sza­kállas-bajszos fiatalember nézett rám.

- Parancsolj, Judit néni, ő az. Én sokszor csak „kis bundá­som”-nak becézem. Olyan kis édes ezzel a szakállal-bajus­szal, nem igaz?

- Tényleg, milyen aranyos, kedves fiú – feleltem elmoso­lyodva – hát, Lidikém, szívemből kívá­nom, legyetek egymás­sal nagyon-nagyon boldogok, a Mindenható Jóisten áldjon meg Titeket!

- Köszi szépen, Judit néni, nagyon kedves vagy!

- Lidikém, az előbb említetted, hogy Ede mellékál­lást, al­kalmi munkákat is vállal. És neked van-e va­lamilyen mel­lék­foglal­kozásod?

- Zeneiskolás gyerekeket szoktam korrepetálni szolfézsból meg zongorá­ból. Akit ér­dekel kö­zülük, azt zeneirodalomból meg hang­szerismeretből is.

- Meg szabad-e kérdeznem, hogy ez mennyi plusz bevételt je­lent neked?

- Hát, nem valami sokat, de azért többet a semminél. De úgy vagyok vele, hogy, mint említet­tem, Edé­vel lakásra gyűj­tünk, és minden fillérre szükségünk van. Ha a kis ta­nítványok jönnek el ide hozzám, akkor harmadannyival kevesebbet ké­rek tő­lük, mint amikor én megyek el hoz­zájuk.

- És hányan vagytok testvérek?

- Sehányan, Judit néni. Nincsenek testvéreim, egyke va­gyok, egyedüli gyerekük az Anyuéknak.

- És hogy állsz a politikával?

- Sehogy – mondta Alida – én nem politizálok, és nem is vagyok tag semmilyen párt­ban sem. Szá­momra a pódium, a családom, meg a szerelmem ennél sokkal fonto­sabb.

- De csak akad egy párt, akikkel szimpatizálsz, nem?

- A Gyurcsány-párt, Jutka néni. Ha rendkívüli választás lenne, a DK-ra szavaz­nék. De nem csak én, Ede is. Ő is nagy DK-s.

- Más: sportolsz-e valamit?

- Úszni járok a Dagályba. Általában kora reggel, nyitásra már az usziban va­gyok, és meg sem állok a tizedik kilométe­rig. Onnan aztán irány a próbaterem. De shotokan-karatézom is. Eb­ben pillanatnyilag egy kyu-s, barna öves vagyok, és ha minden jól megy, jövőre ilyenkorra elérhetem a dan-kategó­riát, és ezzel fekete övet kaphatok. Tudod, Jutka néni, az ör­dög nem alszik.

- Csak nem azt akarod mondani ezzel, hogy használnod kellett a karate-tudo­mányo­dat?

- Sajnos, igen. Egy alkalommal az usziban molesztálni akart engem két undorító kül­lemű alak, hogy „jó csaj”, „de jó segged van, kisanyám”, „kapjuk el egy nume­rára”, „viszket-e a sunukád, kisanyám”, és más válo­gatott, nyomdafestéket nem tűrő ocsmány szava­kat használva.

- Persze gondolom, nem ezért karatéztál velük.                                                    

- Persze, hogy nem ezért. Ha csak szavakkal pimaszkod­nak, akkor egyik füle­men be, a má­sikon ki, és úgy hagyom ott őket, mint eb a Szaharát. De a nagyobbik pasi egy­szerűen ma­gához rántott, fog­dosni akart, a kisebbik meg próbálta volna a lábaimat szétfeszíteni. No, ek­kor durrant el az agyam, és mind a kettőt úgy találtam homlokon rúgni, hogy magam is meg­sajnáltam utána. Persze rögtön elpu­coltak, mint akiket puskából lőnek ki. Ketten négyfelé.

- És nem jelentetted fel őket?

- Ugyan, Jutka néni, minek? Semmi kedvem rendőrségre, ügyész­ségre, bíró­ságra mász­kálni, ami­kor ezer más, ennél sokkal fontosabb dolgom van. Épp elég büntetés volt az ne­kik, hogy mind a kettőt le­rúgtam.

- Hát, Alida, te csakugyan nem éppen mindennapi lány vagy.  És szeretsz-e sütni-főzni?

- Hajjaj, imádok! Ha a hétvégém szabad, ami ugye elég ritka, akkor mindig én csiná­lom meg a szombat-vasárnapi ebédet. Legutóbb például vegyes gyümölcsle­vest főztem, jó sok tejföl­lel, pa­calpör­költet krumplival, nem sajnáltam belőle a csí­pős papri­kát sem. És sütöttem egy kis omlós túrós pitét.

- Ha már a főzőcskénél tartunk: van-e valamilyen kedvenc éte­led?

- Nincs különösebben, minden kaját megeszek, amit elém rak­nak. De van néhány, amit külö­nö­sen sze­retek, imádom a pa­calpör­költet, jó sok Erős Pistával. Az Anyu mondta már egy pár­szor, hogy „kislányom, ijesztő mennyiséget el tudsz nyelni pacalpörköltből meg harcsapapri­kásból”. Amikor az Anyu főz, és ebédre fasírtot csinál, imádok beletorkoskodni a nyers, befű­szerezett jó kis fokhagymás masszába. Az Anyu ilyenkor mindig rám szól, hogy „kislányom, ne torkoskodd már el az ebédet!”

- És kedvenc édes kajád van-e?

Alida enyhén csettintett a nyelvével:

- A smarni – felelte mosolyogva, kezével pedig körkörösen a gyomrát simogatta – vagyis a császár­mor­zsa. Különösen, ahogy a Nagyi, az Anyu anyukája szokta elké­szíteni. Jó sok kaj­szi­barack-lekvárral. Én is próbáltam már smarnit sütni, de az enyém nem lett olyan fincsi, mint a Nagyié.

- Kedves Alida, mondanál-e még néhány szót a Hölgyek Magazinja ol­vasóinak, hogy kik a példaké­peid? Kik azok, akikre felnézel? Kik azok, akikre büszke vagy?

- A magánéletemben az anyu, és az apu. Meg persze Ede, a leendő párom. A szak­mában pedig egyik volt tanáromra, Fischer Ádám karnagy-művésztanár úrra, aki a zeneművé­szeti egyetemen a kar­veze­tést tanította nekem. Külföldiek közül pe­dig Kobayashi Ken-Ichiro, és, akit már említettem, José-Manuel Carvalho mester, aki­hez jövőre be is fogok irat­kozni egy mester­kurzusra. Szeretném az ő kar­vezetési techni­káját átvenni, és alkalmazni.

- És milyen nyelven kommunikáltok majd Carvalho mester­rel? Milyen idegen nyelvet be­szélsz?

- A Mesterrel spanyolul fogunk beszélgetni, ő – bár az anya­nyelve portugál, de majd­nem per­fekt beszéli a spanyolt, és ne­kem is megvan spanyolból a középfokú nyelv­vizsgám, és még a suliban is spanyolos voltam. Úgyhogy majd csak elleszünk vala­hogy – mondta Alida moso­lyogva.

- És más nyelven értesz-e?

- Igen, angolul is elég tűrhetően beszélek. A németet és az olaszt is töröm egy kicsit.

- Van-e bármilyen vágyad, amit szeretnél elérni?

- Hááát, akad egy-kettő. Például az, hogy minél előbb la­kásunk legyen. Aztán na­gyon sze­retnék egy­szer amúgy is­tenigazából táncra perdülni Strauss „Kék Duná”-jára, persze nem, mint kar­mester, hanem, mint Ede táncpartnere. De na­gyon szeret­ném, ha egyszer én diri­gál­hatnám Carl Orff „Car­mina Burana”-ját, vagy Bach h-moll miséjét. És – ami szerintem soha nem lesz több puszta ábrándozásnál – ha valaha én vezényelhet­ném a bé­csi Újévi Koncertet.

Beszélgetés közben a lakásbejárat ajtaját hallottuk nyílni; Alida édesapjának, majd édesany­jának, és egy fiatalembernek (nyilván Edének) a hangját hallottuk:

„Sziasztok! Hát ti mikor futottatok össze?” „Szia, apa, puszi!” „A legjobbakat, Zoli bá’! Még lent a sarkon futottunk össze Ildi nénivel.”

Alida persze rögtön felugrott a fotelből, és rohant ki az elő­szobába.

„Sziasztok, Anyu, Edus! Gyere, kis bundásom, szeretnék Ve­led eldicsekedni a szerkesztő as­szonynak. Épp itt van nálunk, hogy riportot csináljon velem.”

A következő pillanatban Alida már vezette is be kézen fogva Edét a kis „birodalmába”, majd leg­alább másfél percen át csókolgatták egymást.

Ede pedig ott előttem vallott szerelmet Alidának:

- Nagyon szeretlek, Liduskám, azt tudod-e?

- Judit néni, szíves engedelmeddel, bemutatnám neked leendő páromat.

- Kezét csókolom, Zsarnóczi Ede, üvegműves vagyok.

- Örvendek, fiatalember, Barabás Judit, újságíró. Örülök, hogy megismerhettem.

Alida megsimogatta a fiú szakállát:

- Én is nagyon szeretlek, azt tudod-e? Egyem is meg az én kis bundáskámat. Oda nem ad­nálak senkinek a világ minden kincséért sem!

Jó fél órán keresztül beszélgettünk még hármasban. Majd a fiatalembernek tettem fel a követ­kező kérdést:

- Kedves Ede - ugye szólíthatom a keresztnevén?

- Természetesen.

- Rabolhatnám-e még néhány percig az idejüket?

- Nem tetszik feltartani.

- Csak még egy kérdés Alidához, mielőtt elköszönnék Tőletek. Hal­lom, Lidikém, megjártad Japánt is. Mesélnél-e róla néhány szót az olvasóknak,

- Kérlek szépen, Judit néni. Szívesen. Történt ugyanis, hogy Tokióban felfedez­tek egy csoda­gyere­ket, egy mindös­sze öt (!), írd és mondd, ÖT éves kislányt, aki felnőtt művé­szeket meg­szé­gyenítő virtuo­zitással játszik hegedűn! No már most, a nem mindennapi koncert fővéd­nöke, Kobayashi Ken-Ichiro karnagy úr, aki egyszer­smind a kis Okamoto Tanaka (így hívják a kicsi lányt) betanító karmestere is volt, fiatal ma­gyar karmestereket kért fel, hogy Tokióba utazzanak, és leve­zényeljék a hangver­senyt. A Magyar Karmesterek Szövet­sége úgy döntött, hogy az omi­nózus kecskeméti karmester­verseny első öt helyezettjét nevezi a jeles ese­ményre.

- És hogy esett rád a választás?

- Kisorsolták, mégpedig közjegyző részvételével.

- Aha, értem. És a sorshúzás neked kedvezett. Gondolom, a másik két évfo­lyamtársad is a beneve­zettek között volt.

- Így van. A Gyaraki Zolin és a Kováts Águson kívül egy debreceni és egy mis­kolci srác.

- Az ő nevükre emlékszel-e?

- Hogyne, Judit néni, amikor a sorsolásra mentünk, köl­csönösen bemutatkoz­tunk egymásnak. Egyi­kük, a Berki Laci Miskolcról, pár évvel idősebb a többieknél, ő huszonhét éves. Egy vég­tele­nül helyes, kedves, mindig mo­solygó roma gye­rek. A másik, a debreceni fiú pedig a Csiz­madia Géza volt, pont velem egyidős.

- De még mindig nem hangzott el a lényeg: mi volt műso­ron?

- Három hegedűverseny: Beethoven D-dur, Bruch g-moll, és Mendelsson e-moll hegedűver­senyei. Mondanom sem kell, hogy mind a három vastapsot kapott, ami elsősorban a kis Tanakának szólt, és csak fényévnyire utána nekem… jut eszembe, Judit néni: előre is szere­tettel meghívlak szilvesz­teri ope­raelőadásra az Erkel Színházba – képzeld, Karcsi bá’ rám bízta, hogy én ve­zényeljem Strauss De­nevérjét!

- Ott a helyem, Lidikém! És nagyon örülök, hogy megis­mertelek, nagyon szépen köszö­nöm a ked­ves ven­déglá­tást, és az interjút.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.