Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Alfa és Omega

2016.07.19

 

Mádi Attila

Alfa és Omega

Avagy hogyan szabadultam meg szüzességemtől?

Erotikus történet

 

Ez a novella, erotikus tartalma miatt csak 18 éven felülieknek szól. Azonban, mielőtt a T. Olvasó félreértené, ebben a novellában egyetlen betű gusztustalan, perverz, vagy undorító dolgot sem talál; az írás csakis és kizárólag szolid erotikát tartalmaz, és még csak véletlenül sem direkt vágyfelkeltés céljából dokumentált pornográfiát. Az itt leírtakban egy va­lóban megtörtént esetet kívánok feldolgozni, ami egy rendkívül különös, nem mindennapi, mondhatnám, extrém tanár-diák szerelemről szól. Bár mind a mai napig nem vagyok meggyőződve arról, hogy a történetnek csakugyan van-e valóságtartalma; megeshet, hogy egykori ügyfelem mindezt csak kitalálta, rögtönözte. Ő csak az alaptörténetet mesélte el, a többi már az én fantáziám szüle­ménye. És mi sem természetesebb, mint hogy mind a neveket, mind a helyszíneket, mind a foglalkozásokat meg­változtattam benne.

 

I.

Mindenekelőtt engedjétek meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Molnár Tamás (ba­rátaim, munkatársaim, no meg persze feleségem egyszerűen csak Tominak nevez­nek), foglalkozásomat tekintve pedig vasúti terve­zőmérnök vagyok a MÁV-nál, köze­lebbről a Budapesti Üzemigazgatósá­gon. Életkoromat tekintve, kétezer-kettő őszén pedig már huszonnyolc kerek esztendő áll mögöttem, két szép, kétéves ikerkislány - Lívia és Valéria - boldog édesapjaként.

      Feleségemmel, Valival - aki tizenhat (!) évvel idősebb nálam, jelenleg negyven­négy éves, a kezdetektől mind a mai napig - s minden okom megvan arra, hogy amíg a Teremtő engedi, őszintén remélhessem, hogy minél tovább - a lehető legharmoniku­sabb, legboldogabb házasságban élünk, beleértve szexuális életünket is; aligha vé­letlen tehát, hogy törté­netem címeként is erre utaltam. És ha már itt tar­tunk, kérlek titeket, en­gedjétek meg, hogy Veletek is megosszam szüzességemtől való megsza­badulásomnak történetét.

     Talán még annyit bevezetőül, hogy átesésem a tűzkeresztségen nem egy szokvá­nyos, nem egy mindennapi eset volt. Persze, lehet, hogy va­lójában sokkal többször előfordul hasonló kaland (csakhogy az ilyesmiért akkoriban, vagyis még az „átkos­ban” valaki akár börtönbe is kerülhetett, méghozzá hosszú évekre); nekem minden­esetre elég különlegesnek, furcsának, ritkának, sőt, rendkívül ritkának tűnt, bár annál jobb, annál örömtelibb, annál mennyeibb volt. Olyannyira, hogy a továbbiakban nem is kívántam meg Valin kívül más nőt, sőt, mi több, azóta sem volt sen­kim, s nincs más Valin kívül jelenleg sem, és nem lesz a továbbiakban sem.

     Ezt személyesen garantálhatom, jóllehet, Vali saját maga ígérte meg számomra, hogy abban a pillanatban más nők után nézhetek, amint ő legelőször elutasítja kö­zeledésemet; egyáltalán nem fogja a házastársi hűség megszegésének minősíteni, és pusztán ezért nem fog meghara­gudni rám. Attól ő még ugyanúgy fog szeretni en­gem, mintha mi sem történt volna. Szüzességem elvesztése tehát maga volt a meg­testesült boldogság!

     És ez annál is inkább igaz, minthogy Valikám mindig, a napnak mind a huszon­négy órájában tudott számomra újat nyújtani és tud jelenleg is. És ezekre mind a mai na­pig így emlékezem, annak dacára, hogy azóta több, mint tizennégy esztendő telt el. Még azt az állítást is bátran meg merem kockáztatni, hogy az egykori félénk kisfi­úból feleségem, egyszer­smind legeslegelső, egyben azóta is egyetlen és egyedüli szex­partne­rem, Vali csinált bátor, tettre kész férfit. És ezért, míg élek, hálás mara­dok Neki. Vagy, ahogy az egyházi eskető szövegben is szerepel: holto­miglan-holtáiglan, őt soha el nem hagyom. És ez nálam nemcsak egy üres frázis, ezt valóban így is gondolom, így is érzem.

De feleségem, Valika is!

***

     Nos, ez az egész további szexuális életemet meg-határozó, több mint tizennégy esztendeje lejátszódott kaland még nyolcadik osztályos általá­nos iskolás koromra nyúlik vissza, azokra az időkre, amikor még csak feleannyi idős voltam, mint jelenleg. És mint ilyen, épp' hogy csak pely­hedző szakállú és bajszú, mutáló hangú éretlen kislegény, azt hiszem, teljes mértékben érthető, hogy egyre intenzívebben kezd a másik nem felé érdeklődni. Osztálytársaim között volt néhány nagyon helyes lány, akik mi tagadás, felkeltették érdeklődésemet, Ám az én akkori bátorta­lan, gyámolta­lan, félszeg hozzáállásom szinte minden lányt elriasztott magam mellől. Tudjátok, hogy van, rettenetesen akartam, kívántam, de annál kevésbé mertem. Gondolataimat nemhogy legjobb barátaimmal, de még édes szüleimmel sem mertem megosztani, pedig úgy apám, mint anyám készséggel segítettek volna átlendülni ezeken a nehéz időkön.

     Igaz, osztályfőnökünk, egyszersmind orosztanárunk a nyolcadikos tanév végén, az utolsó osztályfőnöki órák egyikén épp a serdülőkorúak, tehát az én akkori kor­osztá­lyom szexuális problémáiról beszélt, sőt, fel­vetette azt is, hogy bármelyikünk, legyen az illető akár fiú, akár lány, bármilyen szexuális problémát nyugodtan felvet­het, igyekszik azt a tőle telhetően legjobban orvosolni. És ez annál inkább igaz, mert Buzukit mindannyian szerettük; soha nem volt senkihez egyetlen hangos szava sem, ezenkívül egyszerűen nem volt szíve senkinek sem hármasnál rosszabb jegyet adni. Annyira, hogy aki az osztályban Buzukinál hár­masra, vagy annál rosszabb jegyre felelt, vagy ilyen dolgozatot írt, az az osztály szerint tök hülye. A „Buzuki” pedig osz­tályfőnökünk beceneve volt; asszonynevén valaha Oláh Mihálynénak hívták, ám vá­lása után nem kívánta egykori férje nevét megtartani, ezért visszakapta lánykori ne­vét, a Kovács Valériát. Vali néni ugyanis gyermektelen elvált asszony volt, afféle szingli.

     Életkorát tekintve harmincegy éves, méghozzá feltű-nően szép, és teltkarcsúsága ellenére is (vagy talán éppen ezért) rendkívül csinos és kívánatos. Kissé kreolos bő­rével, nagy, fekete szemével, félhosszú hajá­val, hatalmas, kemény, hegyes kebleivel, és jókora, ám mégis izgatóan formás, feszes húsú fenekével, széles, szexis csípőjé­vel, valamint hos­szú, vaskos, de formás combjaival nekem kimondottan tetszett, mint nő, annak dacára, hogy kis híján az anyám lehetett volna... Mert, hogy elég sokszor belém bújt a kisördög, és mindahánysor olyan érzésem támadt, hogy milyen csodá­latosan klassz érzés is volna egy igazi, érett nő­vel lenni.

     Hiszen nekem sokkal inkább a nálam idősebb, érettebb nők tetszet­tek, mint a hoz­zám hasonló korú lányok. De lám, mit tesz a félénkség, a bátortalanság: rengeteg gonddal, problémával a fejemben még arra sem éreztem magamat képesnek, hogy legalább Valika néninek (ez volt osz­tályfőnökünk megszólítása) mindezt elpanaszol­jam... Azzal áltattam ma­gamat, hogy nem tartozik ez egyik osztálytársamra sem.

Milyen kár, hogy mint végzősök, ez a klassz kis osztályközösség szét­széled! De még nagyobb kár, hogy Valika néni a továbbiakban már nem lesz az osztályfőnökünk (ha­bár, ami a továbbiakat illeti, ez így volt a le­hető legjobb)...

***

     Azon a nyáron, vagyis ezerkilencszáznyolcvannyolc jú-niusának elején édesapá­mék kaptak egy kétszemélyes, kéthetes, külföldi SZOT-beutalót az akkori NDK-ba, Sassnitzba, a Balti tengeri Rügen szigetére. Szívesen magukkal vittek volna engem is, de az üdülőjegy kifejezetten gyermek nélküli házaspárnak szólt, úgyhogy szegény szüleim voltak ám emiatt hétszögletű bajban! Hova is adhatnak engem addig, amíg ők Németor­szágban nyaralnak? Mert a dolgok akkori állása szerint egyik nagyszü­lőmhöz sem kerülhettem még erre a két hétre sem, mivel - mit tesz a szerencsétlen véletlen - nekik is pont arra az időre volt nyugdíjas SZOT beutalójuk.

     Apámék már-már azt fontolgatták, hogy egyszerűen visszaadják az üdülőjegye­ket, és inkább nem mennek sehova, pusztán azért, hogy ne maradjak egyedül...

     A sors azonban másként rendelkezett, meg kell hagy-ni, mindannyiunk számára a lehető legkedvezőbben. Történt ugyanis, hogy szüleim eljöt­tek velem az iskola év­záró ünnepélyére, amely után szinte természetes, hogy odamentek Buzukihoz, hogy megköszönjék az osztállyal (köztük mindenekelőtt velem) való négyévi fáradozásait, s egyben átnyújtsanak neki egy csokor gyönyörű fehér szegfűt. És vajon mit tesz ilyenkor egy szülő? Többek között panaszkodik, így arról is, hogy "képzelje, kedves tanárnő, házaspári külföldi üdülőjegyet kaptunk a férjemmel, de a gyere­ket nem tud­juk hol elhelyezni... Volna-e kedves valamiféle tanácsot adni, hogy mit tegyünk? Hogy ne kelljen pusztán ezért visszaadnunk az üdü­lőjegyeket?" Hát, anyámék min­denre számítottak, csak a következőkre nem. Buzuki ugyanis így vála­szolt:

     - Hát, kedves Molnár-anyuka, a helyzet valóban elég kényes. Azt azonban nem ten­ném, hogy nem mennék el nyaralni. Ha esetleg tudok segíteni magukon, szívesen felajánlanám, hogy a fiú velem töltse el ezt a bizonyos két hetet. Sőt, nagyon szíve­sen látom akár a továbbiakban is, hogy nálam lakjon, hiszen, ha jól tudom, a Tomi gyereket éppen Battonyára vették fel a szakközépiskolába, vasúti szakra. Így leg­alább nem kellene kollégiumban laknia. Ugyanis bizonyára hallottak már arról, hogy készülök elhagyni a fővárost, és Battonyára költözöm.

     - Ugyan már, drága tanárnő - így apám - a világért sem akarjuk magát terhelni. Iga­zán nem azért mondta a feleségem az előbb, hogy maga a fiam személyében egy ekkora koloncot vegyen a nyakába. Tisztában van azzal egyáltalán, hogy micsoda egy vásott kölyök?

     - Jaaaj, hát már hogy lenne vásott? Dehogyis vásott - válaszolta Buzuki - Tomi egy nagyon rendes, szerény, szorgalmas, tisztelettudó gyerek, és tegyük hozzá, rendkí­vül okos és intelligens. A fiúk közül egyedül neki adtam év végére példás ma­gavise­leti meg szorgalmi osz­tályzatot, pedig a volt osztályom huszonöt gyereke közül ti­zenöt fiú van, csak a maradék tíz a lány. Egyedüli hibájának a túlzott félszegségét tar­tom.

     Apám ekkor hirtelen témát váltott:

     - Milyen nagy kár - mondta - hogy jövőre már nem Valika lesz a fia­mék osztályfő­nöke...

     - Hát - felelte Buzuki - ez az élet rendje. Én is nagyon-nagyon sajná­lom, hogy már nem fogom tanítani őket, de hát Istenem, a gyerekek fel­cseperednek, mi, felnőttek pedig megöregszünk.

     - Tanárnő, jól hallottuk az előbb, hogy itt tetszik hagyni a fővárost? - kapcsolódott bele a beszélgetésbe anyám is - Tényleg el tetszik költözni Battonyára?

     - Tényleg - felelte a tanárnő - ugyanis ott, a Jókai általános iskolában nyugdíjazás miatt megüresedett az egyik igazgatóhelyettesi állás. A pártbizottság pedig engem kért fel, hogy vállaljam el. Mi sem természe­tesebb, hogy azonnal igent mondtam. Annál is inkább, mivel ott kapok egy három szoba összkomfortos szolgálati lakást, így nem kell tovább volt férjem lakásának kisebbik szobájában mindössze hét négy­zetméte­ren nyomorognom, ráadásul vele egy fedél alatt. Akkor lássam őt, amikor a hátam közepét tükör nélkül. Ezenkívül az itteni fizetésemnek ötszáz forint híján pont a dupláját fogom kapni. Ugye, hogy az én helyemben maguk sem döntöttek volna másképp?

     - Teljes mértékben megértem magát, Valika – válaszolta apám, majd elővette ciga­rettás dózniját, és Buzuki felé nyújtotta, miközben saját ma­gának is kivett egy szálat – megkínálhatom- e egy mentolos Szofival?

     - Igazán kedves, de nem dohányzom – hárította el apám kínálását Buzuki moso­lyogva – ránézni sem bírok. Ugyan tizenhárom éves kislány koromban megpróbál­tam, de olyan rosszul lettem tőle, hogy megfogad­tam: soha többet egy slukkot sem.

     - Hát, kedves tanárnő, tiszta szívből kívánjuk, hogy érezze magát Battonyán na­gyon, de nagyon jól. És hadd kívánjunk még sok-sok sze­rencsét az új beosztásához is.

     - Ó, nagyon szépen köszönöm - mosolyodott el Buzuki - már folya­matban van az átköltözésem. Igaz, még nincs teljesen berendezve az új lakás, hiszen itt, Pesten is van még jócskán teendőm, arra azonban már untig elég, hogy Tomit magammal vi­gyem Battonyára nemcsak addig, amíg maguk az NDK-ban nyaralnak, de akár a le­endő középiskolás idő­szak négy évére is. Legalább lesz a Tomi gyerek személyében egy fiam.

     Persze, minthogy én is ott voltam anyámék mellett, természetes, hogy minden szót hallottam. Hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy most örüljek-e ennek, vagy döb­benjek le tőle.

     - Nos, Tomikám - túrt bele Vali néni kedves-játékosan a hajamba - volna-e kedved ahhoz, hogy a továbbiakban az én fiam legyél? Ha igen, megyünk együtt Battonyára világot látni. Ha jól tudom, ott még soha nem voltál, ugye?

     - Hááát, nem is tudom...

     - Jól gondold meg, Tomikám! Négy évre az én fiam lennél! - felelte tréfásan Buzuki.

     Ekkor olyasféle ábrázattal néztem anyámékra, mint aki tanácsot kér, ám ahhoz már nincs elég bátorsága, hogy ezt ki is mondja.

     - Ezt, kisfiam, egyedül neked kell eldönteni - szólt ekkor apám - mi elengedünk téged Vali nénivel.

     Következő kérdését Buzukinak tette fel:

     - És mikor indulnának? Már azért kérdem, mert mi mához egy hétre a Ferihegyi re­pülőtérről.

     - Kitűnő. Ha nem volna kifogásuk ellene, én már holnap reggel vin­ném Tomit, a fél nyolcas gyorssal a Nyugatiból. Úgyhogy, Tomikám, le­szel szíves korán lefeküdni, mert holnap reggel pontosan hétre várlak a Nyugati pályaudvaron a főbejárat előtt. Anyukához-apukához pedig az lenne a kérésem, hogy amint hazaérnek, rögtön kezdjenek el Tominak legalább három heti cuccot összepakolni. Uzsonnára ne le­gyen gondjuk, a fiú már arra is az én vendégem, azt már én szeretném neki elkészí­teni... Nos, Tomikám, szereted-e a füstölt pulykacombot? Azt fogok ma­gunknak cso­magolni vajas zsemlével, kockasajttal, meg zöldpaprikával. De csomagolni fogok egy kis édes száraz rágcsálni valót is. Mit szólnál egy kis Pilóta kekszhez, hm?

     - Hááát - feleltem még mindig elég bátortalanul - sze-retem. A Pilóta kekszet is.

     - Inni valónak mit vegyek?

     - Egy kis kólát, ha lehet.

     - Jó, Tomikám, legyen kóla.

     - Jaj, drága tanárnő, nagyon szépen köszönjük a ked-vességét... Hir­telen nem is tud­juk, hogyan viszonozzuk.

     - Ugyan már, szóra sem érdemes. Nos, Tomikám, ak-kor, viszlát hol­nap reggel hét­kor. Aludj jól, szia!

     - Csókolom, Valika néni!

***

     Az izgalomtól egész éjszaka nem tudtam aludni, csak jobbra-balra forgolódtam az ágyamban. Milyen lesz vajon négy kerek esztendőn át volt osztályfőnökömnek, egy­szersmind orosztanáromnak, Buzukinak, azaz a szép Vali néninek a vendége lenni? Milyen lesz hosszú időre nála lakni? Nem lesz-e honvágyam?

     Nos, másnap reggel anyámék, két alaposan megtö-mött bőrönddel felpakolva kí­sértek ki a Nyugatiba. Szívem szinte a torkomban dobogott az izgalomtól, részben amiatt, hogy életemen először nem velük, hanem egy idegennel - már amennyiben Buzukit idegennek kell tekinteni - uta­zom, ráadásul meglehetősen hosszú időre. Részben pedig amiatt, hogy Vali néni két héttel ezelőtt még szigorú tanárként felete­tett engem orosz­ból (egyébként négyest adott), most pedig szinte máris anyámként, de leg­alábbis nővéremként foglalkozik velem. Szerencsére, nem kellett túl sokat ke­resgél­nünk, Valika néni már csakugyan várt minket a pályaud­vari csarnok főbejára­tánál. Csinos, ujjatlan blúz, térden felül érő, lehelet­könnyű széles, fodros szoknya volt rajta, lábán pedig mezítlábra felvett fekete, félmagas sarkú, formás, zárt cipő ékes­kedett.

     - Zdrávsztvujtye, továris prepodavátyelnyica - üdvözöl-tem bátortalanul immáron csak volt osztályfőnökömet oroszul, úgy, ahogy órán tanította.

    - Dobrüj utro, moj Tomika! - viszonozta szintén oro-szul, majd magya­rul folytatta - Látom, még vakációban sem felejtesz el oroszul. Igazán nagyon örülök neki. De an­nak is, hogy most is épp olyan pontos vagy, mint amikor iskolába jössz. Na látod, csak így tovább. Csak egyvalamit árulj el nekem: mitől vagy ennyire izgatott? Hidd el, nem eszem szép fiú­kat. Ne félj semmit, úgy fogok rád vigyázni, mintha a saját fiam, vagy a kisöcsém lennél, és ugyanúgy foglak szeretni téged. Sőt, azt is megígé­rem neked, hogy míg nálam leszel Battonyán, igyekszem belőled az ed­digi bátortalan kisfiúból igazi férfit faragni.

     Majd elmosolyodott, s jobbról-balról megpuszilta arco-mat.

    - Jó reggelt, tanárnő - nyújtotta kezét anyám moso-lyogva - aztán meg ne bánja, hogy ezt a haszontalan kölyköt négy kemény esztendőre a nyakába vette!

     Úgy szüleim, mint Valika néni elmosolyodtak.

     Közben megszólalt a jellegzetes MÁV-dallamkürt, majd a hangosbe­mondó: „Be­szál­lás a hét óra harminc perckor Battonya felé induló se­besvonatba! A sebesvonat me­netrend szerint csak Budapest-Zugló, Kő­bánya-Kispest, Monor, Albertirsa, Ceg­léd, Abony, Szolnok, Szajol, Tiszatenyő, Martfű, Szentes, Szarvas, Gyoma, Endrőd, Orosháza, és Mezőhegyes állomásokon áll meg!”

     - Hát - köszöntek el tőlem szüleim - akkor érezd ma-gad nagyon, de nagyon jól, drága kisfiam! Majd küldünk neked egy szép képeslapot Né­metországból, és hozunk neked valami szépet. Valika néninek pedig tessék szépen szót fogadni, az ő szava annyi, mintha mi mondanánk, jó?

 

II.

     Érzékeny búcsú után felszálltunk a vonatra. Képzeljé-tek, Buzuki volt annyira ren­des velem, hogy első osztályra váltott jegyet! Így hát mi sem természetesebb, hogy végig, az egész úton csak magunk voltunk a fül­kében az amúgy sem éppen túlzsúfolt vonaton. A ka­lauz már Cegléd előtt lekezelte a jegyünket. Hogy kevésbé unalmasan teljen a hos­szú utazás, beszélgettünk, de teljesen általános dolgokról. És már el­hagytuk Szajolt is, amikor kényelmesen elmajszolgattuk a Buzuki-csomagolta uzson­nát. Ekkor kezdtem egy kissé elpilledni, így hátradőltem a kényel­mes fotelülésben, sőt el is aludtam a ringatódzó rázkódás következté­ben.

     Nem emlékszem már, hogy mennyit aludhattam. Az azonban bizo­nyos, hogy kü­lönös dologra ébredtem: amikor szememet ismét kinyitot­tam, már nem a fotelülésben ül­tem, hanem - képzeljétek - Buzuki ölében, mégpedig térdein keresztben, aki arco­mat, kezeimet, és combjaimat fel­váltva finoman cirógatta, lábaival, rajta velem, eköz­ben lágy, ringató mozdulatokat tett, arcomra meg a nyakamba pedig apró, pici puszikákat lehelt! Egyszerűen nem tudtam mire vélni a dolgot! Miért ültetett az ölébe, mikor már rég nem vagyok kisgyerek? Miért ringat engem, mint valami bölcsődés kisbabát? Pláne: miért puszilgatja, meg simogatja folyton a nyakamat meg az arco­mat? A ke­zeimről és a combjaimról nem is beszélve. Hiszen, addig rendben is volna, hogy, mint már mondta, ez alatt a négy év alatt ugyanúgy fog engem is szeretni, mint a saját, édes gyerekeit, de azt még kamaszodó fejjel is megéreztem, hogy ez nem pusztán egy gyerek iránt érzett anyai vagy idősebb testvéri jellegű sze­retet, hanem valami egészen más. Annál jóval több... Továbbá nem volt világos számomra az sem, vajon, mi lehet az oka annak, hogy daga­dozni kezd a fütyim? Ám, mielőtt erre rákérdeztem volna tőle, megelőz­vén engem, így szólt:

     - Kicsi Tomikám... mint tudod, erre a négy évre az én drága kicsi fiam lettél... Tu­dod, mindig is szerettem volna, ha van egy ilyen fiam, amilyen te... Így most azzal, hogy most az ölembe ültettelek, ezt a szeretetet igyekszem Rajtad pótolni.

Számomra akkor, kamaszodó fejjel, épp' hogy csak kiserkenő bajusszal, meg mutáló hanggal ez a magyarázat egész elfogadhatónak tűnt, és ez­zel napirendre is tértem volna a dolog felett, ha Buzuki kisvártatva nem kérdezett volna tőlem valamit:

     - Tomikám! Emlékszel-e még arra, amikor az utolsó osztályfőnöki órák egyikén be­szélgettünk a fiúk-lányok, illetve a nők-férfiak közötti kapcsolatról?

      - Miért kérdi ezt tőlem Valika néni? - kérdeztem visz-sza.

       - Pusztán azért, mert már elég régóta figyellek téged. És elég sokszor láttam raj­tad, de most, jelen pillanatban is látom az arcodon, hogy valami nagyon kikívánkozik be­lőled, de ott az egész osztály színe előtt nem akartál, vagy talán nem mertél róla be­szélni...

     Persze, sejtettem azonnal, mire akar kitérni. Kissé ijed-ten válaszol­tam.

     - De... Valika néni, kérem... igazán, nincs nekem az égvilágon semmi problémám.

     - Naaa... ezt úgysem hiszem el. Igazán mondd már el nekem.

No, barátaim, gondoltam, most aztán itt a vég. Ha most mindent elme­sélek, esetleg bepipul és a legközelebbi állomáson leszáll velem, és legjobb esetben is azonnal hazavisz engem anyámékhoz. Ám szeren­csére nem ez történt, bár ennek ellenére sem mertem még megnyik­kanni sem. Buzuki azonban nem tágított. Tovább firtatta:

     - De igenis van. Ha azt hiszed, hogy nem látom rajtad, nagyon té­vedsz. Úgyhogy mondjad egész nyugodtan. Biztosítalak, hogy ebből ré­szemről semmi bajod nem lesz, épp ellenkezőleg: ha töviről hegyire min­dent elmondasz nekem arról, ami a szí­vedet-lelkedet nyomja, ott segíte­lek benne, ahol csak tudlak. Ezt ünnepélyesen megígérem neked.

     És, mintegy bátorítás gyanánt, hirtelen a szájamra (!) adott egy pici puszit. Én pe­dig döntöttem: lesz, ami lesz, mindent kipakolok. Bele­kezdtem abba, ami már hetek óta nyomasztott:

     - Tetszik tudni, hiába... tetszik nálam jóval idősebb lenni... Jaj, úgy szégyellem...

Nem mertem tovább folytatni. Vali néni azonban nem kegyelmezett, s mosolyogva, arcomat cirógatva bíztatott:

     - Nooo! Csak bátran! Ne félj semmitől, mondjad egész nyugodtan! Szóval akkor mi is az a „hiába”?

     - Hiába tetszik nálam jóval idősebb lenni, Valika néni akkor is nagyon tetszik ne­kem, mert Valika néni nagyon szép! - vágtam ki végül, mindent egy lapra feltéve, fi­karcnyit sem gondolva arra, hogy ennek számomra esetleg igen kellemetlen követ­kezményei lehetnek.

     - Ahá! Értem már - csapott számomra váratlanul a dolgok közepébe - ha jól sej­tem, neked szexuális problémáid vannak, de nincs, akin leve­zesd. Azért pedig érezd ma­gadat nagyon megdicsérve, hogy engem szépnek látsz. És azt is vedd tudomásul, hogy ennek én nagyon örülök, és nagyon jól esett tőled.

     Én kis tudatlan, tapasztalatlan suhanc, félénk, csíkhaj kölyök, ugyan-vajon honnan is tudhattam volna akkori eszemmel, hogy ez tulajdonkép­pen már nem egyéb, mint nyílt felhívás táncra?

     - ...Mi az, hogy „szexuális”? - kérdeztem naivan.

     Vali néni révült, ábrándozóan mosolygó arccal válaszolt, hatalmasat sóhajtva:

     - Az egy csodálatos dolog. Tudod, rendes körülmények között fiúk­nak-férfiaknak is, lányoknak-nőknek is, igen nagy örömet okoz. A szexu­alitás nem egyéb, mint férfi és nő egymással való testi kapcsolata.

     Persze, nekem, mint félig még gyereknek, halvány fogalmam nem volt még arról sem, mi az, hogy testi kapcsolat. Buzuki ekkor csakugyan elmagyarázott nekem róla mindent, méghozzá a lehető legnagyobb részletességgel, úgy, hogy én is, mint ka­masz, teljes egészében megért­sem.

     - Ha akarod, kicsi Tomikám, erre is nagyon szívesen megtanítalak, nemcsak az orosz nyelvre - majd hirtelen a nadrágomra nézett, s így folytatta - látom, a lehető legjobb úton vagy ahhoz, hogy velem mindent elsajátíts, ami ezzel kapcsolatos.

Ugyanis észrevette, hogy az ölében ülve, meg a finom simogatások és a finom, pici puszikák hatására kukim intenzív ágaskodásba kezdett.

     - Mit kellene tennem? - kérdeztem.

    - Nos, mindenekelőtt, ha megkérhetnélek, te is simo-gass engem. Kezdd, mondjuk az arcomon.

     - Jaj...nem merem... Félek, hogy ezért pofon tetszik ütni, vagy a ke­zemre vágni egy hatalmasat...

     Buzuki erre egy akkorát kacagott, méghozzá olyan őszinte, tiszta szívből jövőt, hogy szinte csengett belé az egész fülke:

     - Hahhahaha, te kis csacsi! Hát miért ütnélek pofon téged, mondjad? Pont téged. Hiszen nem bántottál te engem egy ujjal sem! Jaj, Istenkém, olyan butácska vagy, hogy valami elképesztő! Úgyhogy ezt a szamársá­got egyszer és mindenkorra verd ki a fejedből. Éppen ellenkezőleg: nemhogy nem ütnélek sem pofon, sem a kezedre, sőt, inkább kimon­dottan örülnék neki!

     A vonat közben Tiszatenyőre ért. Itt volt tizenöt perc tartózkodásunk, mivel Tiszatenyőn a villanyvezeték véget ér, így nincs mese, le kell cse­rélni a mozdonyt. Hogy a vonat tovább tudjon menni Battonyára, kapott egy M41-es dízelt, amit a moz­donyvezetők furcsa, de annál jellegzete­sebb hangja miatt  „Csörgő”-nek becéznek.

Tovább indulás után Vali nénit változatlanul jókedvűnek láttam.

     - No - mosolygott - ott tartottunk, hogy te attól félsz, hogy pofon ütlek, ha megsimo­gatsz engem.... Édes Istenkém, hogy lehetsz ilyen kis bu­tuska...? Egész nyugodtan tegyél úgy, ahogy az előbb kértem, annyira szeretném a kezecskédet érezni az ar­comon.

     Ezt tapasztalva ugyan kezdtem kissé megnyugodni, de még mindig voltak fenn­tartá­saim. Bátortalanul felemeltem hát jobb kezemet, s ügyetlenül megsimogattam Buzuki arcát.

     - Jaj, Tomi, Tomi - csóválta fejét - ez így nem lesz jó. Nem igaz, hogy ennyire ügyet­len legyél.

     Azzal kezével megfogta az én kezemet, majd finoman odahúzta ar­cához, s fino­man mozgatta hol az egyik, hol a másik oldalon.

     - Szóval... valahogy így... csak egy kissé bátrabban...! Nooo...! Ne félj, nem ha­raplak meg...! Nyugodtan, ha mondom...! Ííígy ni... Most pró­báld egyedül...!

     Ekkor észrevettem Buzukin, hogy mintha mélyebb, de szaporább volna a légzése. De őszintén bevallom, fogalmam sem volt, hogy minek tulajdonítsam a dolgot; csak mereven néztem szép, nagy, fekete sze­mébe. Kukim persze változatlanul hatalmas volt (azt is elárulom Nektek, hogy akkoriban, én, mint épp hogy csak kamaszodó kis suhanc, addig soha életemben nem láttam kukimat merevedett állapotban, tehát fo­gal­mam sem volt, mekkorára nőhetett). Egy bizonyos: nagyon, de nagyon jó érzés volt, amely a finom, pici csókocskák hatására csak fokozódott. Vali néninek szót fo­gadva ekkor egymagam, az ő segítsége nélkül kezdtem a tőlem telhető lehető legfi­nomabban cirógatni arcát. Ő pedig elégedetten nyugtázta:

     - Na látod, te édes kis csacsi... ugye, hogy megy... ugye, hogy nem is olyan ne­héz... ha a lányokkal is így fogod majd csinálni, meglátod, sike­reid lesznek... Bár én azt hiszem, hogy ha majd otthon kezelésbe vesz­lek, utánam aligha lesz kedved más lányok, illetve nők után kacsint­gatni...

     - Hogyhogy kezelésbe tetszik venni engem, Valika néni? - kérdeztem döbbenten.

     - Majd meglátod, édesem. Mindent a maga idejében! Meglepetés! De azt előrebo­csátom, hogy nagyon fogsz neki örülni - csapott meg forró lehelete, ahogy hamiská­san mosolygott, s újabb puszit kaptam tőle, ez­úttal a szájamra. Közben kigombolta ingemen az egyik gombot, egyik kezével benyúlt, s rövidesen mellbimbómon kalan­dozott vele. Mi sem természetesebb, hogy az a bizonyos jó érzés tovább fokozódott bennem, majd pedig ösztönösen feljebb húzódtam Buzuki ölében, aki időközben egyik lábát kiemelte cipőjéből, hogy azt számomra is látni engedje; a másikkal pedig, amelyiken rajta hagyta a cipőt, enyhe kopogásba kez­dett, ami olyasféle érzést keltett bennem, mintha ölében hintáztatna en­gem. Persze ágaskodó kukim immár Buzuki hasát dörgölte. Ekkor ismét megszólalt:

     - Lááátod... így már sokkal jobb... most pedig mi lenne, ha Te is meg­keresnéd...

     Ám ekkor ahelyett, hogy befejezte volna mondandóját, hirtelen letolt az öléből maga mellé az ülésre, s visszalépett cipőjébe.

     - Hamar gombolkozzál be...! Itt a kalauz!

     És csakugyan a kalauz volt. Azért jött, hogy minden utast, többek kö­zött minket is, Battonyához közeledvén, figyelmeztessen a leszálláshoz való készülődésre.

     - Battonya, végállomás következik!

     - Köszönjük szépen - válaszolta Buzuki mindkettőnk nevében, miköz­ben a po­kolba kívánta a kalauzt.

     A következőket már félig saját magának, félig nekem mondta, még­hozzá elég bos­szúsan:

     - Az ördög vinné el... na, sebaj, Tomikám, majd otthon folytatjuk.

     Ezzel majdnem napirendre is tértem volna a dolgok felett, ha még mindig nem érez­tem volna magamban azt a csodálatos érzést, amely Buzuki ölében ülve kerített a hatalmába. Csakhogy akkor fokozatosan magasabbra hágott bennem, most viszont egyre lejjebb és lejjebb lohadt, fütyimmel együtt. Kicsit kellemetlenül éreztem maga­mat, feltétele­zem, azért, mert valami csodálatosan jó, addig általam még soha át nem ér­zett dolog nem következett be.

     Bizony, mindketten - különösen én - meglehetősen el voltunk fáradva a hosszú uta­zástól. Buzuki volt olyan rendes velem, hogy a nehezebbik bőröndömet felvette a kezébe sajátja mellé. A vasútállomásból kifelé jö­vet, útban a buszmegállóhoz megfi­gyeltem, hogy szép, modern autók - Suzukik, Peugeot-ok, Volkswagenek, stb. par­kolnak taxi gyanánt az ál­lomás előtti téren, de képzeljétek, láttam néhány egylovas konfliskocsikat is!

     - Hát, Tomikám, pechünk van. Ugyanis a busz sajnos, most ment el az orrunk előtt. Fél órát kellene a következőre várnunk - mondta - de eléggé fáradt vagyok ah­hoz, hogy három nehéz bőrönddel gyalog men­jünk. A taxi pedig elég drága, hatvan forint­ról indít a mérőszerkezet. Mire hazáig vinne minket, úgy meglenne legalább egy ez­res, mint annak a rendje. Pedig nem is kellene túl messzire mennünk, csak három megál­lónyira, az új lakótelepre. Hanem tudod, mit? Nosztalgiázzunk egy kicsit, és menjünk fiákerrel! Ez is van annyira kényelmes, mint a taxi, és ket­tőnknek nem ke­rülne nyolcszáz forintnál többe. Nos, mit szólsz hozzá? Ültél-e már lovas kocsiban?

     - Hááát, ilyenben még nem. De széles, kétlovas, gumikerekű stráf­szekéren már igen. Tetszik tudni, Molnár nagyapámnak Szolnokon van ilyenje.

     - Nos, akkor most fogsz. Jó lesz, kicsim?

     - Hát persze - válaszoltam.

     Ekkor odacipeltük csomagjainkat a hozzánk legközelebb standoló ko­csishoz, aki azonnal készséggel elénk sietett, s átvette a nálam lévő bő­röndöt, majd Buzukitól az egyiket:

     - Kezicsókolom, hölgyem, hová tetszenek parancsolni?

     - Hát - válaszolta Buzuki - ha nem túl drága, akkor az új lakótelepre mennénk, a Vö­rös Hadsereg tér tíz alá. Mennyibe kerülne a fuvar?

     - Kilencszáz forint lenne az egész, asszonyom.

     - Megegyeztünk, bátyám - és már nyomta is a pénzt az öreg kezébe, aki felrakta csomagjainkat, mi pedig kényelmesen elhelyezkedtünk a ko­csi sátra alatti ülésen.

     - No, akkor nyeee, Bolygó! – bíztatta lovát - Geyr'ide!

     Negyedórás kocsikázás után végre megérkeztünk a lakótelepre. Az öreg volt olyan rendes hozzánk, hogy segített csomagjainkat felvinni a második emeletre, ahol Vali néni lakása volt, aki mindjárt még további száz forint borravalót nyomott az öreg ko­csis bácsi kezébe.

     - Ugyan, kezicsókolom, igazán nem kellett volna...

Azzal elköszönt tőlünk, Buzuki pedig előhalászott ridiküljéből egy kulcs­csomót, majd rövid keresgélés után az egyik kulcsot a zárba helyezte, és így szólt:

     - Hát, Tomikám, akkor megérkeztünk. Érezd magadat otthon. Most mindenekelőtt lepakolunk, én elmegyek vécére meg zuhanyozni, aztán majd megmutatom a szobá­dat.

     Takaros kis lakásban találtuk magunkat, hasonlót ahhoz, mint ami­lyenben mi la­kunk otthon, Pesten, Rákospalotán. Buzukié azonban szá­momra kissé nagyobbnak tűnt, mint a mienk. Később tudtam meg, hogy csakugyan nagyobb, de csak egy fél szobával, mégpedig azzal, amit ne­kem szánt erre a négy évre. Buzuki pedig, alig­hogy lerakta a csomago­kat a kezéből, azonnal benyitott a bejárat melletti bal oldali legelső ajtón, ami vécé, de egyszersmind fürdőszoba is volt. Én pedig pár percre egyedül maradva kissé szo­rongva néztem szét az előszobában. Szoron­gásom csak tovább fokozódott, amikor arra gondoltam, amit Valika néni mon­dott nekem még a vonaton: „majd meglátod!” Úristen, mit kellene meglátnom? Mi az ördög lehet az a meglepetés, aminek én nagyon fo­gok örülni? És főleg, mikor jön el az ideje? Ám Buzuki hangját már a mosdóból hallottam:

     - Tomikám légy szíves, menj be a bejárattal szemben lévő ajtón, az a nagyszoba, vagyis a nappali. Vidd be a csomagokat, nyisd ki az ablako­kat, és helyezd magad kényelembe. Mindjárt megyek én is, csak letus­solok, meg átöltözöm itthoni ruhába.

     Miután becipeltem a bőröndöket és ablakot nyitottam, itt is körbejár­tam tekintetem­mel. Gyönyörűen be volt rendezve. Nem is értem, miért beszélt Buzuki még indulás előtt rendetlenségről, amikor itt minden olyan szép és tiszta. Szép, mo­dern szekrény­sor a leghosszabb fal mellett, ta­karos kis dohányzóasztal az ajtó kö­zelében, mellette két csodálatos fo­tel, négy szép szék és egy csodaklassz ebédlő­asztal az ablak felől. A szekrénysorral átellenben lévő sarokban pedig a tévé meg a video kapott helyet. Kisvártatva bejött Buzuki, immár teljesen átöltözve otthoni ru­hába. Mezítláb volt, és takaros, térden felül érő, divatos, virágmintás, kissé áttetsző otthonka volt rajta.

     - Jaj, Tomikám, hát miért nem ültél le még mindig?

     - Hááát, azért - feleltem - mert megnéztem a szobát.

     - Jól tetted. De most már légy szíves, és helyezd magadat kénye­lembe, az egyik fo­telbe. Megbeszéljük, mi is legyen a mai ebédünk.

     Mindketten leültünk a dohányzóasztal melletti fotelekbe, egymással szemben. Buzuki úgy foglalt helyet, hogy lábait egymáson keresztbe rakta (később tudtam meg, hogy szándékosan), de úgy, hogy otthonkája kissé szét volt nyílva, így az em­ber láthatóvá válni sejtette combja tövét, szép, csipkés, piros bugyijának szélét, il­letve az onnan kissé kitürem­kedő fekete szőrzetet. Mezítelen lábfejét pedig kihívóan meglóbálta.

     - Na, Tomikám, akkor légy szíves, és nyilatkozz, mit ebédeljünk? Sze­reted-e a má­kos tésztát? Nagyon hamar megvan. Vagy inkább menjünk le ide a közeli vendég­lőbe? Hiszen eléggé kifárasztott mindkettőnket az utazás ahhoz, hogy most neki kezdjünk főzőcskézni...

     - Teljesen mindegy - válaszoltam, majd így folytattam - De szépnek tetszik lenni, Valika néni.

     - Hahhaha, de kis kedves vagy. És mi az, ami tetszik neked rajtam, hm?

     - Nem tetszik megharagudni, ha megmondom?

     - Jaj, de kis buta vagy. Hát miért haragudnék meg? Egész nyugodtan, hiszen most már a kicsi fiam vagy. Nos?

     - Hááát... a... lába... Valika néninek...meg a... Jaj, nem merem...

     - A lábam? És mi az, ami megtetszett neked rajta?

     - Tetszik tudni, ahogy....hm... ahogy...

     Nem mertem folytatni, Buzuki azonban nem tágított. Mosolyogva fel­állt a fotelből, odajött hozzám, s ismét megsimogatta az arcomat:

     - Nooo. Hogyan is van hát azzal a szép lábammal?

     - Ahogy...keresztbe tetszett rakni az előbb...és...ahogy...meg tetszett lóbálni...meg a bőre is... Olyan... szép Valika néninek, mintha harisnya lenne rajta...

     Ő azonban nem érte be ennyivel:

     - És még? - kérdezte mosolyogva, arcomra pici puszit adva - Úgy ér­tem, hogy a lá­bamon kívül.

     - Hááát...a...

     - Nooo. Bátran, kicsim, ne legyél már olyan félénk! Ne félj, nem esz­lek meg érte.

     - A Valika néni hátsó része - vágtam rá hirtelen, szinte mindent egy lapra feltéve – olyan szép nagy... És...ahogy járni tetszik, olyan klasszul ring ide-oda...

     - Jahaahaj, de drága vagy - válaszolta kacarászva - szóval a fenekem is tetszik ne­ked, nemcsak a lábam? Ugyan miért haragudnék? Nemhogy nem haragszom meg érte, sőt, még örülök is neki, hogy ennyire tetszem neked. Szóval, ha jól értettem az előbb, nem bánod te sem, hogy le­menjünk a vendéglőbe, ugye?

     - Hát igen. De én még nem vagyok éhes. Nagyon jóllaktam azzal a finom szend­vic­csel, amit a vonaton ettünk.

     - Tulajdonképpen még én sem vagyok éhes. Hanem tudod mit? Akkor most meg­mutatom a szobádat, és egy kicsit mindketten lepihenünk. Jó? Nos, mit szólsz hozzá?

     - Jó - feleltem.

     Buzuki ekkor átvitt a kis szobába, ahol az ablak alatt volt egy szép kis kétszemé­lyes sezlon, rajta puha, csupa toll párnával és egy gyönyörű pehelypaplannal, mel­lette jobbról is, balról is egy-egy éjjeliszekrény, amelyeken szép kis ernyős lámpák ékes­kedtek, a sezlonnal szemben pedig állt egy ruhásszekrény.

     - Hát akkor - mondta - ez lesz a te szobád. Nos, hogy tetszik?

     - Nagyon szép.

     - Akkor hát indíts szaporán zuhanyozni, utána gyorsan az ágyba, hogy aludjuk ki magunkat egy kicsit. Pihenés után lemegyünk az étte­rembe. Jó lesz?

- Igen!

     Azzal kezembe nyomott egy nagyméretű törölközőt, én pedig bevet­tem magamat a mosdóba. Levetkőztem anyaszült meztelenre, meg­eresztettem a meleg vizes zu­hanyt, majd aláálltam. Ám amint eszembe jutottak az előbb látottak, nevezetesen Buzuki keresztbe rakott lábai és a szétnyílt pongyola, kukim ismét hatalmasra nőtt. Most kezdtem csak érezni, hogy amikor ilyesmire gondolok, az összefüggésben van a kukimmal, ennek ellenére nagyon megijedtem. Szentül hittem, hogy ez valamiféle különleges, rendellenes állapot. Ijedelmem pedig rémületté fokozódott, amikor Buzuki váratlanul benyitott rám a mosdóba.

     - Jaj! - kiáltottam, majd hirtelen magam elé kaptam a törülközőt, hogy eltakarjam      Buzuki elől égbe meredő kukimat.

     - No! Csak nincs valami baj, hogy így jajgatsz? - kérdezte barátságo­san moso­lyogva.

     Az ijedségtől úgy remegtem, mint a nyárfalevél, alig jött ki hang a számon.

     - Se...se...mmi baj...csak...csak...

     - Csak...?

     - Úú..úgy szégyellem...

     Buzukinak egyetlen pillanatra sem tűnt el a mosoly az arcáról, amikor válaszolt:

     - Ó, te kis csacsi...neked aztán éppen nincs mit szégyellned. Sőt, én a helyedben inkább büszke lennék arra, amit most előlem takargatni akarsz. Hidd el kicsim, én nagyon jól tudom, hogy mit nem akarsz, amit én meglássak. De ha ennyire zavarban vagy, akkor nem is háborgatlak tovább, már megyek is kifelé innét. Ha kész vagy, légy szíves, gyere be a kis szobába, ott leszek én is, és majd mindent megbeszé­lünk. Többek között azt is, ami a vonaton történt köztünk. Jó?

     Tudjátok, hogy van, az előbbi eseményeket szégyelltem is, kissé fél­tem is Buzukitól, de egyszersmind kíváncsi is voltam, miként fognak a dolgok a továbbiak­ban alakulni. Igyekeztem hát szaporán megtörölközni, majd magamra kaptam ked­venc fürdőköpe­nyemet, s benyitottama kis szobába.

     A döbbenettől se köpni, se nyelni nem tudtam; hirtelenjében arra sem jöttem rá, hogy most mit kellene tennem, annak dacára, hogy a kukim akkorára nőtt, mint egy győz­tes szerelmi zászlórúd. Most mi az ördögöt csináljak? Öltözzek fel a lehető leg­gyor­sabban, pontosabban, hirtelen kapkodjam magamra a ruháimat, kapjam fel a még mindig ki nem pakolt bőröndjeimet (amiből csak a fürdőköpenyemet vettem ki), és lóhalálába' elfussak innét, mindegy, bárhová? Csak álltam a kis szoba ajtajában föld­begyökerezett lábakkal, meg sem tudtam nyikkanni, meg sem mer­tem mozdulni, szí­vem pedig a torkomban dobogott.

     Buzuki ugyanis csakugyan ott volt. Keresztbe vetett lábakkal ült a dí­ványon, ke­zeivel támasztva magát - de szinte anyaszült meztelenül! Mindössze lábán ékeske­dett egy formás, csinos, magas-tűsarkú, fekete, zárt körömcipő, amely nem volt azo­nos azzal, amiben utazott; ez annál sokkal szexisebbnek hatott. Arcáról persze egyetlen má­sodpercre sem tűnt el a mosoly.

     Bizony, barátaim, mi tagadás, életemben először épp ekkor láttam meg a NŐT! És ahelyett, hogy örültem volna ennek, hirtelen, mintegy reflexszerűen az arcomhoz kaptam a kezemet, és hátat fordítottam Buzukinak. Aki, ha ezt szánta annak a bizo­nyos meglepetésnek, talán túlságosan is jól sikerült neki.

     - Jaj! Ne...nem...nézek...oda.. - dadogtam ijedten - i...inkább... most ki...kimegyek, és...te...tessék csak... nyu... nyugodtan... felöltözni...

     Persze, Vali néni sem maradt adós a válasszal, miközben, keresztbe vetett lábát, és azon cipőjét izgatóan lóbálgatva, arcáról egyetlen má­sodpercre sem tűnt el a mo­soly:

     - Édes kicsi butuskám...ugyan, mitől rémültél meg ennyire, mondjad? Csak nem attól, hogy ruhátlanul látsz engem? Soha nem láttál még meztelen nőt?

     - Lá...láttam, de csak képen.

     - Most legalább itt a ragyogó alkalom, hogy lássál a valóságban is. De kár így meg­ijedned, nem eszem én helyes fiúkat. Csak azt ne mondd, hogy nem tetszem neked, mert úgysem hinném el.

     - De...i...igen - dadogtam még mindig megrémülve - te...tetszik nekem Valika néni, hiszen már mo...mondtam... De...miért...tetszett levetkőzni meztelenre?

     - Jaj, te drága kis csacska gyerek, hát ugyan-vajon miért vetkőztem volna le? Azért, kicsim, mert most olyasvalamit szeretnék tenni, olyas­mire vágyom, ami mind­kettőn­ket elröpít a mennyországba, de elsősor­ban Tégedet! Vedd úgy, hogy ez a megle­petés. És nemhogy inkább Te is ledobnád azt a fürdőköpenyt magadról, hiszen ez a mennyei érzés csak úgy érhető el igazán, ha mindketten meztelenek vagyunk. Hidd el, hogy neked is nagyon, de nagyon jó lesz, és nem fogod megbánni...!

     - De...de...az előbb azt tetszett mondani, hogy meg..megbeszéljük, ami még...még...a vonaton történt.

     - Édes kicsi mókuskám, hát pont ezt akarom! És különben is, ha tet­szem neked, ak­kor meg mi a baj? Mert te nekem nagyon tetszel. Bizony ám, nagyon, de nagyon! Hát nem megígértem neked még a vonaton, hogy a szexre is megtanítalak, nemcsak az orosz nyelvre? - mondta.

     - De… igen - dadogtam - meg… meg… tetszett ígérni…

     Ekkor tettem feléje néhány bátortalan lépést, ám annyi mersz már nem volt ben­nem, hogy ennél közelebb menjek, ő pedig így folytatta:

     - Miért nem akarsz idejönni hozzám, te...te édes kis szeretnivaló ijedtnyuszika, hm? Mitől félsz még mindig? Én a helyedben inkább örül­nék ennek! Naaa...ülj már le ide mellém, kicsim! És ugyan, tedd már meg a kedvemért, hogy leveted a fürdőköpe­nye­det, hogy végre Te is mezte­lenül legyél, ne csak én...!. Az olyan csodálatosan klassz volna nekem...! No, várj, mindjárt segítek. Jó?

     Azzal felállt, kézen fogott engem, odahúzott, mi több, szinte odavon­szolt maga mellé a franciaágyra.

     - Ííígy, ni, látod - mosolygott, közben játékosan megpaskolta combját - de még job­ban örülnék, ha levetnéd azt a fürdőköpenyt, és az ölembe ülnél, kicsim...!

     - De...de...én nem igazán...merek odaülni...a Valika néni ölébe..mert úgy szégyel­lem...

     - Ugyan már, kicsim - mondta, közben lesegítette rólam a fürdőkö­penyt - mi van azon szégyellni való, hogy az ölembe ülj..? Nooo! Csak bátran! Hiszen tudom, hogy épp úgy vágysz rá te is, mint én...! És ami jól esik mindkettőnknek, azon miért kell szé­gyenkezni? No ne legyél már ennyire félénk, édes kicsi csacsikám..! Gyere...! Csak egész nyugodtan helyezd magad kényelembe a térdemen...! Attól ne félj, hogy le­esel, mert átölellek, magamhoz szorítalak mind a két karommal. Jó? De...e pilla­nattól kezdve Te is tegezzél engem...és ezentúl neked is hadd legyek egyszerűen csak Vali vagy Valika, ne pedig néni...igazán, annyira zavar, hogy mi most itt szeret­getjük egymást, te meg magázol, „tessék”-ezel, pláne, „néni”-zel engem...

     Majd ismét megfogta mindkét kezem, és az ölébe húzott engem, mégpedig ugyan­úgy keresztbe a lábain, mint ahogy a vonaton ültem rajtuk.

     - Kényelmesen ülsz-e, mókuskám? - kérdezte.

     - I...igen... A vonaton is ké...kényelmesen ültem Valika néni ölében.

     - El is hiszem. De akkor mindketten fel voltunk ám öltözve, most vi­szont meztele­nek vagyunk.

     - A...aha...

     - No, és milyen érzés meztelenül ülni a meztelen Valika ölében, hm?

     - Jó - válaszoltam bátortalanul.

     - Na látod, ugye, milyen jó... Nekem is nagyon jó, ám, hogy itt ülsz az ölemben, tu­dod-e? Eeeez az... úúúgy... Úgy vágytam már rá, és alig vártam, hogy végre, mind a ketten meztelenek legyünk.

     Ekkor odaültem a két csodaszép combra, Buzuki pedig csakugyan rám fonta mindkét karját, s teljes egészében magához szorított engem. Hangjában ismét felfe­dezni véltem azt, amit már a vonaton. Vagyis lég­zése ismét mélyebbnek, egyszer­smind szaporábbnak tetszett (honnan is tudhattam volna akkor, tizennégy éves fejjel, hogy ez a felfokozott sze­xuális vágytól van...?).

     - Mondd, szivecském, kicsi szerelmem, nagyon nehezedre esne, ha közben, amíg a combjaimon ülsz, te is átkarolnál engem? Tudod, úgy, ahogy én téged...és most...próbálj rajtam közelebb csúszni... Szeretném é...hé...hé..hérezni drága kis tested minden melegét..! Kívánlak... édes kicsi mókuskám... nagyon-ngyon. És őrültül...kí...hi...hivánlak...oho...olya...hahan... csodálatosan jó érzés, hogy most mind a ketten meztelenül vagyunk...ugye, édesem, megcsó­kolsz engem..?

     Szót fogadtam, s egy bátortalan puszit adtam a nő arcára.

     - Ez így nem igazán jó - mondta - ne az arcomra add, hanem a számra. És ez külön­ben sem csók volt, csak puszi. Most akkor megmu­tatom neked, hogy kell, jó?

     Majd száját az én számra tapasztotta, nyelvével pedig lágyan körözni kezdett benne. Az a bizonyos csodálatos érzés pedig e nyelves hatására még tovább foko­zódott bennem.

     - Látod, kicsim, valahogy így. Most akkor Te következel. Tudod, ahogy én csinál­tam Neked az előbb, jó? Tapaszd a szájacskádat az én számra, és nyújtsd bele a nyel­vecskédet olyan mélyen, amennyire csak bírod. És forgasd is benne, körbe-körbe. Az lesz ám az igazi csók!

     Mi sem természetesebb, hogy megtettem, méghozzá immár egy csepp félelem vagy szorongás nélkül.

     - Ez az… látod, ez már tényleg csók volt. Nagyon ügyes vagy!

     Ő pedig ezután apró, pici puszikákat lehelt a nyakamba, majd így folytatta:

     - Jaj...olyan jó, hogy itt vagy velem...látod, most még a ruha sem áll közénk, mint a vonaton... egy kis kedvet csinálok neked... Most, hogy itt csücsülsz az ölemben, egy kicsit lovagoltatni foglak, jó...? Nooo!!! Csak bátran...! Ne félj, nem vagy egy cseppet sem nehéz...! Te most ne törődj semmi mással, csak szépen csukd be a szemecské­det, és próbálj ella­zulni, engem szorosan átölelve, velem egybeolvadva átadni ma­gadat a gyönyörnek...jó?

     Gyerekek, az egyszerűen több volt, mint csodálatos, ahogy Buzuki engem elkez­dett a combjain, illetve a térdén hintáztatni, lovagoltatni, mint valami óvodás kisfiút, és olybá tűnt, hogy egyáltalán nem vagyok neki nehéz. Gyönyörű lábait, hogy azt szá­momra is sejthetővé tegye, fé­lig kiemelte körömcipőjéből, miközben a cipő tűsar­ká­nak lágy, kocogó hangja mintegy andalító muzsikaként hatott füleimre: „kip-kopp-kipikopp, kipi-kopi-kipi-kopp!”. Immár végérvényesen megbizonyosodtam róla, hogy Vali néni, uram bocsá', Vali, egyaránt akar mindkettőnknek örömet szerezni.

     Szóval, itt ülök hát Buzuki ölében, egymást szorosan átölelve, miköz­ben minden por­cikámat áthatotta a nő testének mennyei illata, amelyben ugyan volt egy kevés iz­zadtságszag is, ám ez nemhogy nem zavart en­gem, de az illatos női dezodorral ke­veredve izgalmamat a végletekig fo­kozta. Behunytam a szememet, hogy Valikának szót fogadva, ellazítsam magam, és minél jobban átadjam magam a gyönyörnek. Ez az ellazulás szerencsére annyira jól sikerült, hogy az ébrenlét és az álom határán lévő, boldog, majdhogynem önkívületi állapotba kerültem, amelyben számomra ez a mozgás, ahogy Vali a térdeit mozgatta velem, már szinte nem is fel-le irányú hinta­mozgás volt, hanem olyanná vált, mintha valami boldog, könnyed, súlytalan repülés lett volna, miközben a nő mellbimbói csiklandozták testemet. Amikor mindezt,

amelyet, mintegy rendkívül kellemes, izgalmas, belső csiklandozó érzést, még a gyomromban, hasamban is a magaménak tudhatom! Kicsi ko­romban volt hasonló élményben részem hintázás meg libikókázás köz­ben. Hintázom, repülök, hintázom, repülök... „kip-koppkipikopp, kipi-kopi-kipi-kopp! Kip-kopp-kipikopp, kipi-kopi-kipi-kopp!” Közben forró leheletét éreztem hol arcomon, hol nyakamon, amint a cipősar­kak lágy kopogása mellett egy izgató kis mondókát is lehelt a fülembe; minden hangja maga volt a finom, lágy, de annál perzselőbb tűz:

     - Hóc-hóc-katona, ket-ten ü-lünk a ló-ra, há-ro-man a csi-kó-ra. Gyí, te paci, gyí te ló, gyí, te paci, gyí te ló...! Csücs-csücs ölibe, csü-csi Va-li ö-li-be, csücsi-csücsi ölibe, ide, Vali ölibe...!

     Vali egyszer csak váratlanul megállt lovagoltatásommal, mert meg­kért, hogy üljek vele szemben. Mikor ez megtörtént, ismét elkezdett en­gem lovagoltatni, de már sok­kal szaporábban, mint az imént. Közben hallottam-láttam, amint cipőjét lerúgja lábá­ról. Már kérnie sem kellett, mert, miután már Valika is mezítláb volt, lábaimat auto­matikusan az ő lábaira helyeztem. Lovagoltató mondókája is élénkebbnek tűnt:

     - Hóc-hóc-katona, ket-ten ü-lünk a ló-ra, há-ro-man a csi-kó-ra. Gyí, te paci, gyí te ló, gyí, te paci, gyí te ló...! Csücs-csücs ölibe, csü-csi Va-li ö-li-be, csücsi-csücsi ölibe, ide, Vali ölibe...!

     Egyszer csak minden átmenet nélkül megállt. Ismét szájon csókolt, de úgy, hogy nyelvét szinte tövig mélyesztette a számba. Hangja tele kéjes nyögdécselésekkel, lihegésekkel:

     - Fe..he..rikém...látod... így kell ezt, ahogy én csináltam neked... Ak­kor most te kö­vetkezel... Csókolj... Csókolj... csó...hó...hókolj...! Íííígy..! Ez az...nagyon jó...! Ugye, megteszed, hogy közben, amíg csókolgatsz engem, finoman, gyengéden simogatod a mellemet meg a co..ho...hombomat? Tudod... úgy...ahogy én simogat­lak...té...hé...hé...ged. És nagyon szépen... ké...hérlek...tegezzél már en­gem!

     Mi sem természetesebb, hogy megtettem, amire kért, ő pedig lassú, vontatott, vá­gyakozó hangon folytatta tovább:

     - Most...! Nagyon jó, nagyon ügyes vagy...! De egy kicsit talán még finomabban, ha lehet...

     - Hogyan akarod? - kérdeztem, egész ismeretségünk során első al­kalommal im­már tegeződve.

     - Épp, hogy csak értesd a kezedet a combomhoz... vagy ahhoz a test­részemhez, amit éppen simogatsz...te drága...Mi lenne, ha közben játé­kosan, finoman beletúrnál a szőrzetembe, hm?

     Én, a kis naiv, honnan is tudhattam volna, hogy miféle szőrzetre gon­dol. Fogtam hát magamat, s tenyeremmel kissé összekócoltam a haját.

     - Ez is nagyon jó volt, de nem erre gondoltam.

     Azzal ismét megfogta kezemet, és szeméremnyílásához irányította:

     - Itt, te kis drága... Úúúúgy... é..éhén.. ezt a szőrzetet... értettem, nem a hajamat... Mert itt is van ám szőrzet...! Tudod, ez itt az én puncim, ahol mindjárt találsz egy pici nyelvecskét...! Gyere, keressük meg együtt...! Az lesz majd a csiklóm...! Most naha...ha..hagyon jó...! Érzede már ujjacs­káddal...? Tudod, neked, mint férfinak, kukija van, nekem, mint nőnek pedig puncim meg csiklóm...az is meg tud ám nőni, ha játszadoznak vele, nemcsak a te imádnivaló, édes kicsi kukicád! És amikor a kuki be­hatol a punciba, mind a kettő sikamlóssá, nedvessé válik, közben egyre jobb és jobb lesz a férfinek is, meg a nőnek is. Ha pedig az aktus közben a lehető legjobb lesz mindkettőnek, a férfi kukija egy jó nagyot spriccel a nő puncikájába, de a nő is ráspriccel a férfi kukijára. Ezt a nagyon-na­gyon jó csúcsérzést úgy hívják, hogy or­gazmus, magyarul élvezés.

     Nem kellett sokat várnom arra, hogy megtaláljam. Alig ért oda a ke­zem, mutatóuj­jammal lágyan körözni kezdtem rajta, egyelőre Vali segít­ségével, aztán pedig ma­gamtól, ő ezalatt pedig erőteljesen, ám mégis gyengéden marokra fogta immár lilára dagadt farkincámat, és lágyan hu­zigálta rajta a bőrt fel s alá. Persze, én is mind job­ban és jobban kezd­tem belemelegedni életem legeslegelső szexjátékába (azóta is büszke­ség dagasztja keblemet, hogy pont egykori orosztanárom és osztályfő­nököm révén szabadultam meg a szüzességtől), majd így folytattam:

     - Ugye, belefurakodhatok a fejemmel a két szép nagy melled közé? Ugye, csókol­gat­hatom őket?

     - Hát már hogyne tehetnéd. Még el is várom tőled. De, ha kérhetné­lek, a két érzé­keny bimbómat se hagyd már ki...úgy örülnék neki, ha egy kicsit törődnél velük és ...éhé... hés... megnyalogatnád őket a nyelvecs­kéddel...megmutatom neked, hogyan, jó...?

     Azzal mellbimbóimhoz hajolt, s nyelve hegyével lágyan, lassan kö­rözni kezdett rajtuk hol a bal-, hol a jobb oldalamon.

     - Valahogy így...

     Ez annyira csodálatos érzés volt, hogy kérlelni kezdtem Valit:

     - Jaajjj...nagyon...finom...nagyon klassz...! Szépen kérlek, ne hagyd abba...!

     Vali szája azonban ekkor már nem a mellbimbóimon, hanem az én számon moz­gott, ahogy forró leheletét érezve válaszolt nekem:

     - No és az én cicibimbóimmal ki fog játszadozni? Ki fogja megnyalo­gatni őket az édes kicsi nyelvecskéjével? Ki fogja körbepuszikálgatni őket?

     Legalább öt percen keresztül tartott, amíg Buzuki, akarom mondani, Vali (aki im­már az én Valikám) két szép nagy mellét végigcsókolgattam, nem hagyva ki belőle nyel­vem hegyével a két csodálatos, lila bimbót sem. Alaposan fel voltunk már spanolva mindketten, amikor Vali egyszer csak váratlanul finoman letolt engem az öléből.

     - Kicsim...most arra kérnélek, feküdj hanyatt a sezlonon, és csukd be a szemecs­ké­det, jó?

     - Jó, de miért?

     - Meglepetés!

     Szót fogadtam. Talán tíz másodperc, ha eltelt közben. Egyszer csak valami ki­mond­hatatlan kellemes, meleg, szinte bódító, kissé szorító, megrészegítő érzést éreztem kukimon, ami merőben más volt, mint ami­kor Vali az imént játszadozott vele. Semmi­hez nem volt hasonlítható; olyasmi, ami egyszerűen leírhatatlan volt.

     - Lehet!

     Mikor kinyitottam szememet, első pillantásom Valira esett, aki comb­jait szétter­pesztve guggolt felettem, de kukimat nem láttam; nem is lát­hattam, hiszen abból eredt ez a csodálatos érzés, hogy Valikám szépen bevezette szerelemnyílásába. Majd ahogy guggolásból térdeire eresz­kedve az arcomhoz hajolt, hogy engem köz­ben csókolni tudjon, ébenfe­kete haja meg gyönyörű, hatalmas mellei lágyan, ciróga­tóan közrefogták arcomat mindkét oldalról.

     Valami csodálatos, egyenesen földöntúlian szép látványt nyújtott számomra a felet­tem guggoló-térdelő mezítelen nő. Ám arra sem volt már időm, hogy bármit is szól­jak, ugyanis Vali úgy elkapta számat a szájával, olyan istenigazából, hogy szinte a szuszt szorította belém. Nyelvét pedig tövig belemélyesztette az én szájamba, mi­közben lágy, fel-le irányú rugózó mozgásba kezdett rajtam. Ekkorra már minden szo­rongásom, minden félelmem elmúlt, a továbbiakban immár nem érdekelt semmi, én is átadtam magamat az önfeledt, maradéktalan gyönyörök­nek, élvezeteknek. Miköz­ben Vali rugózó mozgása rajtam egyre csak gyorsult és gyorsult, kéjes lihegése egyre csak fokozódott és fokozódott, kezeimmel amúgy istenigazából belemarkoltam hatalmas, húsos, ke­mény, ruganyos, formás tompora mindkét partjába, nem felejtve ki a két csodálatos mellet sem; hatására a nő szinte felsikoltott a kéjtől. Az a csodá­latos, minden eddigi, általam átélt minden más földi jót messze fe­lülmúló élvezet ter­mészetesen nálam is egyre magasabbra hágott. Együtt lihegtünk, kiáltgattunk, nyög­décseltünk, csókolgattuk, harapdáltuk egymást, ott, ahol éppen csak értük. Hangjaink pedig teljesen összeke­veredve töltötték meg az étert, ám főleg Vali hangja dominált, aki már nem is rugózott, hanem egyenetlen, de annál szaporább tempót diktálva ma­gának, dobálta magát rajtam:

     - Hóc-hóc-katona, ketten ülünk a lóra, hóc-hóc-hóccaca, hócca-hócca-hócaca, mar-kolászd a fe-ne-kem, mar-ko-lászd a fe-ne-kem, mar-ko-lászd a ci-ci-met, ne...nehhe...sajnáld, mi..hi..hi...ndent bele, jaáajj! Harapdálj...! Ha-ha-harap...dálj...! Csókolj...! Csó...hóóó...kolj...! Ve...he...he..led e..he he..d na-gyon...jó...jo..hohoó..legyen..! veled egy­szerre akarohoohohk...csahak ve­led...nem...mással! Spriccelj...belém..! Jó-jó-nagyon-jó, nagyon- nagyon-nagyon jó..! Hóc-hóc-hóccaca, hóc-ca hóc-ca hóc-caca! Hááh-hááh! Hááá... háhá... háhá... oáháhá... Ah..! ah...! Háóáajj....! ah...! AÁÁJÁJÁU-ÁAJJJ!!!!

 

     Soha, soha, de soha többé, míg élek, nem fogom elfelejteni azt a semmihez sem hasonlítható, lassan már szinte az eszméletvesztés hatá­rát érintő gyönyört, amit ti­zennégy éves koromban, legelső szexélményem, legeslegelső igazi orgazmusom alkalmával átéltem; arra pedig különösen büszke vagyok, hogy mindezt felső tago­zatos osztály­főnöknőmmel! Aki engem, kimondottan engem kívánt meg! Engem, a diákját! Engem, és csak engem, nem mást! Nyaltuk-faltuk, csókolgattuk, harapdáltuk, markolászgattuk egymást, ott, ahol éppen csak értük.

     Édes kábulatomból arra ébredtem, hogy immár lenyugodva, kelleme­sen kimerülve fekszem az ágyon Valika karjaiban - egy puha pléd alatt mindketten - aki lágyan si­mogat, puszilgat engem.

     - Na, Tomikám, jó volt? - kérdezte, közben pici puszikát adott szá­jamra.

     - Csodálatos - feleltem - Valika, te igazán, olyan, de olyan klassz nő vagy...! Ugye, majd lehet még?

     - Hát persze, hogy lehet, te kis édes - túrt bele Vali játékosan a ha­jamba - hisz ne­kem is nagyon-nagyon, de nagyon jól esett. Az pedig kü­lön nagyon jól esik, hogy klassz nőnek találsz engem, és ennyire tet­szem neked. De most egy kicsit elfárad­tam. Most inkább pihenjünk egy kicsit, jó? Szundítsunk egy keveset, öltözzünk fel szépen, utána menjünk le a vendéglőbe valahol valami vacsorára valóért, és ha még ezek után se fáradtál el, lefekvés után megint játszadozhatunk egymással. Nos, mit szólsz hozzá?

     - Jó - feleltem - de én még most is szeretnék veled még egy partit, nem csak ebéd után. Annyira jó volt, és annyira repetáznék belőle...

     - Vettem észre rajtad a repetázhatnékot. Olyan csodálatosan nagy még mindig az édes kis lomposkád, hogy mi tagadás, bizony, én is újra megkívántam tőled. Tudod mit? Akkor most én fekszem hanyatt, te pedig légy szíves, gyere fölém.

     Persze, nem kellett még egyszer mondania. Mire megtettem, amire kért, combjait jó szélesen már szét is terpesztette.

     - Tudod, kicsim - suttogta fülembe, miközben éreztem, hogy megcsap forró lehe­lete – mielőtt megkérdeznéd, hogy miért teszem szét...a..lá...hááá...bam...azért, hogy...minél jobban hozzá tudj férni a puncimhoz...hogy...minél jobban belém tudj hatolni azzal az édes kis... kukicáddal...

     Ezalatt dákómat marokra fogta, s húzta magához. Rövidesen érez­tem, hogy farkin­cám hegye Valika gyönyörszervén köröz, majd tövig benne van a forró, nedves pun­ciban. Ekkor azonban már teljesen átölelt engem combjaival, valósággal szorított magához, két gyönyörű lábszárát szorosan összekulcsolva rajtam. Valami csodála­tos, amilyen élményben részem volt.

     - És...most...mit tegyek? Hogy csináljam? - kérdeztem.

     - Jaj, te kis butuskám, édes kis csacsi gyerek, hát rugózzál rajtam, hiszen az mind­kettőnknek nagyon de nagyon jó lesz...! Úgy, ahogy az előbb láttad tőlem, ami­kor én guggoltam fölötted...! No várj, rögvest se­gítek neked benne.

     Azzal még szorosabbra fogta derekamat a lábaival, s egyre szapo­rább, egyre gyor­sabb tempóban lökdöste velük szinte egész testemet magához, miközben egyre job­ban és jobban kezdett elönteni a minden gyönyört magasan felülmúló forróság. Ke­zeim Vali hatalmas melleit kezdték markolászni, akinek lélegzése pedig ismét kezdett egyre szapo­rábbá válni. Hatalmasakat harapdáltunk egymásba, ő pedig im­már an­nyira fogott engem gyönyörű, vaskos, formás combjaival, hogy szinte a szuszt kezdte belőlem kiszorítani. Nem telt bele két perc, mindketten egyszerre, tizedmá­sodpercnyi pontossággal jutottunk ismét a legmaga­sabb fokú gyönyör csúcsára.

     Jó félóráig tartott, amíg az újabb parti után egymás karjaiban, egy­mást gyengéden simogatva egy kissé ismét kipihentük magunkat, köz­ben csendben, szótlanul, moso­lyogva néztünk egymás szemébe. Ezt a csöndet Vali törte meg:

     - Nos, kicsim, ha jól értettem az előbb, azt mondtad, hogy nagyon tet­szik neked a fenekem. Akkor most légy szíves, térdelj fel, és megint csukd be a szemecskédet. Jön az újabb meglepetés, bizoooony! Meg­látod, igazi szex-csemege lesz, mégpedig mindkettőnknek!

     Szót fogadtam. Majd amikor Vali ismét azt mondta, hogy „lehet”, első pillantásom a nő hatalmas, formás fenekére esett, ugyanis fektéből négykézlábra állt, gyönyörű tomporát pedig felém pucsította. Eközben éreztem, hogy kukim ismét Vali markában pihen, s közeledik a szép nagy popsi felé; rövidesen tövig benne is volt. Eleinte lassú, komótos, majd egyre szaporább, egyre vadabb rugózó mozgásba kezdett vele kukimon. Egyáltalán nem kellett sok idő hozzá, hogy mindketten ismét egyszerre jus­sunk el a legmagasabb fokú gyönyör csúcsára, természe­tesen immár nemcsak Vali hangja dominált, hanem az enyém is:

     - Hóc-hóc-katona, ketten ülünk a lóra, hóc-hóc-hóccaca, hócca-hócca-hócaca, mar-kolászd a ci-ci-met, mar-ko-lászd a ci-ci-met, ne...nehhe...sajnáld, mi..hi..hi...ndent bele, jaáajj! Harapdálj...! Ha-ha-ha­rap...dálj...! Ve...he...he..led egy..he...hegy...szerre...akarok é..hélvezni! Élvezz te is...! ahah...! Aka­rom...hogy...neked...ihihis...nagyon-nagyon-nagyon... jó...jo.. hohoó...legyen..! veled egyszerre akaro-ho-ohohk...csahak veled...nem....mással! Spriccelj

belém...! Jaaaj! Jó-jó-nagyon-jó, nagyon-nagyon-nagyon jó..! Hóc-hóc-hóccaca, hóc-cahócca- hócaca! Háá..! Háá Hááá... háhá... há… háá...háháhá... Ah..! ah...! háóáajjjj....! ah...! aááájájáuáajjjj!!!!

     Mi sem természetesebb, hogy úgy Buzuki, uram, bocsá', Vali, mint jómagam egymás karjaiban utaztunk el Álomország legszebb vidékére. Fogalmam sincs, med­dig is tarthatott ez az állapot; az az egy azonban biztos, hogy már kezdett lemenni a Nap, mire felébredtünk, mondanom sem kell, hogy mindketten farkaséhesen. Arra persze már nem gondol­hattunk, hogy elmegyünk valamelyik boltba vacsorára valóért, hiszen este hét óra körül itt, Battonyán már ilyenkor minden üzlet zárva van.

     - Hát, édes kis szerelmem - mondta Vali - a délutáni sétánk és bevá­sárló körutunk alighanem elmarad. No de, sebaj, azért mi most szépen felöltözünk, és elviszlek a Rozmaringba, vagyis a város legszebb étter­mébe vacsorázni. Jó lesz?

     - Hát persze - feleltem - de mikor megyünk várost nézni?

     - Majd holnap teszünk egy kiadós, egész napos sétát.

     A „Rozmaring” pedig nem más volt, mint akkoriban a neve Battonya patinás ÁFÉSZ-szállodájának, egyszersmind minden igényt kielégítő első osztályú luxusét­termének. Vali csodálatosan szép egyrészes nyári ruhát vett magára, lábára - persze mezítlábra - szexis, fekete, zárt, ma­gas sarkú körömcipőt húzott, sőt, felcsatolt még egy boka­láncot is. Én pedig farmernadrágba és fehér pólóba bújtam. Teljesen úgy néztünk ki, mintha nővér és öcsikéje lennénk, annál is inkább, minthogy Vali a valós életkoránál sokkal fiatalabbnak tűnt, abszolúte nem látszott meg rajta a harmincegy év; ebben a csodálatos szerelésben jó, ha huszonnégy-hu­szonötnek látszhatott. Természetes, hogy az étteremig egymás kezét fogva tettük meg esti sétánkat. Még szerencse, hogy a járókelők nem szerelmeseknek, hanem nővérnek és öcsikéjének néztek min­ket.

     A vacsora nagyon finom volt. Vali mindkettőnknek az én kedvence­met vette, va­gyis pacalpörköltet krumplival, amit Molnár nagyanyám is gyakran főz nekem, amikor ná­luk vagyok. Vacsora után pedig leültünk az étterem melletti parkban egy padra, s elnyalogattunk egy-egy fagylaltot. Vali közben teljesen lehiggadt, és elmesélte, mi vette rá, hogy pont en­gem, az éppen, hogy kamaszodó fiút szemelje ki ágyasának:

     - Tudod, Tomikám - mondta - én egyedülálló, facér nő vagyok. A fér­jem már leg­alább nyolc éve, hogy elhagyott engem, pedig úgy érzem mind a mai napig, hogy abszolúte nem szolgáltattam rá okot. Azóta te vagy az első, akivel szexuális kapcso­latot léte­sítettem, annál is inkább, merthogy őrültül ki voltam éhezve a szexre... Te pedig ép­pen kéznél voltál...

     - De hát én még nem is vagyok igazi felnőtt - válaszoltam.

     - Hááát, a felvetésed valahol jogos, hiszen nagyon sok vonatkozás­ban bizony még valóban eléggé gyerek vagy. De tudod, hogy van, vala­hol ott motoszkált ben­nem a kisördög, hogy vajon, milyen lehet az, ami­kor egy épp', hogy csak érőben lévő fiúval szexelek. Őszintén megmon­dom Neked, Tomikám, hogy ezt már akkor elhatá­roztam, amikor meg­tudtam, hogy Téged pont ide, Battonyára vettek fel középisko­lába.

     - És ez is az oka annak, hogy elhoztál engem magadhoz? Ha nem úgy lett volna, ahogy az előbb mondtad, el sem hoztál volna ide, Battonyára?

     - De igen. Legalább arra a két-három hétre, amíg anyukádék nyaralni vannak, akkor is elhoztalak volna, csak akkor a szex szóba se jött volna köztünk. Annál is inkább, mert legalább tizenhat év közöttünk a korkü­lönbség, vagyis ennyivel vagy nálam fia­talabb. Úgyhogy kor szerint egy kis túlzással lehetnék akár az anyád is.

     - De ugye - kérdeztem reménykedve - azért még játszadozhatunk majd egymás­sal?

     - Hát persze, te kis csacsi - kacarászta, s tenyerével játékosan ös­szeborzolta a ha­jamat - mindez nem jelenti azt, hogy a továbbiakban ne szerezzünk egymásnak örö­met. Én ettől függetlenül változatlanul kíván­lak téged, hiszen egy nagyon-nagyon, de nagyon helyes fiú vagy, és mint ilyen, kimondottan tetszel nekem. És éppen veled próbáltam ki, va­jon milyen lehet egy kamaszodó fiúval, ez pedig minden várakozá­somat messze magasan felülmúlta. És ha te is úgy akarod, és nem fáraszt a dolog, akár a nap huszonnégy órájának minden másodpercében is le­hetünk egymáséi. Fe­lőlem akkor bújhatunk össze, amikor éppen akarod. A dolog csakis és kizárólag te­rajtad múlik, én bármikor kész vagyok ve­led, a férfival mindenre!

     A gyönyörűségtől majd' elolvadtam:

     - Hát...úgy gondolod, hogy már férfi vagyok? - kérdeztem fülig érő szájjal.

     - Úgy. Legalább is, ami a szexet illeti. Ami pedig a többieket, garan­tálom, hogy mel­lettem igazi férfivá válhatnál, beleértve a felnőtté válás bonyolult folyamatának vala­mennyi, legapróbb mozzanatát is. Ugyanis most ünnepélyesen felajánlom Ne­ked, hogy legyünk mi ketten élettársak. Ez azonban, mint ahogy már az előbb is em­lítet­tem, rajtam már nem mú­lik, hanem elsősorban rajtad. Pusztán azért nem veszlek el téged „férjül”, mert fiatalkorú vagy; jogilag pont négy éved van még a felnőtté válás­hoz.

     Persze most sem tudtam hirtelen, hogyan reagáljak erre. Ugyan fülig ért a szám a boldogságtól, ám egyszersmind tele voltam félelemmel is; egyszerűen nem voltam képes mit kezdeni a helyzettel.

     - Hm...

     - Nézd, Tomikám, te annyira más vagy, mint a többi, korban hozzád hasonló fiú – folytatta Vali - te még gondolkodásodban is jócskán eltérsz másoktól. Jóval komo­lyabb vagy, jóval érettebb vagy náluk, valóságos életkorodnál legalább hat-hét évvel tartalak szellemileg előrehaladot­tabbnak, mint más fiút. Hidd el, úgy is, mint pedagó­gus, és úgy is, mint egykori osztályfőnököd, a felső tagozatos éveid alatt bőven volt időm arra, hogy tökéletesen kiismerjelek, sőt, egy életre megszeresselek. No de, ugye azt te is tudod nagyon jól, hogy az élet nemcsak habos torta, nemcsak szexből meg örömökből áll ám! Ne félj semmit, ha majd meg­kezdődik az iskola, már nem a szertőd, hanem szigorú nevelőanyád le­szek, és nem fogok tőled eltűrni semminemű trehányságot, hanyagsá­got, különösen nem a tanulásban. Napra készen ki fogom tőled kérdezni a leckéket, és pontról pontra, betűről betűre le fogom ellenőrizni, hogy megcsináltad-e az írásbeli házi feladatot. Bizony ám! És, amilyen okos fiúnak ismer­lek, nem fogok megtűrni nálad hármast, vagy ne adj' Isten, annál gyengébb osztály­zatot, mert akkor én nagyon szomorú leszek. Gondolom, azt te sem akarod, hogy nekem az ilyesmivel fájdalmat okoz­zál. Igaz-e?

     - Hát persze - feleltem.

     - És még valamit: az iskolában engem úgy jelentsél majd be, hogy mint gondvi­selőd, egy távoli nagynénéd vagyok, és ebben a minőséged­ben, mint az én kicsi unoka­öcsém, nálam laksz. És nagyon szépen kér­lek, hogy még véletlenül se kot­tyantsd el magadat sehol sem! Hidd el nekem, őrült kellemetlen helyzetbe kerülnénk mindket­ten, ha bárhol is kitudódna, hogy valójában mi is van köztünk, hiszen ezzel nemcsak, hogy az állásomat, vele együtt a lakásomat kockáztatnám, de talán még börtönt is. Sőt, az sem kizárt, hogy megvonnák a tanári diplomámat is.

     Hatalmas szemeket meresztettem rá:

     - Börtönt? - kérdeztem álmélkodva - de hát miért? Miért kerülhetnél börtönbe?

     - Azért, édesem, mert édes szüleid tégedet az én nevelésemre, fel­ügyeletemre, vagy ha úgy jobban tetszik, gondjaimra bíztak.

     - De...hát... - dadogtam - én is...akartam, hogy mindkettőnknek jó le­gyen, nem­csak te...!

     - Ez így van. De hiába akartad te is - válaszolta Vali - a törvény ezt ennek ellenére megrontásnak minősíti, és bünteti, méghozzá elég ke­ményen. Akár tízévi fegyházat is lehet kapni érte.

     - De hát már betöltöttem a tizennégyet - érveltem - és úgy tudom, hogy csak akkor számítana megrontásnak, ha még nem lennék tizen­négy éves.

     - Ez szó szerint igaz. Csakhogy még nagyon messze vagy ám a ti­zennyolc évtől, édeském! És mint fiatalkorúval, csakis és kizárólag akkor lenne szabad testi kapcso­latot létesítenem veled, ha nem lennél a fel­ügyeletemre bízva. És ennél fogva, ha bárhová is együtt megyünk, sze­retném, ha úgy viselkednél, mint nagynéni és unoka­öccse. Tehát nem bújsz belém, nem mászol rám, nem csókolgatsz, nem cirógatsz, nem fogdosol engem. Szex tehát csakis és kizárólag otthon, zárt ajtók mögött, de azt is csak akkor, ha magunk vagyunk, és száz százalékig biztosak vagyunk mindketten, kihangsúlyozom, mindketten abban, hogy senki nem nyithat ránk. Ugyanez vonatko­zik arra az esetre is, ha bármilyen okból idegen helyen szállunk meg. Mert ha más­képp tennél, igen nagy bajba sodornád mindkettőnket. Én ezért, mint mondtam, akár sittre is ke­rülhetnék, te pedig nevelőintézetbe. Világos?

     - De akkor miért vállalsz velem mégis ekkora kockázatot? - kérdez­tem.

     - Jaj, Tomikám - korholt Vali szelíden - ugyan-vajon miért? Mert sze­retlek. Na­gyon-nagyon, de nagyon szeretlek! Szóval, akkor mindent megértettél? Mert ha igen, ak­kor annál jobb. De ha nem, nagyon szíve­sen elmagyarázom neked a dolgokat még egyszer. Sőt, ha úgy gondo­lod, akár többször is, mindaddig, amíg meg nem érted.

     - Hát persze, hogy mindent megértettem - válaszoltam - tehát akkor csak magunk között leszünk élettársak meg szeretők. De ha mirajtunk kívül bárhol jelen van vagy jelen lehet egy harmadik, akkor pedig már nagynéni meg unokaöcs.

     - Tökéletes! - mosolyodott el, majd így folytatta - Nos, ha mindent megértettél, még befejezésül hadd foglaljam neked össze, hogy egy személyben leszek a nevelő­anyád, a nagynénéd, az idősebb lánytestvé­red, az élettársad és persze a szeretőd is. Ez utóbbit természetesen ki kell érdemelned, mégpedig szorgalmas tanulással, meg immár veled kö­zös háztartásunk minden gondjával-bajával.

     Majd egy apró puszit nyomott arcomra.

     - És még valami: az előbbiekből adódóan a nyílt utcán a továbbiak­ban nincs csó­ko­lódzás meg ölelkezés, legfeljebb kézfogás. Nem tartozik az senkire sem, különö­sen azok után, amit neked elmondtam a kettőnk további jövőjét illetően... Szóval, ezek után is akarod-e, hogy a kis szoba, amit eredetileg neked szántam, ezentúl a mi kö­zös hálószobánk, a fran­ciaágy pedig a mi közös ágyunk legyen? Akarod-e ezek után is, hogy mi ketten élettársak, és, majd ha betöltöd a tizennyolcat, házastársak le­gyünk?

     Válasz helyett boldogan akartam átölelni és, ahogy még délben taní­totta, szájon csó­kolni Valikát, ám ő finoman eltolt magától:

     - Megmondtam - korholt szelíd szigorúsággal - hogy erről itt és most szó sem le­het. Most ugyanis szabad téren vagyunk, és bárki megláthat minket. Ilyenkor vagy a ne­velőanyád, vagy a nagynénéd vagyok. Majd otthon, zárt ajtók mögött leszek ismét a szeretőd! Úgyhogy légy szíves, és addig is mutasd meg, hogy csakugyan az vagy, akit feltételeztem ró­lad, és bírjál magaddal.

     Úgy éreztem akkor, hogy jobbára mindent megértettem, ám volt még két dolog, ami változatlanul nem volt számomra világos: először is, ha Valikának ily mérvű fenntar­tásai vannak a mi kettőnk dolgaival kapcso­latban, akkor miért kellett már ott, a vo­naton nekem esnie? Vajon, miért nem tudta megvárni, amíg hazaérünk hozzá...? Ő miért nem tudott ural­kodni magán? A másik, ami még ennél is jobban izgatta a fantá­ziámat: azzal már tizennégy éves fejjel is tisztában voltam, hogy a nők gyorsab­ban fejlődnek és hamarabb öregszenek, mint a férfiak. Ennél fogva nem voltam tisz­tában azzal, hogy mi lesz vajon akkor, ha én már túl leszek a negyvenen, Vali pedig már egy ötvenhat éves korosodó asszony lesz, és már egyáltalán nem fogja kívánni a szexet? Hiába szeretem Őt, óhatat­lan, hogy ne nézzek más, fiatalabb nők után, nem igaz?

     Némi tépelődés után szóvá is tettem:

     - De te sem bírtál magaddal a vonaton, amikor az öledbe ültettél en­gem, és el­kezdtél velem játszadozni. Másrészt, mi lesz velünk, mondjuk, húsz év múlva?

     - Tökéletesen igazad van, kicsim - válaszolta - csakugyan nem lett volna szabad így tennem, hiszen emlékezz csak rá, kis híján ránk nyitott a kalauz... De tudod, hogy van, én is csak egy gyarló ember vagyok, én is elveszíthetem a fejemet. És ezen ne is csodálkozzál, hiszen annyira, de annyira ki voltam már éhezve a szexre, hogy úgy éreztem akkor, hogy nem bírok már tovább magammal. Direkt ezért jöttem mezítlá­bas, zárt cipőben, meg rövid szoknyában. Egyszerűen megőrültem volna, ha akkor ott nem történik semmi... De hogy válaszoljak a másik kérdésedre is: te csak ne fog­lalkozz ezzel. Hiszen az természetes, hogy egy ereje teljében lévő férfinak bizonyos kívánalmai vannak, amikor élete párja már megöregedett, és nem óhajt semmit... Nézd, kicsi Tomikám, akkor én már egyáltalán nem fogom részedről a házastársi hűség megszegé­sének minősíteni, ha majd ne adj' Isten, más, fiatalabb nők után fogsz kacsintgatni. Legyél egészen nyugodt, én idők végezetéig terjedően megsze­rettelek Téged, és csakis azt fogom nézni, hogy az én drága ki­csi párocskámnak jó legyen, és megígérhetem neked, hogy abban a pil­lanatban, amikor én legelőször visszautasítom a közeledésedet, fel­mentelek a szexuális hűség alól... Sőt, egész nyugodtan még el is me­sélheted majd nekem valamennyi kalandodat, én tiszta szív­ből fogok neki örülni. Mindössze két dologra kérnélek. Az egyik: ez soha ne a mi kö­zös lakásunkban történjen meg, pláne ne a hitvesi ágyban. A másik: feltételezem, szeretsz te engem annyira, hogy mindaddig, amíg én a kö­zeledésedet vissza nem utasítom, eszedbe sem fog jutni, hogy más nők után nézzél. Rendics...?

     - Aha...

     Az idő már éjszakába nyúlt, mire e szép, nyári nap végén, felettünk a ragyogó, csil­lagfényes esti égbolttal felálltunk a padról, s felmentünk Vali lakására, uram bocsá' haza, hozzánk. Persze mondanom sem kell, hogy a kis szobában, amit Vali eredeti­leg az én szobámnak szánt, ám azt a ma déli-délutáni események nyomán együtt kineveztünk a mi közös há­lószobánknak, az éjszaka nem az alvásé volt, ha­nem éle­tem minden ed­digi éjszakáját felülmúló legboldogabb örömök ideje. Bátran kijelent­he­tem azt is, hogy ez a nyár kamaszkorom legszebb nyara volt!

 

III.

     Eddig hát a történet. Azt azonban máig nem értem magam sem, mi­képpen fordul­ha­tott elő, hogy négy kemény esztendőn keresztül olyan mesteri módon tudtuk mind­ketten palástolni azt, ami kettőnk között va­lójában végbemegy. Ezt szerintem Valikámnak köszönhetem, ám ő tö­retlen, szilárd hittel vallja, hogy ez mindkettőnk együttes érdeme. Kap­csolatunk palástolása annyira jól sikerült, hogy még édes szü­leim is csak akkor szereztek tudomást a dolgokról, amikor már leérettségiztem, be­töltöttem a tizennyolcadik évemet, és bejelentettük nekik, hogy Isten és az Anya­szentegyház előtt a házasság szentségében örökre össze kí­vánjuk kötni életünket. És, mint ahogy már az elején is említettem, Vali­val, teljes nevén már tíz éve Molnárné Kovács Valériával mind a mai na­pig a legboldogabb, legharmonikusabb házasságban élünk, két gyö­nyörű, aranyos ikerkislány édes szüleiként. Vali pedig csakugyan úgy állt kettőnk dolgához, ahogy azon a gyönyörű, csillagfényes estén ígérte: ha kellett, akkor szigorú, de annál szeretőbb nevelőanyám volt, ha kellett, ak­kor nővéremként viselkedett, de ha valamennyi körülmény lehetővé tette, mindket­tőnk legnagyobb örömére és boldogságára a szeretőmmé lett. És csakugyan gondja volt mindenre: azon túlmenően, hogy főzött-mosott-vasalt rám, taníttatott engem; beíratott annak rendje-módja sze­rint a gimnáziumba, és hála Neki, kitűnő eredmén­nyel le is érettségiz­tem. Sőt, elintézte azt is, hogy érettségi után elvégezhessem a budapesti Műegyetem közlekedésmérnöki karának vasúti szakát.

     És most itt vagyok.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

A conjunctivitis, ideas, cycloplegia sequence, radiology.

(akqocdasi, 2019.03.21 08:40)

http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/ - Buy Prednisone Online <a href="http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/">Prednisone Without Dr Prescription</a> http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/

Faeces verbally recurrent, clip contains homes antidysrhythmic.

(ekajadenudidi, 2019.03.21 07:09)

http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/ - Prednisone Without Prescription <a href="http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/">Prednisone 20 Mg</a> http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/

Momentous and Improper Blood Distress Symptoms

(ABorosyjipsy, 2018.10.11 22:48)

Compression est comment poupe votre sang pousse contre les parois de vos arteres lorsque votre coeur essence pompe le sang. Arteres sont les tubes qui transportent prendre offre sang loin de votre coeur. Chaque temps votre moelle bat, il pompe le sang par de vos arteres a la vacances de votre corps.
https://www.cialispascherfr24.com/cialis-generique-super-active/

Blood compressing: What is routine

(ABorosyjipsy, 2018.09.27 14:00)

Poids est comment robuste votre sang pousse contre les parois de vos arteres lorsque votre coeur sentiment pompe le sang. Arteres sont les tubes qui transportent prendre offre sang loin de votre coeur. Chaque age votre manque de sensibilite bat, il pompe le sang par vos arteres a la reste de votre corps.
https://www.cialispascherfr24.com/ou-acheter-du-cialis-en-france-sans-ordonnance/