Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A „művésznő” - fantasztikus krimi - első rész

2015.06.12

1. Prológus

 

1998 májusát mutatja a kalendárium. Immár kilenc esztendeje, hogy Romániában, meg­buk­tatva a szél­sőbaloldali, bolsevik, mindenki által gyűlölt Ceausescu-rezsimet, győzött a ro­mán nép demokratikus forradalma; kivégezték magát a Conducatort és élettársát is. De az egy­kori szekusok, vagyis a véres­kezű Ceausescu „elvtárs”, a mindenható diktátor, a „Kár­pátok Géniusza” által létrehozott, ám a forra­dalomban feloszlatott és szétvert félelmetes Securitate maradványtagjai sehogyan sem akartak bele­nyugodni vereségükbe. Minden lé­tező eszközt megragad­tak, és megragadnak ma is, hogy minél több borsot törjenek a demokrácia orra alá. Ezek a bandák mind a mai napig szentül hisznek nemhogy a „szocializmus” visszaállításában Romániában, de a kommunista „világforradalom” végső győzelmé­ben is. Ilyen esetet beszél el az alábbi történet.

 

2. A tudományos tanácskozás

 

Tisztelt Tudományos Ülés! - kezdte megnyitó beszédét a Magyar Tudományos Akadémia elnöke - Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Kollégák, kedves vendégek! Örömmel jelenthetem be Önök­nek, hogy miután Svájcban felfedezték az eddig szinte teljesen ismeretlen, titokzatos szubkvarkot, kiváló kollégánk, Dr.Palugyai Máté, akadémiai adjunktus úr, megismerte annak legfőbb tulajdonságait is, fel­mérhetetlen dicsőséget szerezve ez által hazánk tudományos életének. Kérem, engedjék meg, hogy a szót máris átadjam neki. Adjunktus úr, ezennel felkérem, tartsa meg tudomá­nyos beszámolóját.

     Dr. Cseterás Péter rendőr dandártábornokot, és vejét, egyszersmind munkatársát, a fiatal Dr. Ko­vács Gellért rendőr századost is természetesen a hallgatóság soraiban találjuk. Ezúttal azonban nem nyomo­zóként, csupán magánemberként, érdeklődőként, akiknek Palugyai Máté - Gellért egyik volt osztály­tár­sának, Kermanidisz Klárinak a férje, egyszersmind a fiatal százados jó barátja - elintézte, hogy be­jussa­nak az ülésre. Mindkettőjüket érdekelte a magfizika, különösen a transmateriummal elkö­vetett pénz- és ékszerlopás óta. Érdeklődve hallgatták tehát amint Palugyai hosszasan ecsetelgette a szub­kvarkokról szóló elméletét.

     - Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Hallgatóság! Odáig tehát eljutottunk, hogy e részecskék erőteljesen hasonlítanak a kvarkokra, csak tízezerszer kisebbek azoknál; innen a nevük, hogy szubkvarkok. Ener­giájuk azonban, szemben a kvarkokkal, minden eddigi emberi képzeletet messze magasan felülmúl, minthogy peta-, sőt exaelektronvoltokban mérhető, s az így leadott sugárdózis másodpercenként és négyzetszázad-milliméterenként legkevesebb 4 gray. Mivel biológiai szorzótényezője, a „Q” értéke igen magas, 100-tól akár ezerig is terjedhet, biológiai hatását megasievertekben mérhetjük. Ez annyit jelent, hogy a szubkvarkkal leadott sugárdózis egyetlen másodperc alatt képes akár ezer ember halálát is okozni! Nagyon kérem Önöket, bárki dolgozik e részecskékkel, óvakodjon tőlük! Hatótávolságuk azon­ban szerencsére elég kicsi, maximálisan mindössze legfeljebb 150 méter lehet, tehát egy -sugár­zásnál használatos ólomvédőpajzs elnyeli őket, sőt, biztos védelmet nyújt ellenük...

     - Megáll az eszem! - suttogta Gellért apósa fülébe - Ez egyszerűen fantasztikus...! Matyi, Matyi, miket tudsz te kitalálni...!

     - Halkabban, fiam - felelte a dandártábornok - mások hallgatni szeretnék az előadást. Majd a végén megbeszéljük...Bár, ami a barátodat illeti, én azt hiszem, ő meg egy kriminalisztikai- vagy jogászkonfe­rencia tartalmát nevezné fantasztikusnak.

     Egy mellettük ülő idős úr rájuk szólt:

     - Ejnye, uraim, nem érne rá szünetben megbeszélni? Figyeljenek már oda...!

     - Elnézést, uram - felelte Gellért bocsánatkérően - kicsit hangosak voltunk.

    Az előadás végeztével Cseterásék Mátéhoz siettek. Meglehetősen nehezen jutottak a közelébe, mert kollégák, munkatársak, érdeklődők hosszú perceken keresztül szorongatták a fiatal fizikusadjunktus kezeit, és gratuláltak tanulmányához innen is, onnan is.

     - Matyi...! - integetett Gellért - Itt vagyunk! Vegyél már észre minket is!

    - Jövök, Gellértkém, máris állok rendelkezésetekre! - majd az őt körülvevő emberekhez fordult - Bocsássanak meg, hölgyeim és uraim, vár két barátom.

 

3. Pillantás a régmúltba

 

Hagyjuk most a fizikuskongresszust, Cseterásékat, és a szubkvarkokat. Tekintsünk vissza néhány perc erejéig a régmúlt időkre, az ötvenhatos forradalom napjaiba. Vidám, mosolygós, verőfé­nyes ősz volt az ezerkilencszázötvenhatos. Magyarország sokat szenvedett népe sorsdöntő, de sajnos, re­ménytelen csatáit vívta a szovjet megszálló scselbanyinokkal meg a malinyinokkal és az ezekkel szö­vet­séges magyar marosángyörgyökkel, münnichferencekkel és más kommunista hazaárulókkal, bri­gantik­kal. E vészterhes napokban jelentkezett a fővárosi MÁV-kórház idegsebészeti osztályán egy kétség­beesett fiatalasszony, négy év körüli kislányával. Amíg dolgozott, pénztáros volt a Nyugati pá­lyaudvarban, ám demokratikus gondolkodása miatt elbocsátották; egyedüli „bűne” az volt, hogy szót merészelt emelni a Rákosi-banda ávósainak, a mindenható „elvtársaknak” a kegyetlenkedései ellen, minthogy fér­jét elhurcolták „málenkij robot”-ra a napjainkban már hál'Istennek, nem létező Szovjet­unióba. Ke­zelőorvosuk - mellesleg elismert idegsebész - Dessewffy tanársegéd most is a szokott ked­vességgel, meleg szeretettel, mosolyogva fogadta:

     - Isten hozta, kedves Tschirmann-né asszony. Ki a beteg?

     - Doktor úr - suttogta alig hallhatóan Tschirmann-né könnyeit nyelve - a drága pici lányom...

     - No! Hát mi történt?

     - Egy bitang ávós...Tudja, álltam sorba kenyérét, és olyat találtam mondani, ami az előttem álló fér­finak nem tetszett...

     - Miért, mit mondott?

     - Mindössze annyit, hogy szegény férjem, ki tudja, hol sínylődik ebben a hatalmas kommunista bör­tönben...Ekkor hátrafordult, és visszkézből egy jókora pofont akart nekem lekeverni...

     - De még mindig nem értem, mi a baj, asszonyom. Hogyhogy csak akart?

     - Hát éppen ez az - eredtek el az asszony könnyei - az a bizonyos pofon a karomon ülő kicsi lány­kámat találta el, nem engem. Még azt sem vette figyelembe, hogy a gyerek ott van a kezemben. Ordi­bált, hogy „na, most megtanítalak kesztyűbe fütyülni, te mocskos reakciós kurva”, meg olyanokat, hogy „még egy szó a munkás-paraszt hatalom ellen, és mindketten megdögöltök a kölykeddel együtt!” De ha a doktor úr egy égő gyufát tartott volna ennek a fickónak a szájához, ott még a Szűzmária is robbant volna a pálinkagőztől, annyira be volt rúgva...

    - Hej, lelkem, annyi bajt, keserűséget okoznak nekünk, ez sajnos, igaz. A legkevésbé sem munkás- vagy paraszthatalom ez, hanem bugrishatalom meg tahóhatalom. De óva intem, Tschirmann-né aszony, hogy ilyeneket mondjon, mert olyan időket élünk, amikor még a falnak is füle van... Ennek a kórháznak a személyzete is hemzseg az orvostudományhoz, egészségügyhöz az égvilágon semmit nem értő kommunistáktól, a léhűtő, feneküket meresztő, dologtalan párttitkároktól, meg a „jóelvtársak”-tól. Minden falat kenyérért kár, amit beléjük tömnek... Szóval, mikor is történt az a bizonyos pofon?

     - Egy jó hete...

     - Az Isten áldja meg, akkor miért nem jött azonnal?

     - Tanársegéd úr, drága, ez nem olyan egyszerű. Tudja, már sok helyen voltam. De, amikor meg­tudták, hogy „osztályidegen” vagyok, mindenütt szenvtelenül elutasítottak... Pedig Váradi professzor úr a szomszédunkban lakik...azt mondta, ha el nem takarodok, rögtön hívatja a szovjet járőrt és engem is elvitet Szibériába, mint osztályidegent...

     - Jaj, lelkem, arra nem is gondolt, hogy egyenesen hozzám kellett volna jönnie? Én nem kommu­nistákat meg keresztényeket meg állítólagos „reakciósokat”, „osztályidegeneket” gyógyítok, hanem embereket. Embereket, akik betegek és gyógykezelésre szorulnak.

     A doktor hangja ekkor felháborodottá vált:

     - Ami pedig a maga Váradi „professzorját” illeti, életemben nem láttam nála nagyobb bolsevik Rákosi- és Dzsugasvili-fenéknyaló, orvosi esküjéről megfeledkező disznó „jóelvtársat”. Orvos az ilyen? Nyavalyát! Úgy jutott nemcsak, hogy doktorátushoz, de még egyetemi tanári címhez is, hogy Farkas Mihály „elvtárs” hasmenésére eltalálta a megfelelő terápiát, azt is puszta véletlenségből! Egyébként talán még a gyomorrontást sem tudja megkülönböztetni a náthától! Ember az ilyen? Egy frászt! Vadállat, asszonyom, vadállat! Sőt, annál is rosszabb! Párttitkár, tehát maga a sátán! Az ilyen­nek legszívesebben beletömném a fenenagy pirosdiplomáját a pofájába, és meggyújtanám. De belesüt­ném a homlokába a piros csillagot, mellé egy horogkeresztet, hogy legalább szimmetrikus legyen! A sarlóval ki kellene miskárolni, a kalapáccsal pedig kiverni a protézisét, hogy az Isten pusztítaná el valamennyit, az összes megszálló szovjet gyarmatosítóval együtt...! Cseberből vederbe cseppentünk, asszonyom! Fasizmusból a kommunizmusba! Mindkettőhöz jócskán tapad emberi vér. Mindkettő egykutya, csak ellenkező előjellel. Bocsásson meg kedves Tschirmann-né ezekért a kifejezésekért meg a politizálásért, de egy kicsit elragadtattam magam...

     A kislány is megszólalt:

     - Anyu, ugye, látni fogok újra?

     - Hát persze, virágszálam... - babusgatta anyja.

     - Na gyere, te kis vakarcs, hadd nézzelek - mondta kedves-tréfálkozva a doktor.

     Hosszasan vizsgálgatta a kis pácienst, majd így szólt:

     - Tschirmann-né asszony! Őszinte leszek magához. Bizony, a gyerek állapota igen súlyos. Azonnali koponyaműtétet kíván. Ám ehhez az Ön beleegyezése is szükséges, mégpedig azért, mert ez a műtét kétesélyes. Gondolom, érti...

     - Nem teljesen, doktor úr.

     - Nézze, Tschirmann-né, ötven százalék a valószínűsége, hogy a gyermek ezt a műtétet nem fogja túlélni - mondta a tanársegéd nehéz szívvel - ez esetben viszont neki lesz jobb...

     Az anya egy másodpercre összerezzent.

     - Sajnos, asszonyom, ez a helyzet. Ellenben, ha a műtét sikerül, garantálhatom a százszázalékos gyógyulást, mégpedig minden maradandó károsodás nélkül... Nos, hogy dönt? Megoperáljam a kis drágát?

     - Doktor úr, beleegyezem...Hiszen mindnyájan a Teremtő kezében vagyunk...

     - Akkor itt legyen szíves aláírni.

***

     A kis Tschirmann-lány pedig - amint a sikeres, komplikációmentes műtét után visszanyerte szeme világát - szemecskéjét kinyitva, első pillantása édesanyjára esett.

 

4. Rejtélyes halálesetek

 

Most azonban térjünk vissza a mába, 1998 nyarába. Cseterásékat egy titokzatos halálesetsorozat foglal­koztatta. Azt még úgy-ahogy megértették (már amennyire egy emberélet kioltását meg lehet érteni), hogy neves hazai és nemzetközi közéleti személyiségek, tudósok, politikusok, békehar­cosok, stb. voltak az áldozatok, ám azt már sehogy sem tudták megemészteni, hogy mindez egy-egy politikai jellegű demonstráció alkalmával. A legkülönösebb az egészben az, hogy akik az elhaltak közelében tartózkodtak, enyhe sugárbetegséget szenvedtek, jóllehet, a boncolások egyik esetben sem mutattak ki sugárfertőzést; az áldozatok halálát egyértelmű szívinfarktus okozta. Nem volt ez másképp Okamoto Tsutsumi, egy idős japán békeharcos, a nagaszaki atomtámadás egyik túlélője, vagy Cseterásék öreg kedvence és barátja, Dr.Perényi Gerő, a neves szülész-nőgyógyász és gyermek­gyógyász professzor esetében sem, aki nemcsak orvostudósként vált Európa-hírűvé, de mint nemzet­közi békepropagandista is elévülhetetlen érdemeket szerzett.

     Cseterás szomorúan konstatálta:

     - Hej, fiam, ő bizony több kisbabát már nem fog a világra segíteni... Több beteg kisdedet már soha többé nem gyógyít meg... Pedig nyolcvanhárom évesen is olyan egészséges volt, mint a makk... De hát miért? Miért kellett meghalnia? Kinek állt az útjában? Mit vétett? Feléred ezt ésszel, Gellért?

     - Egyszerűen nem tudom, de nem is akarom elhinni. Olyan ez az egész, mint egy gonosz tréfa - felelte szinte sírva a fiú.

     - Sajnos - folytatta a főosztályvezető - nem tréfa. Ez nagyon is élő, de annál szomorúbb valóság. Ám ami méginkább sajnos, és még szomorúbb, hogy jogilag egyetlen esetben sem történt bűntény, így büntetőeljárást még ismeretlen tettes ellen sem kezdeményezhetünk. Az ügyet legfeljebb államigaz­gatási eljárás keretében vizsgálhatjuk. A dolgoknak pedig mindenképpen jó lenne a végére járni... Van-e valamilyen épkézláb ötleted, Gellért?

     - Hát apuka, bizony nem sok. De szerintem igenis, történt bűntény. Induljunk csak ki abból, hogy az áldozatok halálát az eddigi vélemények szerint okozhatta úgy szívinfarktus, mint hirtelen, igen kis felületre, de hatalmas dózisban leadott sugárfertőzés. Azok pedig, akik az elhaltak közvetlen közelé­ben tartózkodtak, úgyszintén sugárbetegséget szenvedtek, de nagyságrendekkel enyhébbet, mint az áldozatok.

     - Nem értelek, fiacskám. Hogyhogy úgyszintén sugárfertőzést kaptak, akik a közelben voltak? A hullák a legkevésbé sem voltak radioaktívak. Dozimetrikusok mérték be őket, a legmodernebb műsze­rekkel...Vagy valaki (valakik?) sugárforrást helyezett volna el az ominózus helyeken? Akkor az állí­tólagos tettesnek előre tudnia kellett, hogy áldozatai pont ott foglaltak helyet, hogy ezt megtegye. Márpedig ezt kötve hiszem. Hidd el, fiam, nem történt egyik esetben sem bűncselekmény. Sajnos, tehetetlenek vagyunk... Saját szakálladra, magánemberként pedig nem nyomozhatsz, ezt tudod nagyon jól.

     - De a kurvaisten bassza meg, akkor mi a Náncsi néni búbánatos picsájáért vagyunk mi „különle­ges” ügyosztály, ha nem az ilyenekért?!? - csattant fel Gellért - Tele van a tököm az egésszel...

     - Megértelek, fiam - próbálta apósa vigasztalni - de lásd be, hogy roppant kínos a dolog. Hanem tudod mit? Gondűzés gyanánt estére elmehetnénk a Budai Orfeumba, asszonyok nélkül, jó? Elhívjuk Krecsmárit meg Mányokit is. Csapunk egy görbe estét, vagy ha úgy jobban hangzik, egy jó kis kanbulit. Leisszuk magunkat a fekete földig! Mit szólsz hozzá, mi?

     Azzal öklével mosolyogva oldalba bökdöste vejét.

     A Budai Orfeumról, illetve magáról az elnevezésről tudnunk kell, hogy az általános nagy nosz­talgiahullám keretén belül ez az intézmény az előbbi névként éppen 1998 nyarán kezdte reneszánszát élni. Nos, nyomozóink ide készültek.

     Ekkor valaki kopogtatott az iroda ajtaján. Dr. Mányoki Ádám ezredes volt, Cseterás általános he­lyettese; állítólag késői egyenes ági leszármazottja a Rákóczi-szabadságharc híres festőművészének. Látszott rajta, hogy nincs éppen a legrózsásabb kedvében.

     - Jelenthetek, főnök? - kérdezte.

     - Pillanat, Ádikám - felelte Cseterás - előbb arra válaszolj, volna-e kedved velünk, négyesben a Budai Orfeumban egy görbe estéhez?

     - Látom, Peti bátyám, fene jó kedved van, de sajnos, kénytelen vagyok ünneprontó lenni.

     - Ne bomolj, helyetteském. Mi a gond?

     - Római-parti nyaralójában délután hat óra tájban holtan találták Dr.Garay Arnold honvéd alezre­dest, a Bem Laktanya parancsnokát.

     - Na, apuka, lőttek az orfeumnak - vágott Gellért bosszúsan a levegőbe öklével.

     - Kár úgy elkeseredned, Gellért - felelte Mányoki - ma ugyanis én vagyok az országos ügyeletve­zető. Én, Mányoki Ádám rendőr ezredes, és nem más. Krecsmári, ha nagyon akar, veletek tarthat.

     - Szerintem - mondta a tábornok - nem ma, hanem holnap leszel ügyeletvezető. Gondolod, ezredes úr, hogy akkor hívtalak volna bulizni? Nézd csak meg jobban a határidőnaplódat!

     - Egykutya - legyintett egyet Mányoki lehangoltan.

     Gellért azonban kíváncsi volt az újabb haláleset további részleteire is, ezért a következő kérdést tette fel:

     - De mondd már, ezredes úr, mi volt! Hogy volt tovább?

     - Mi lenne? Hogy volt? Kelemennek zsebe volt - kapta fel Mányoki a vizet - Te, százados úr, csak mulassál! Érezd jól magadat...!

     - Ne veszekedjetek már - avatkozott közbe Cseterás - inkább higgadj le, Ádám, és folytasd, légy szíves. Szóval, mikor halt meg az alezredes?    

     - Már oszlásnak indult - felelte a főosztályvezető-helyettes - legalább egy olyan...jó két hete halott.  Hogy nem kereste senki, ez annak tudható be, hogy kivette az összes szabadságát azzal, hogy nyaralni megy az olasz tengerpartra, Jesolóba. Megrögzött agglegény volt világéletében, nem volt soha csa­ládja. Így eltűnése nem tűnt fel senkinek sem...

     - Értem - felelte Cseterás - Vittek el tőle valamit?

    - A telekszomszédok szerint semmit sem. Ismerősként jártak be a nyaralóba, az ales gyakran poha­razgatott velük. Tehát ezek az emberek ismerték a ház minden zegét-zugát.

     - Az orvosszakértők mit állapítottak meg?

     - Szívinfarktust...De ezt még a kórboncnok is elég bizonytalankodva mondta.

     - Tehát - gondolkodott el Cseterás - ezek szerint vehetjük úgy is, hogy a halál oka ismeretlen... Mondd, Ádi, radioaktív sugárzást nem észleltetek...? Ó, de ostoba is vagyok, hiszen nem is gondolt rá senki. Na, és ki fedezte fel a halálesetet?

     - Az egyik szomszéd. Zárva találta az ajtót.

     - És mit tett ezután? Mármint az után, hogy zárva találta az ajtót.

     - Belesett az ablakon, s ott látta Garayt a földön fekve. Erre betörte az ablakot és ott mászott be.

     - A vityilló kulcsát nem találták meg a fiúk? - érdeklődött tovább Cseterás.

     - Nem. És éppen ez az, ami a gyanúmat felkeltette. A tettes valamilyen módon megölte az alezre­dest, rázárta az ajtót, majd, mint aki jól végezte dolgát, a kulccsal együtt olajra lépett.

     - Nem volt ez az ember véletlenül szívbeteg? - kérdezett közbe Gellért.

     - Már mondtam, hogy nem tudja még az orvosszakértő sem. Te, Gellért, nem egy hasonló típusú gyilkosságra tippelsz, mint amilyen tavaly volt Kóspallagon?

     - Az ördög nem alszik, ezredes úr - felelte Gellért - szerintem ezt is érdemes lenne komolyan szem előtt tartanunk. Mit gondolsz, ki látta élve utoljára?

     - Nem gondolom, hanem tudom. Egyik tiszt-társával beszélgettem, ő elmondta, hogy utolsó, szol­gálatban töltött műszakja után Garayt az Astoriánál látta egy csinos nővel. Felszálltak a metróra. Azt viszont ne kérdezd, Gellért, hogy ki volt ez a nő, az illető bajtárs nem ismerte, életében akkor látta először.

     - Márpedig - szólt Cseterás - a nő kilétét okvetlenül meg kell tudnunk. Fontos koronatanú lehet. Itt sem tudjuk ugyan egész pontosan, hogy történt-e bűncselekmény, de mivel még az orvosszakértő sem adott egyértelmű választ, úgy kell tekintenünk, mintha Garay Arnoldot meggyilkolták volna. Így leg­alább jogcímünk is van a büntetőeljárás megindítására ismeretlen tettes vagy tettesek ellen.

     - Várj, főnök, személyleírás is van erről a nőről - mondta Mányoki.

     - Jaj, Ádi, Ádi! Miért nem ezzel kezdted mindjárt? Szóval?

     - Mert nem kérdezted. Tehát: 40-45 év közötti, de igen fiatalos, sőt, egyenesen ledér öltözködésű és mozgású volt a hölgy...

     - Pillanat, ezredes úr! - vágott közbe Gellért - bocsánat, hogy közbeszólok, de hívatni kellene egy grafikust, hogy fantomrajzot csináljon  erről a spinkóról!

     - Benne vagyok - felelte Cseterás, azzal a telefon után nyúlt, s tárcsázta Csillebérczi főhadnagyot, aki elsőrangú grafikus hírében állott.

 

5. A „művésznő” színre lép

 

Kellemes, meleg, kora nyári este. A pesti ember, ha otthoni munkája, no meg persze pénztárcája engedi, szórakozni indul. Nincs ez másképp nyomozóink esetében sem. A négy férfi komótosan sétálgatva baktatott a tizenkettedik kerület kertvárosi utcáin a Zugliget felé, kikapcsolódni a Budai Orfeumba. Béke, nyugalom, csodálatosan szép naplemente, békésen trécselő öregasszonyok, nyivá­koló, úton átfutó kóbor macskák, kisgyermekeiket babakocsiban levegőztető fiatal anyukák-apukák, toprongyos punkok, hazafelé igyekvő munkásemberek, járda mellett parkoló amerikai rendszámú lu­xusautók, kényeskedő, kiskutyát sétáltató idős hölgyek, utcai padokon békésen ultizgató és sakkozgató öregurak mindenfelé.

    Cseterásék szokatlanul könnyednek, nyugodtnak érezték magukat. A Béla király utcába érve már messziről látták a Budai villogó fényreklámjait. Krecsmári hadnagynak feltűnt, hogy e fényreklámok között szerepelt a budapesti éjszaka nemrégiben befutott kedvencének a neve, bizonyos Cséri Csicsi is. Hiába, a demokráciával óhatatlanul együtt jár a nyugatosodás (vagy inkább nyugatmajmolás?) is...

     - Nocsak - mondta a hadnagy - Cséri Csicsi. Most hallok róla életemben először, pedig már negy­ven évet megértem. Vajon ki lehet?

     - Nem Csicsi az, Laci bátyám, hanem Chee-Chee. Elvégre így van kiírva, nem?

     - Most mondjam azt - nevetett a hadnagy - mint az egyszeri paraszt bácsi, aki feljött a komájával Pestre?

     - Miért? - kapcsolódott be a beszélgetésbe Mányoki is - mit mondott az öreg?

     - Hát azt, hogy ne kukkolj, a curva életbe!

     Harsány hahotában törtek ki mind a négyen. Legjobban Krecsmári kacagott saját viccén.

     Az Orfeum bejárata előtt az aranysujtásos portás udvariasan hajlongva tessékelte befelé nyomozó­inkat:

     - Parancsoljanak, uraim, befáradni. Legyen szabad szíves figyelmüket felhívni a kötelező fogyasz­tásra. Személyenként háromezer forint, vagy ennek megfelelő USA-dollár, illetve német márka, eset­leg brit fontsterling. Mivel méltóztatnak fizetni: forinttal vagy devizával?

     - Nekünk tökéletesen megfelel a jó öreg magyar forint is - mosolyodott el Cseterás, azzal zsebébe nyúlt, s kivett négy darab Széchenyi-bankót - a többi az öné.

     - Hálásan megköszönöm, uraim.

     Jó ideje üldögéltek, iddogáltak, viccelődtek, nevetgéltek már odabent, amikor a színpadon megje­lent a konferanszié:

     - Hölgyeim és Uraim! Most pedig következik nosztalgiaszámaival estünk fénypontja, mindannyi­unk kedvence, a messze földet megjárt, csinos, kedves Cséri Csicsííííí!!!

     A konferanszié még el sem hallgatott, a közönség vastapsba, örömrivalgásba s tetszésnyilvánító füttykoncertbe kezdett, a zenekar pedig tust húzott. Kisvártatva rendkívül csinos, fekete félhosszú hajú, negyvenes nő jelent meg a színpadon, csodálatosan szép, hófehér szőrmeboája kivételével teljes egészében pirosba öltözve szűk, testre simulóan feszes miniszoknyában, szexis, igen magas tűsarkú, zárt, mezítlábas körömcipőben, mélyen dekoltált ujjatlan mellényblúzban; pompás, ugyancsak piros, fodrozott melltartója még inkább kiemelte amúgy is formás, hatalmas kebleit.

     - Ő az - suttogta Cseterás - Cséri Csicsi.

     Gellért, ha nem ült volna, fenékre ült volna a meglepetéstől! Csillebérczi főhadnagy ennél élethűbb fantomrajzot a legrosszabb indulattal sem tudott volna csinálni! A fiatal százados legszívesebben fel­kiáltott volna! Ez lenne az a bizonyos csinos, negyven körüli hölgy, akivel Dr.Garay Arnold alezredest utoljára élve látták...?

     - Mi bajod, Gellért? - kérdezte Mányoki.

     - Nézd csak meg, ezredes úr kérlek, a fantomrajzot, mindjárt megtudod!

     Mi tagadás, Mányoki igazat adott Gellértnek. Elismerően súgta a többieknek:

     - Kellemesen csalódtam. Mindenre számítottam, ám arra a legkevésbé, hogy egy ennyire fontos tanú szinte órák alatt előkerüljön. Műsorszünetben ki kellene hallgatnunk.

     - Helyes - felelte a főosztályvezető - de most inkább töltsünk újra mindenkinek.

     Cséri Csicsi ezalatt vígan énekelte - a közönség ütemes tapsának kíséretében - a közismert, erede­tileg Adriano Celentano számát, egy ősrégi slágert, a „Négyszázezer csók”-ot olasz nyelven:

„La ventiquattromila bacci...”

     Cseterás odaintette a főpincért:

     - Kérem, főúr, volna kedves megmondani a művésznőnek, hogy szeretettel várjuk szünetben az asztalunknál?

     - No de uram - ellenkezett majdhogynem felháborodottan a főpincér - a Művésznő nem ismerkedik. Neki megvan a maga baráti köre. Igen sajnálom, hogy ezt a kérését nem teljesíthetem, de...

     - Rendőrség - vette elő igazolványát A főosztályvezető - Dr. Cseterás Péter dandártábornok va­gyok, az ORFK Különleges Ügyek Főosztályának a parancsnoka. Legyen szíves, és küldje a művész­nőt. De mielőtt megtenné, szeretném, ha válaszolna néhány kérdésünkre.

     - Elnézést, tábornok úr - szeppent meg a főpincér - nem tudhattam, hogy önök...

     - Jól van, kérem, hagyja a mentegetődzést. Inkább arra válaszoljon, hogy mióta dolgozik önöknél a művésznő.

     - Körülbelül egy éve. Azelőtt az Átrium Hyatt-ben énekelt. De fellépett különféle társadalmi ren­dezvényeken is, teljesen ingyen, pedig nála egy félórás fellépés alsó hangon negyvenöt-ötven rongyba kerül...

     - Ezt úgy érti, ötvenezer forintba? - kérdezett közbe Krecsmári.

     - Nem egészen.

     - Hát?

     - Természetesen USA-dollárban, vagy brit fontban.

     - Ejha, nem semmi! - füttyentett egyet a hadnagy - no de folytassa, kérem. Mit értsek társadalmi rendezvény alatt? Mikor lépett fel utoljára ön szerint ilyenen Cséri Csicsi?

     - De kérem, tábornok úr...

     - Én nem vagyok tábornok. Krecsmári László hadnagy vagyok Cseterás tábornok úr közvetlen munkacsoportjából. Szóval, mit jelentsen az, hogy „de kérem”?

     - A Művésznőt a vendég nálunk sohasem titulálja Cséri Csicsinek, csakis és kizárólag úgy, hogy művésznő, avagy Cséri művésznő.

     - Azért nem kellett volna kikérnie magának... Tudja-e ön a művésznő igazi nevét? - kérdezte most Gellért, a „művésznő” szót kissé cinikusan kihangsúlyozva - egyébként, szíves engedelmével, Dr. Kovács Gellért rendőr százados, főosztályvezetői vizsgálótiszt vagyok.

     - Hja, százados úr, azt csak hivatalos helyeken tudják. Tudja, neki kifejezett kérése, hogy valódi nevét csak rendkívül indokolt esetben szolgáltassuk ki.

     - Értem. De még mindig nem felelt az előbbi kérdésemre. Vagyis, hogy mit ért ön társadalmi ren­dezvényen.

     - Hát.... - vakargatta fejét a főpincér - így kapásból nem is tudom...hacsak ide nem sorolom a tava­lyi pusztavacsi békefesztivált is...

     - Rendben, kérem - szólalt meg ezúttal Mányoki - egyelőre nem is érdekes. Egyébként Dr. Mányoki Ádám rendőr ezredes vagyok, a Különleges Ügyek Főosztálya helyettes vezetője. De ha mi most ilyen szépen bemutatkoztunk magának, úgy lenne illő, hogy ön is elárulja a nevét nekünk.

     - Kérem, uraim. Romitán Győző vagyok.

     - Hát, köszönjük a szíves információt, Romitán úr. Kérem, folytassa a munkáját, mert a vendégek már türelmetlenek. És ne feledje: szünetben beszélni akarunk a „művésznő”-vel - bocsátotta el Má­nyo­ki a főpincért.

     - Hát ez óriási - lelkesedett Gellért, miután a főpincér elment.

     - Micsoda? - nézett vejére Cseterás - Mi az óriási?

     - Az, hogy egy koronatanút ilyen gyorsan felkutattunk - válaszolta a fiú.

    Azt akarta mondani, hogy Cséri Csicsi személyében a tettesek egyikét véli felfedezni, de ahogy apósa ránézett, abból megértette, hogy tulajdonképpen azt sem tudják, történt-e egyáltalán bűntény.

    Cséri Csicsi pedig szünet előtti utolsó szám gyanánt egy régi, kedvenc nosztalgiaszámot énekelt, az Ottawan együttestől a „Hands up”-ot, természetesen angolul. A nagy vastaps elülte után kecses, ringó, szinte kihívóan riszáló léptekkel indult Cseterásék asztala felé.

     - Szép jóestét, uraim - szólalt meg meglehetősen kacéron - ugye, maguk hekusok?

     - Eltalálta - felelte Mányoki - különben csókolom a kis kacsóját, Csicsike. Kérem, foglaljon helyet körünkben, ha nem raboljuk az idejét.

     - Ejha, ezt nevezem. Most beszélnek velem életükben először, és máris veszik maguknak azt a bá­torságot, hogy csak úgy per „Csicsiké”-nek neveznek engem. De sebaj. Maguknak megengedem, mert maguk olyan kedves, rokonszenves fiúk, még akkor is, ha zsernyákok. Volna egy cigarettájuk?

     - Parancsoljon - nyújtotta a nő felé cigarettatárcáját Krecsmári - Szofi megfelel?

     - Ó, kedves kis hekusom, ez a kedvencem, köszi szépen. Hálám a sírig üldözi - vette elő Csicsi hosszú szipkáját, majd komótosan rágyújtott.

     - Gondolom, sejti, kedves Csicsike, miért kérettük - folytatta Krecsmári a dizőzzel való beszélge­tést.

     Cséri Csicsi jó mélyet szívott cigarettájából, majd élvezettel fújta ki orrán, és beszéd közben a szá­ján a füstöt:

     - Biztos nem a két szép szememért.

     (Hej, pedig ha tudná az olvasó, hogy a későbbiekben még mekkora jelentőssége lesz éppen ennek a két szemnek, történetünk itt akár véget is érhetne. De ne vágjunk a dolgok elébe.)

     - Hát mi tagadás, valóban nem éppen udvarolni szándékozunk magának, kedves művésznő - vála­szolta Cseterás.

     - Ugyan, kérem, most mit alakoskodik? Szólítson csak egész nyugodtan Csicsikének. Szóval, mi a gond?

     - Csicsike! Ismerte maga Garay Arnold alezredest?

     - Kedves fiú. El akar venni engem feleségül. Csakhogy én nem megyek hozzá. Nem ettem én me­szet, kérem, hogy feladjam a függetlenségemet!

     - Ó, de nagy paraszt vagyok, még meg sem kérdeztem, mit fogyaszt - kapott a fejéhez a tábornok.

     - Tudja mit? Egy Camus-t innék.

     - Hallja, Csicsike - jegyezte meg Gellért - van ám ízlése, de azt hiszem, igénye is. Pincér!

     - Igen, uram - jött oda újra Romitán - parancsoljon.

     - Vendégként hívtuk, nem nyomozóként. Lesz szíves a művésznőnek hozni egy deci Camus-t.

     - Jéggel együtt - toldotta meg Cséri Csicsi.

     - Máris hozom.

     Cseterás pedig folytatta a kérdezősködést:

     - Tehát, emlékszik, mikor beszélt utoljára az alezredessel?

     - Háááát...kábé két hete.

     Cseterás hirtelen felvillanyozódott. Összefüggés lenne az alezredes halála és Cséri Csicsi között? Garay mégis bűncselekmény áldozata lett volna? De hát eddig semmiféle, bűncselekményre utaló nyomot nem találtak...!

     Nem, mégsem...

     - Pontosabban is meg tudná határozni?

     - Csak az, hogy csütörtöki napon volt. Amikor én szabadnapos vagyok.

     - Délelőtt? Délután?

     - Déééélelőtt - legyintett a dizőz - én, kérem szépen, legalább déli tizenkettőig (ha nem tovább) húzom a lóbőrt. Annyira délután, hogy volt már talán fél öt is, ha nem öt.

     Majd jó mélyet szívott cigarettájából, s élvezettel fújta ki a füstöt, miközben két combját kacéran keresztbe rakva, mezítelen lábfejét kissé kiemelte cipőjéből, melyet néhányszor szexisen kissé meg-meglóbált rajta. Közben Romitán főpincér kihozta a Camus-t a jégkockával:

     - Parancsoljanak, uraim.

     - Hát akkor: isten-isten, kedves kis zsarukáim! - emelte poharát Cséri Csicsi nyomozóinkra.

     - Egészségére, Csicsike. Szóval körülbelül fél öt és öt között beszélt utoljára az alezredessel - foly­tatta a kikérdezést ezúttal Mányoki.

     - Igen. Az Astoriában megittunk ketten egy üveg Cinzanót, majd utána elkísértem Arnit a metró­hoz.

     - Tovább nem? Csak a metróig?

     - Nem. Arni másnap utazott nyaralni Olaszországba, Jesoloba, azt mondta akkor, rám sincs szük­sége.

     - Érdekes, Csicsike. Magukat ugyanis látták két héttel ezelőtt, hogy együtt szálltak fel a metróra. Gondolkozzon csak egy kicsit!

     - Isten bizony, nem emlékszem ilyen mértékben a dolgokra. De miért érdekli magukat ennyire Arni?

     - Mert Arni meghalt. Ennek éppen tegnap, azaz csütörtökön volt két hete - mondta ezúttal Krecs­mári hadnagy - és éppen önnel látták élve utoljára. Nos, hát ezért érdekel minket ennyire Arni.

     Cséri Csicsi komolyan megsértődött:

     - Kinek néznek maguk engem? - kérdezte felháborodva - Gyilkosnak?

    - Kár úgy idegeskednie, Csicsike - felelte Krecsmári - mi magát nem gyanúsítjuk semmivel sem. Csak öntől, mint koronatanútól szeretnénk néhány részletet tudni.

     Csicsi erre még idegesebb lett; szabályszerű zokogásba kezdett:

     - De...mi...töhöhö...hörtéhéh...éhént vele...?

     - Ezt, sajnos, még nem tudjuk. Azt sem, hogy betegség áldozata lett-e, azt sem, hogy esetleg meg is gyilkolhatták, de még azt sem, hogy akár öngyilkos is lehetett.

 

6. Betegség vagy gyilkosság?

 

Egy kerek hét telt el azóta, hogy nyomozóink beszélgettek a Budai Orfeum főpincérével és kétes hírű dizőzével, Cséri Csicsivel. Cseterás és Gellért a tábornok irodájában éppen az eddig ta­pasz­taltakat elemezték.

     - Itt valami sántít - jegyezte meg A főosztályvezető - ez a nő nem mond igazat.

     - Miből gondolod, apuka? - kérdezte Gellért.

     - Hogy miből? Nos, ide hallgass: az alezredesnek ez a bizonyos bajtársa, Bátor Károly őrnagy, határozottan emlékszik az ominózus napon történtek minden egyes részletére, tehát arra is, hogy nem­csak Garay, de a művésznő is felszállt a metróra. Bátor őrnagyot én is meghallgattam, nemcsak Mányoki.

     Margitka, a titkárnő zavarta meg a fejtegetést:

     - Cseterás úr, kész a kávé - hozta be tálcán a finom, gőzölgő italt.

     - Drága Margitka, ha már megittuk volna, is késő lenne. Különben köszönjük szépen.

     - A tábornok úrnak mindig szívesen. De tessék mondani, Mányoki ezredes úrral mi van, hogy már le-galább egy hete nem látjuk?

     - Jaj, Margitkám... Apropó, Gellért, de jó, hogy Margitka eszembe juttatja: Ádi két álló hónapig nem lesz. Ugyanis „nyaralni”, akarom mondani, telelni van a Spitzbergákon. Péntek este repült Swalbardba.

     - Hű, az angyalát - füttyentett Gellért - ez igen! Szegény, teljesen le fog fagyni. Swalbard ugyanis a világ legészakibb lakott szigete az Atlanti-óceánban, pontosabban már nem is ott, hanem a Jeges-ten-gerben.

     - Biztos vitt magával meleg holmit - jegyezte meg Cseterás.

     - Tehát - kezdett Gellért újból a fejtegetésbe - ott tartottunk, hogy dizőzünk harmincadikán, csütör­tökön igenis felszállt a metróra, jóllehet, ezt előttünk határozottan tagadta... De mi az ördög lehet ezzel a célja..? Szégyelli talán az alezredessel való kapcsolatát? Alig hiszem. Fordítva inkább el tudnám a dolgokat képzelni...Gondolom, az alezredes ezért vitte dizőzünket inkább a nyaralójába, mint a laká­sára...

      - ...Közben pedig beleért a kezed a serblibe, és felébredtél - torkolta le apósa - Azt akarod kihozni az egészből, hogy Garay Arnoldot Cséri Csicsi megölte? Garay is beteg volt a szívével, mint a neve­zetes kóspallagi kettős gyilkosság áldozatai? Csicsi pedig honnan, honnan nem, előkapta csillagos bugylibicskáját, az alezredes torkának szegezte, mire az - szívbeteg lévén - a rémülettől szörnyethalt. Na ne röhögtessél már, fiam.

     - Te mondtad, apuka, nem én - válaszolta Gellért tisztelettudóan.

     - Drága kisfiam! Hányszor mondjam még, hogy a halál okát egyelőre még az orvosszakértők sem ismerik. Miért akarod az alezredes halálát mindenáron Cséri Csicsire kenni? - folytatta Cseterás a fej­mosást.

     Margitka, mintegy villámhárítóként, közbeszólt:

     - Tábornok úr! Mi lenne, ha ki tetszenének menni az alezredes nyaralójába, és ujjlenyomatokat tetszenének rögzíteni?

     - Bravó, Margitka! Magában egy rendőr veszett el. Ragyogó a gondolat! Látja, ez eszembe sem jutott eddig. Most azonban megkérném, legyen szíves inkább a csepeli robbantók ügyében a vádeme­lési javaslatot legépelni. Egyébként nagyon szépen köszönjük a jó tanácsát.

     Miután a titkárnő kiment, Gellért megjegyezte:

     - Apuka! Használt az előbbi fejmosásod.

     - Hogyhogy?

     - Az ujjlenyomat még nem jelent feltétlenül gyilkosságot. Előbb azt kellene kideríteni, hogy tényle­gesen mi okozta Garay halálát. Cséri Csicsi esetlegesen megtalált ujjlenyomatait csak ezután kell oko­zati összefüggésbe hozni az áldozat(?) halálával.

     - Hej, fiam, azt hiszem, igazad van - adta meg magát Cseterás - de az ujjnyomokat a nyaralóban ettől függetlenül meg kell keresni...Tudod, ha Cséri Csicsi nekünk akkor igazat mond,  most az ügyet egyszerűen ad acta tenném, nem foglalkoznék tovább vele, mivel nem történt bűncselekmény. Fel is hívom Krecsmári Lacit, menjen ki a Római-partra. Mi pedig addig is felderítjük dizőzünk igazi nevét.

***

     Krecsmári hadnagy útja hangulatos kis hétvégi házak között vitt. Persze, ilyenkor nem sokan tar­tózkodnak bennük, hiszen általában munkaidő van. A hadnagy a Mazdát lelassítva, komótosan, csúsztatott kuplunggal hajtott végig a nyaralónegyed "főutcáján". Egyre inkább kezdett olyan gondo­latokat forgatni fejében, hogy megtakarított pénzecskéjéből ő is vesz egyet, annyira megtetszett neki a főváros eme zöld- és vízövezete.

     Garay nyaralójánál már várta őt egy egyenruhás rendőrnő:

     - Hadnagy úr, Szabó Hermina főtörzszászlós, nyomszakértő, főosztályvezetői utasításra, tisztelettel je­lentkezem.

     - Szeretettel üdvözlöm, főtörzszászlós úrhölgy. Gondolom, tudja, milyen ujjlenyomatokat kell ke­resnie.

     - Igen. A dandártábornok úr már mindent elmondott nekem telefonon. Hadnagy úrnak pedig azt ü-zeni, hogy próbáljon tanúkat felkutatni.

     - Köszönöm, kolléganő, meglesz ez is. Most azonban javaslom, előbb itt lássunk munkához.

     Azzal Krecsmári előírásszerűen feltörte a néhány napja általuk létesített pecsétet, kinyitotta az ajtót, majd bementek a házikóba. Mindenütt példás rendet találtak. Katonás rendet, törzstiszthez méltóan. Az asztalon két talpaspohár, egy hamutartó, benne egy elnyomott kék szimfóniával, és egy félig elszí­vott Sopiane-val. Krecsmárinak kezdett derengeni, hogy Garaynak két héttel ezelőtt, tehát nagyjából halála napján hölgyvendége lehetett....annál is inkább, mivel a Szofi filterjén rúzsfolt maradványait vélte felfedezni...De ki lehetett az alezredes hölgyvendége...? Elvileg lehetett Cséri Csicsi is, jóllehet, nem minden dohányzó nő szív Szofit, ez egyértelmű. Ezt a vizsgálat pár órán belül eldönti...

     - Kolléganő, szerintem most elég, ha csak a két pohárról meg az Isolabellás palackról vesz mintát.

     - Már meg is van - jelentette a főtörzszászlósnő.

     - Na és? Mit gondol, használható?

     - Így első ránézésre, úgy néz ki, igen. Az egyik poháron női ujjlenyomatot találtam.

     - Sejtettem - mormogta Krecsmári - ez várható volt. Szegény ales, nagy kujon lehetett...

     - Miből gondolja?

     - Nézzen csak oda a sezlon alá, főtörzszászlós úrhölgy. Lát ott két pár különböző méretű cipőt. Női cipőt. És, ha már itt tartunk, szerintem nem ártana azokról sem ujjnyommintát venni.

     - Értettem, hadnagy úr. Meglesz.

***

     Cseterás ezalatt az Igazságügyi Kórbonctani Intézetben folytatott eszmecserét Dr.Szentpéteri Gyula pathológus professzorral (aki mellesleg állatorvosi diplomával is rendelkezett), az intézet igazgatójá­val. A tábornok egykori általános iskolai osztály- és padtársa csak hümmögött, amikor a főosztályve­zető Garay halálának lehetséges okáról faggatta.

     - Sajnos, öreg cimbora, nem sok jóval kecsegtethetlek - közölte a főorvos.

     - Hogy érted ezt, óberdoki? Nem szívinfarktus volt?

     - Hááát...ennyire egyértelműen ezt én nem mondanám, ugyanis Garay alezredesnek korábban sem­miféle szívpanasza nem volt, akarom mondani, nem lehetett. Minden eddigi vizsgálat ezt támasztja alá.

     - De hát csak úgy, Gyuszikám? Mint derült égből a villámcsapás? - faggatózott tovább Cseterás.

     - Nézd, tábornokom: az elhunyt szívét érhette valamilyen radioaktív sugárzás is - magyarázta volna Szentpéteri, de...

     - Na ne őrjíts már meg, vén kuruzsló! - hitetlenkedett a tábornok - Csak nem azt akarod ezzel mon­dani, hogy Garay alezredes halálát sugárfertőzés okozta?

     - Egy frászt. Éppen ez az, ami képtelenné tesz engem az egyértelmű véleménynyilvánításra. Külön­ben is én azt mondtam az előbb, hogy érhette, és nem azt, hogy érte. Kis felületre, különösen szívtá­jékra leadott sugárdózis ugyanis valóban halált okozhat, mégpedig hasonlót a szívinfarktushoz, de ennek homlokegyenest ellentmond, hogy az elhunyt egyáltalán nem volt radioaktív. Különben is hogy a fenébe kerülhet sugárzó anyag egy nyaralóba? Ezt öregem, már a ti dolgotok kideríteni, elvégre ket­tőnk közül te vagy a hekus, nem én..

     Szentpéteri azzal levette szemüvegét, és gondosan megtörölgette.

     - Szóval, Gyuluskám - morfondírozott Cseterás - tehát azt mondod, hogy ha sugárzás érte, akkor az okozta az áldozat halálát, ha nem érte sugárzás, akkor pedig szívinfarktus.

     - Úgy valahogy, öregem - felelte Szentpéteri, majd így folytatta - Petikém, család? Jól vagytok?

     - Kösz, öreg sarlatán, csak amúgy ötven évesen.

     - Nézd, Petya, szerintem mindenki annyi éves, ahánynak érzi magát. De ugye jól emlékszem, hogy van egy szép nagy lányod?

     - Sőt, dirikém, még unokám is! Nem is egy! Négy! - jelentette ki büszkén Cseterás.

     - Négy unokád van? Hiába, vén fakabát, öregszünk. Hát, tábornokom, szívből gratulálok. Fiúk? Lányok?

     - Te, egy lány, három fiú. De olyan elevenek, mint a tűz.

     - Egyem meg a husukat. Sajnos az én lányom már kétszer elvált. A fiam révén van két kislány uno­kám, a lányomtól nincs.

     - Hát, drága öreg dokikám, tiszta szívből örültem ennek a találkozásnak. Nem is tartalak fel tovább, mennem kell. Tudod, sok a munka, sok a bűnöző.

***

    Gellért eléggé hitetlenkedve fogadta apósa információját. Sehogy sem tudta megemészteni, hogy a halál oka sugárforrás is lehetett.

     - Hogy az ördögbe...? - vakargatta fejét tűnődve.

     - Nincs más hátra, fiam, holnap meg kell keresnünk a te fizikus barátodat is. Most sokkal érdeke­sebb inkább Krecsmári Laci beszámolója. Kíváncsi vagyok, mire juthatott a nyaralóban?

     Ekkor kopogtattak az ajtón. Bátor őrnagy jött az irodába.

     - Cseterás úr, jónapot kívánok. Bátor Károly vagyok. Beszélhetnék-e Önnel négyszemközt?

     - Felesleges négyszemközt, őrnagy úr. A fiatalember a vőm, és egyben az egyik legjobb munkatár­sam. Amit ő is hall, annyi, mintha csak nekem mondaná. Volt parancsnokáról szeretne velünk be­szélni?

     - Igen. Tudja, dandártábornok úr, Arni elég nagy szoknyapecér volt, béke poraira....

     - De hát miért nem ül le, őrnagy úr? - invitálta Gellért.

     - Köszönöm szépen - foglalt helyet Bátor - szóval, volt neki kb. egy éve egy fiatal, huszonöt éves barátnője...

     - Elnézést, őrnagy úr, hogy félbeszakítom, de Garay, ugye, agglegény volt?    

     - Az - válaszolta Bátor - soha nem volt neki senkije. De mint katonai szakember, állítom, hogy aranyat ért. Elsőrangú stratéga volt, kérem szépen. Nem véletlenül lett ezredparancsnok, meg a haditu­dományok kandidátusa, jóllehet, az ezrednél nem ő volt a legnagyobb rendfokozatú, hanem a jelenlegi parancsnok, Bokor dandártábornok úr, aki akkor ezredtörzsfőnök volt. Szegény Arni barátom alezre­desként szolgálati elöljárója volt még a dandártábornok úrnak is. Én pedig akkor is helyettes parancs­nok voltam, most is az vagyok.

     - Értem - válaszolta Cseterás - de tud-e valami mást is az áldozat magánéletéről azon kívül, hogy szerette a nőket?

     - Nemcsak a nőket, de a tütünkét is. Szolgálatban természetesen soha egy kortyot sem, de otthon sokszor úgy berúgott, mint az albán csacsi.

     - Aha. Szóval, mit akart őrnagy úr mondani erről a huszonéves nőről?

     - Mindennapos vendége volt Arninak. Még az utolsó időkben is.

     Gellért tette fel a következő kérdést:

     - Tessék mondani: olyan dolgokról van-e tudomása, hogy Garay alezredes egyszerre több nővel is foglalkozott?

     Gellért nagyon jól tudta, miért teszi fel ezt a kérdést. Úgy akarta irányítani a beszélgetést, hogy Bátor kitérjen Cséri Csicsire is.

     - Igen - válaszolta az őrnagy - többek között azzal a jó negyvenes nővel is, akivel az Astoriánál láttam.

     - És körülbelül mióta udvarolhatott Garay ennek a nőnek?

     - Hááát...kapásból nem is tudom...talán...pár hónapja.

     Gellért erre elővette a Cséri Csicsiről készített fantomrajzot, s átnyújtotta Bátornak:

     - Ez az a nő? - kérdezte.

     - Ez! - felelte csodálkozva Bátor - de honnan tudták ennyire pontosan, pusztán az én vallomásom a-lapján lerajzolni?

     - Nézze, őrnagy úr, ön meglehetősen pontos személyleírást adott. Hogy akkor nem tudtuk a fantom­rajzot megmutatni önnek, az azért volt, mert grafikusunk már másodkézből rajzolt, mégpedig éppen az ön vallomása után.

     - Őrnagy úr! - szólt most Cseterás - Változatlanul azt állítja, hogy Garay és Cséri Csicsi együtt szálltak fel a metróra az Astoriánál?

     - Hát persze. Mégpedig a leghatározottabban. De ki az a Cséri Csicsi? Az a nő talán, akit Arnolddal láttam?

     - Eltalálta - válaszolta Cseterás - de csodálom, hogy egy ilyen közismert művésznőt Ön nem ismer. A Budaiban énekel minden este.

     - Ugyan, dandártábornok úr, nekem családom van, nem érek én rá ilyen helyekre járkálni...bár igaz, egynéhányszor a tévében már láttam szerepelni. Tavaly például a pusztavacsi fesztiválon énekelt. Nem mondom, elég jó hangja van....Csak az a csúnya baleset ne lett volna utána...

     Cseterás izgatottan közbekérdezett:

     - Milyen baleset?

     - Az a szegény öreg japán vendég. Mutatta a kamera, hogyan esett össze a szerencsétlen.

     - Hát, őrnagy úr, köszönjük szépen az értékes információkat. Nagyon sokat segített nekünk.

     - Ugyan, uraim, örülök, ha segíthettem. A viszontlátásra.

     Bátor őrnagy azzal szalutált, majd elment.

     - Apuka, nem kellett volna szerintem szélnek eresztened ezt az embert. Én megkérdeztem volna tőle, hogyan látta annak a japán politikusnak a halálát.

     - Ugyan, fiam, látta azt az egész ország. Ezt mástól is megtudhatjuk, nemcsak Bátor őrnagytól. Pél­dául olyantól, aki az esetet élőben látta. A két haláleset, harmadiknak szegény öreg Perényié is, kísér­tetiesen hasonlít egymásra. Mindjárt mondok is neked egy biztos szemtanút: Cséri Csicsit. Ha valaki, ő biztosan látott mindent. Ez a nő valamennyi rejtélyes halálesetnél ott volt.

     Közben megérkezett Krecsmári is.

     - Szevasztok. Érdekes hírt hoztam, fiúk.

     - Hallgatunk, Lacikám.

     - Előbb üljetek le, nehogy a valagatokra pottyanjatok.

     - Laci bátyám - csóválta Gellért a fejét - ha Mányoki ezt hallaná, kitérne a hitéből.

     - Jó, jó, de ő most éppen a Spitzbergákon eteti a rozmárokat meg a jegesmedvéket, tehát nem hallja.

     - A lényeget mondd, Lacikám! - sürgette Cseterás a hadnagyot - Te meg, Gellért, légy szíves, és ne szólj folyton közbe.

     - Cséri Csicsi igenis, járt 18-án, csütörtökön Garaynál a nyaralóban. Megtaláltuk az ujjlenyomatait. De, hogy ne mondhassátok azt, hogy járhatott ott máskor is, meghatároztuk az ujjnyomatok korát is, izotópos módszerrel. Egyértelműen tizennyolcadikát hozta ki. Így még szemtanú sem kell...Csak azt nem értem, miért titkolta ezt Cséri Csicsi e-lőttünk?

     - Nem baj, Lacikám, majd megtudjuk. Most azonban Te fogódzkodj meg.

     Cseterás azzal tövéről hegyére elmesélte Krecsmárinak, mit mondott Bátor őrnagy.

 

7. Légyott a Pagony utcában

 

Chery Chee-Chee, alias Tschirmann Judit, szabadnapos lévén, éppen otthon, a minden fényűzést megtalálandó tizenkettedik kerületi Pagony utcai luxusvillájában pihent kényelmes sezlonján. Gyönyörű, jaguárfoltokat utánzó, brokátpongyolája alól kecsesen kivillant minden férfit felizgató for­más, kecses combja. Quadrofonhatású számítógépéből egy CD-ről saját felvételeit hallgatta, közben nagyokat szippantott hosszú szipkájából. Kis bárasztalára egy üveg Camus volt készítve, két takaros kis ólomkristály-talpaspohárral, mellette egy doboz mentolos Dunhill, s egyszerűbbnek Sopianae is.

     Cséri Csicsi várt valakit. Mégpedig legújabb „fiúját”, Romitán Győzőt, a Budai Orfeum főpincérét. Mikor a CD lejárt, Toshiba tipusú, pentium III számítógépében lévő, minden igényt kielégítő Win­dows NT-be gyárilag beépített program automatikusan a meghajtóba helyezte a következőt, amely természetesen ugyancsak saját felvételeit tartalmazta. Csicsi ezalatt kényelmesen beült az egyik hatal­mas bőrfotelbe, s lába körmeit kezdte festeni. Közben a CD-ről vígan szólt a legújabb Cséri Csicsi-felvétel, egy szintén közismert régi, eredetileg Hollós Ilona-énekelte nosztalgiaszám, ezúttal azonban magyarul:

„Csoko-csoko-csokoládé, Óh szinyora, vegyen magának, s a fiának...”

     Egyszer csak furcsa, csengettyűre emlékeztető dallam szólalt meg, részlet a „Híd a Kwai-folyón” című közismert amerikai indulóból. Ez pedig a dallamcsengő volt, olyan, amilyen egy fényűző ház fényűző gazdájához illik.

     - Jövök már, jövök! - szólt bele Csicsi az asztalon elhelyezett mobil kaputelefonba.

     Kint, a kapu túloldalán Romitán Győző állt.

     - Szia, anyus! - ölelte magához a ház asszonyát.

     - Puszi, szivikém. Most van hat óra, mondjad?

     - Bocsáss meg, anyus, de lerobbant a kocsim, kénytelen voltam békávéval jönni - felelte a férfi.

     - Ó, csacsikám, egy szavadba került volna, s én máris röpülök érted a Porschémmal. De vigyázz, ma nincs ám hetyepetye.

     - Mi van veled? - lepődött meg Romitán.

     - Tárgyalnunk kell, mégpedig fontos dolgokról. A világ proletáriátusának becsülete függ tőle - vá­laszolta a nő.

     - Ugyan, anyus, eridj már az ilyen süket hadovával!

     - Ez nem süket hadova. Arról az ominózus péntek estéről szeretnék veled néhány szót szólni. Előbb azonban gyere be, légy szíves, a nappaliba és helyezd magad kényelembe. Érezd magad otthon, szivi­kém, mint máskor. Iszol-e valamit? Van Camus-m, Isolabellám, Cinzanóm, Courvoisier-em, Black and Vhite-m.

     - Kösz, Csicsi, jó nekem a Camus, ami kinn van az asztalon.

     - Jeget parancsolsz bele?

     - Kérek. De egy jó kávét is feltehetnél - kérte a férfi Csicsit.

     - Oh, lovagom, ezen ne múljon - libbent ki Csicsi a konyhába - az Ön kérése számomra parancs.

     Romitán egy kissé felemelte a hangját, hogy Csicsi hallja a konyhában is:

     - Mondjad, anyus, amiért hívattál, hallgatlak.

     - Ne kiabálj, légy szíves. Nem akarom, hogy mások is hallják.

     - De hiszen magunk vagyunk.

     - Jegyezd meg, szivikém, a falnak is füle van, és az ablaknak is szeme van - felelte Cséri Csicsi, azzal kecsesen belibegett a szobába egy tál szárazsüteménnyel.

     - Már itt is vagyok - lehelt egy finom puszit a főpincér arcára - öt perc múlva kész a kávé. Addig is rágcsálj egy kis sütit, direkt neked csináltam. Szóval - váltott a hangja komolyra - remélem, nem köp­ted el a titkomat a zsernyákoknak? Nagyon jól tudod, hogy te vagy egyedül az én titkom birtokában!

     - Tőlem ugyan semmit sem tudnak meg! - válaszolta Romitán magabiztosan.

     - Hát azért mondom. Ha bárhol ki mered fecsegni, úgy jársz te is, mint az a büdös sárgaképű, meg a vén lódoktor. Az alesről nem is szólva.

     - I...irgalmas... - ijedt meg Romitán Cséri Csicsi fenyegetésére - az alesről nem is tudok...

     - No, azért össze ne kuláld magad, szivi, mert büdös lesz. Tudom, hogy te jó fiú vagy, s azt teszed mindig, amit én mondok. Ami azt az angyalbőrbe bújt pojácát illeti, annak azért kellett meghalnia, mert a kinti főnök utasított engem, hogy likvidáljam...

     - Csicsikém, te mindig annyit emlegeted nekem azt a kinti főnököt, de még egyszer sem árultad el nekem, ki az illető - szólt Romitán szemrehányóan.

     - Nem is fogom, szivi. Majd ha eljön a mi időnk, mindent meg fogsz tudni. No, csirió - emelte fel Csicsi a poharát.

     - Proszit.

     Azzal mindketten lehajtották Camus-jüket. Közben az egész lakást kezdte betölteni a lecsorgó kávé íncsiklandó, finom illata. Cséri Csicsi egy pillanatra kilibbent a konyhába, de rögtön jött is vissza a forró, gőzölgő fekete nedűvel. Takaros kis herendi csészékbe töltött mindkettőjüknek. Majd komoly, de meglehetősen zavaros filozofálásba kezdett:

     - Tudod, mi szent ügyért harcolunk. Engem, négyéves gyerekfejjel az átkozott ávósok csaknem megvakítottak. Ezek mindenek voltak, csak nem kommunisták, akik nem átallották lejáratni a világ munkásmozgalmát. Az igazi, becsületes kommunisták java része pedig a Rákosi-rendszerben szinte kivétel nélkül Szibériában végezték, vagy az ötvenhatos események során pusztultak el. Te is tudod jól, hogy ötvenhatban azért vonultunk tüntetve az utcákra, hogy a Rákosi-klikk hibáit kijavítsuk, ám az sajnos, ellenforradalomba torkollott. Ez a fene nagy „demokrácia”, vagyis a burzsoázia restaurálódása pedig vastagon és magasról szarik a munkásemberekre. Kellett nekünk rendszerváltás... De én töretlen, szilárd hittel vallom, hogy a Lenin elvtárs által meghirdetett Világforradalom előbb-utóbb győzni fog. S mint mondtam, ezt a rendszert sem szívlelem, de mit csináljak, ha egyszer ez a hazám? Élnem kell benne, és harcolni ezek ellen. Harcolni a Pártért, a népért, az elesettekért...

     - De...ebben a rendszerben - akadozott Romitán hangja - teljes...szólásszabadság van! Arról és ott beszélsz, amit és ahol csak éppen akarsz...!

     - Na ne legyél már ennyire naiv. Itt nem egyszerűen a szólásszabadságról van szó, hanem annál sokkal többről. Ez nemzetközi ügy, nem pedig holmi piti szólásszabadság, fogd már fel végre!

     - Én ezt nem csinálom tovább - állt fel idegesen Romitán – kiszállok ebből az egész cirkuszból! Nekem feleségem, gyerekeim vannak! Elég hülye voltam, hogy lefeküdtem veled...

     - Ugyan már, most mi a faszt majrézol? Te is közénk való vagy, te is kommunistának vallod ma­gad, akárcsak én! Vagy talán te is japán barátunk sorsára akarsz jutni? Jól jegyezd meg, amit most mondok: ne a kíberektől legyél beszarva, hanem tőlem! Még egy hang a kiszállásról, és rád nézek! Aláírtad a papírunkat, nem?

     Romitán válasz helyett a rémülettől, a halálfélelemtől falfehéren bólintott. Cséri Csicsi pedig így folytatta:

     - Hát mit gondolsz, te hülye. Nekem téged, bármennyire is sajnállak, azonnal likvidálnom kellene, mégpedig itt és most. Jó, hiába esküszöl meg, sőt, magad is úgy érzed, hogy nem jár el a szád, de óhatatlan, hogy valahol el ne köpd magadat. A kíberek azon nyomban rajtad vannak, s vége minden­nek. Tehát kiszállásról csak akkor lehet szó, ha az itthoni főnök úgy látja jónak.

     - És...ki az...itthoni főnök?

     - Már megint sokat kérdezősködsz. Egyébként, lásd, kivel van dolgod, ezt kivételesen elárulom: az itthoni főnök én vagyok. S e hatalmamnál fogva úgy döntöttem, hogy egy és más titokba mégiscsak beavatlak. Már pusztán csak azért is, mert ha jelentkezik nálad a kinti főnök bukaresti megbízottja, te szépen át fogod neki adni az anyagot, amit most én adok oda neked. Minden világos?

     - Ne, Csicsi, nagyon szépen kérlek...

     Cséri Csicsi erre villámló szemekkel szuggerálóan Romitán szemébe nézett. A főpincér pedig bé­nultan nézett vele farkasszemet, mint ijedt madárka a mérgeskígyóval.

     - Ugye, megmondtam - szólt Cséri Csicsi halk, de fenyegető hangon - hogy még egy szó a kiszál­lásról, és meghalsz! Igaz?!?

     Tekintete vészesen közeledett Romitán melléhez, szíve felőli oldalához. Ekkor azonban, szinte az utolsó tizedmásodpercben jóságosan, szinte anyaiasan elmosolyodott:

     - Jól van na, te pernahajder. Most az egyszer megkegyelmezek. És legyen elég neked ez a figyel­meztetés. Nem akarlak elveszteni, mert kedvellek. Csíplek. Olyan jól tudsz kettyinteni, igazán! Ha valakivel, akkor veled tuti, hogy a csúcsra jutok, nem úgy, mint azzal a sok vén, impotens kecskével, akik egyebet sem akarnak, mint azt, hogy vegyem be a farkukat, és nyalogassam mindaddig, amíg a számba nem spriccelnek... Fuj!

     Azzal jóságosan megcirógatta a férfi homlokát.

     - Gyere, gyújts rá - kínált oda neki egy doboz Dunhillt.

     A még mindig nyárfalevélként reszkető Romitán remegő kezekkel emelt ki egy szál cigarettát. Cséri Csicsi pedig újra töltött mindkettőjüknek a Camus-ből:

     - Na, ne cidrizz már, te szerencsétlen, hanem inkább igyál! Proszit!

     - Csirió, Csicsikém...Szó..szó...val - ijedezett még mindig a férfi - mi...mibe akarsz...be...beavatni?

     - Elég a majréból, mondtam már, hogy nem bántalak. Szóval: az alezredes értékes információkat jut-tatott el nekem, mert megcirógattam egy kicsit...

     - Lefeküdtél vele? - pattant fel Romitán - Megkefélt?!?

     - Ó, te kis féltékeny, látom, végre visszajött a régi éned. Na látod, ezt már szeretem. S hogy folytas­sam, ezt kell a bukaresti főnök megbízottjának átadnod. S lásd, milyen vagyok hozzád: elárulom ne­ked azt is, mit tartalmaz az anyag: a Bem-laktanya teljes személyi állománya van benne, név szerint. Tehát nagyon fontos, hogy eljusson Bukarestbe, a kinti főnökhöz...

     - De azért talán mégsem kellett volna eltenni láb alól azt a szegény főtisztet.

     - Nézd, az a mandró halálosan belém volt esve. Ezért sikerült tőle fontos katonai titkokat megtud­nom. Ám ha ebből a mámorból kijózanodik, fix, hogy köp. Hadbíróság elé állítják, s kiderül minden. Ennek pedig mindenképpen elejét kellett venni. Tájékoztattam a kinti főnököt (akit légy nyugodt, személyesen én sem ismerek), s ő elrendelte, hogy likvidáljam az alezredest. Nos, ezért kellett Garay Arnoldnak meghalnia. Most már meg vagy elégedve?

     - Meg - válaszolta Romitán fáradtan, megadóan.

     - Na látod. Most már tudsz mindent, tehát pusztán ezért sem szállhatsz ki a buliból. De ha sikerül...! Néhány év, és győz a világforradalom! Hát, ehhez tartsd magad, drágám.

     Csicsi azzal felkelt helyéről, s egy andalító számot tett be a számítógép CD-meghajtójába. Romitán utána ment, s a hifitoronytól visszaforduló nőt magához szorította, s teljes hévvel mély, tüzes csókoló­zásba kezdett vele. Nyoma sem volt immár az iménti életveszélyes fenyegetésnek meg riadalomnak. Csicsi hagyta, hogy a férfi letépje róla leheletfinom köntösét. Teljes, anyaszült meztelenül állt Romitán előtt.

     - Gyere...drágám... - rebegte halkan a nő - tied vagyok.

     A férfi türelmetlenül, kapkodva vetkőzött. Majd ott, ahol éppen csak érték, vadul harapdálták, csó­kolgatták egymást, és bebújtak a hálószobában lévő, megvetett franciaágyba. A férfi hanyatt feküdt, és amint Csicsi ráguggolt, mennyei kéjjel érezte a nő forró, puha, nedves szerelemnyílását. Csicsi is úgy érezte, hogy ez maga a Mennyország; a hatalmasra nőtt, lilára duzzadt hímvessző beléhatolása nyomán kéjesen felsikoltott. Majd pár perc ritmikus mozgás után, egyre szaporább nyögdécselések, lihegések és artikulálatlan kiáltozások közepette mindketten egyszerre jutottak a legmagasabb fokú gyönyör csúcsára.

 

8. Gyűlnek a bizonyítékok

 

Krecsmári alig várta, hogy leteljen a szolgálat. Feleségével erre a napra tűzték ki a nyaraló meg­vásárlását, amelyet kinézett maguknak rómaiparti szemléje során; az eladó kereken há­rom­milli­óra tartja, ennyit pedig igazán megér egy minden kényelemmel ellátott hétvégi ház. Egymillió-hét­százöt­venezerről kiállított, bemutatóra szóló takarékbetétkönyv volt nála, a többit éppen tegnap kapta köl­csön Cseterástól. Istenem, milyen jó is lesz! Minden szabad hétvégét kint tölteni...! A hadnagy öröme azonban korántsem volt teljes: izgatta, hogy a Garay-ügyben a nyomozás szinte jottányit sem haladt előre. Szerencsére azonban, a jogalap éppen azzal lett meg a büntetőeljárás megindítására, hogy Cséri Csicsi a bárban nem mondott igazat. Krecsmári igyekezett magától elhessegetni a meglehetősen kel­lemetlen gondolatot, s a szolgálat végeztével beült Fityójába, hogy felesége elé hajtson, s onnan ki a Római-partra, ezúttal azonban magánemberként, vevőként. Kényelmesen rá akart gyújtani, ám bos­szúsan vette észre, hogy elfogyott a cigarettája. Eközben azonban éppen az Astoriához ért: Rozika, a felesége itt dolgozott, mint éttermi műszakvezető.

     - Itt legalább veszek cigit is - mondta magának.

     - Üdvözlöm, hadnagy úr! - szólította meg egy ismerős hang. Az egyik szállodarendész volt.

     - Á, jónapot, Katona úr! - viszonozta Krecsmári a köszöntést - Maga még civilben is rám ismer?

     - Hja, kérem, a rendőr civilben is rendőr. A kedves feleségének még dolga van, fent van a dirinél. Talán igyon meg addig valamit.

     - Kösz, de nem ihatok, mert kocsival vagyok. Inkább csak cigit veszek.

     A hadnagy azzal a trafik felé vette lépteit. Legnagyobb meglepetésére Cséri Csicsibe botlott bele, aki szintén cigarettáért jött.

     - Ez ám a meglepetés, Csicsike! Mi járatban erre? Cigiért?

     - Óh, az én édes kicsi zsarum! Puszikálom, hadnagykám! - színlelt örömet a dizőz.

     - Nocsak - felelte a hadnagy - ilyen jó vagyok magánál? De vigyázzon, mert rögtön jön a felesé­gem, s ellátja a baját! Itt dolgozik.

     Azzal mindketten kedélyesen felkacagtak. Krecsmári azonban komolyra fordította hangját:

     - Művésznő! Miért hallgatta el, hogy augusztus tizennyolcadikán járt Garay alezredesnél? Mi tud­juk, hogy igenis, járt ott.

     Cséri Csicsinek arcára fagyott a mosoly.

     - Én...nem jártam ott aznap - válaszolta kissé ijedten.

     - Pedig megtaláltuk az ujjlenyomatait. Sőt, a Sopianae rúzsfoltos maradványát is, amit maga szí­vott. Izotópos módszerrel vizsgáltuk meg, s az egyértelműen augusztus tizennyolcadika mellett „val­lott”.

     - De most miért faggat engem? Rajongómként kérdezi, vagy rendőrként?

     - Természetesen rendőrként. Ha úgy vesszük, hivatalosan. Úgyhogy tekintse ezt a beszélgetést ki­hallgatásnak, kedves...Tschirmann Judit.

     - Úristen, honnan tudja az igazi nevemet?

     - Nézze, hölgyem, legyen ez a rendőrség titka. Egyébként is itt most én kérdezek, maga pedig vála­szoljon, kérem. Tehát, miért mondott nekünk valótlant?

     Cséri Csicsi nem válaszolt. Rövid, kínos szünet után Krecsmári így szólt:

     - Amennyiben nem felel a kérdésemre, kénytelen leszek magát őrizetbe venni hatóság félrevezetése miatt. Szégyelli talán, hogy „mindössze” egy kitűnő képességű katonatiszt udvarolt magának?

     - Igen. Tudja, hadnagykám...

     - ...Hadnagy úr! - igazította helyre Krecsmári - Nem kedélyeskedünk! Folytassa, kérem.

     - Szóval, nekem mindig olyan udvarlóim voltak, mint magas beosztású tisztviselők, nyugati üz­letemberek, és így tovább. Képzelje, mit szóltak volna, hogy ízlésemből csak egy slapecra futja? De ve­le olyan jó volt, igazán..

     - ..Egy slapecra, aki csak úgy mellesleg, laktanyaparancsnok volt, sőt, alezredes létére még tábor­nok-beosztottja is volt! Sajnos, már csak múlt időben beszélhetünk róla - fejezte be Krecsmári Csicsi mondatát.

     - Istenbizony, így volt.

     - Ezért igazán kár volt előttünk titkolódznia, Tschirmann Judit. Mi mindössze annyit szerettünk volna megkérdezni magától, hogy mit tud az alezredes halálával kapcsolatban, tanúként akartuk ki­hallgatni. Most, jelen pillanatban is ezt szeretném tenni.

     - Már azt hittem - felelte Cséri Csicsi - hogy valami balhét akar a hadnagy úr rám kenni.

     - Á, csudát. Én nem gyanúsítom magát semmivel sem. Hanem, tudja mit? Most nem érek rá, mert várom a feleségemet. Ellenben holnap reggel kilencre jelenjen meg tanúvallomás-tétel végett Cseterás dandártábornok úrnál, a Deák téren, az ORFK Különleges Ügyek Főosztályán. Nos, a holnapi vi­szontlátásra, Csicsike, bocsánat, Tschirmann Judit.

     - És ha nem megyek el? - kérdezte a dizőz szemtelenül.

     - Akkor a tábornok úr elő fogja vezettetni - válaszolta Krecsmári.

     Cséri Csicsi azzal kecsesen, de bosszúsan ellibegett. Ekkor jött ki az igazgatói irodából Rozika is. Szeretettel megpuszilták egymást férjével, majd beültek a kis Polskiba, és a Római­part felé hajtottak.

***

     Cseterás másnap reggel egy eseménytelen napot hagyva maga mögött, olvasgatta a titkárnője által elébe tett jelentéseket, s közben apró kortyonként kávéját szürcsölgette. Ezúttal azonban kénytelen volt lemondani a Margitka-főzte kávéról, mert - mi tagadás - felrobbant a főző, Margitka ugyanis nagyon megtömte. Így a derék fiatalasszony kénytelen volt Mányoki titkárságáról kávét kölcsönözni. Cseterás mit tehetett? Dohogott egy kicsit, hívatta a takarítónőt, és azzal napirendre is tért a dolog felett. Ami viszont komolyan izgatta, az ugyanaz volt, ami miatt Krecsmárinak sem volt hetek óta nyugodt éjsza­kája: a Garay-ügy. A tábornok talán először érezte egész, harmincéves rendőri praxisa során, hogy ezúttal ő is tehetetlen. Történt-e egyáltalán bűntett? Hiszen, addig rendben is volna, hogy Cséri Csicsi valótlan állítása miatt nyomozást kezdtek, tehát megvolt a jogalap, de hogyan tovább? Meg kellene talán tudniuk, hogy hány kulccsal rendelkezett Garay a nyaralóhoz. Igen, ez talán adhat némi támpon­tot...de akkor is rendkívül labilist... Elképzelhető, hogy egy kulcsot Cséri Csicsi ellopott, és a már ha­lott törzstisztre rázárta az ajtót... Egy kulcsa pedig biztos, hogy volt magának a gazdának is. Persze, hiszen megtalálták, amikor átkutatták a halott ruházatát meg a nyaralót!

     A főosztályvezetőt gondolataiban Krecsmári zavarta meg:

     - Szerbusz, Peti bátyám! Na, mit hozott a Laci bácsi? - ragyogott a hadnagy arca.

     - Fene jó kedved van, Krecsmári! - dohogott Cseterás - igazán örülök neki...

     - Ne félj öreg, azt hiszem, neked is lesz mindjárt! - emelte fel Krecsmári a mutatóujját.

     Azzal egy kulcscsomót rakott a főosztályvezető elé az asztalra.

     - Megmondanád, mi az ördögöt kezdjek ezzel a szarral?!? Nem elég, hogy jottányit sem haladunk előre, nem elég, hogy kifingott a kávéfőző, most még te is ilyen istenfasza vackokat raksz elém?

     - De drága, öreg barátom! Hogy lenne már ez vacak? Ha nem tudnád, ez Cséri Csicsi kulcscso­mója!

     - Micsodaaaa? - lepődött meg Cseterás - Ismételd csak el, Laci!

     - Jól hallottad, tábornok úr: ez igenis, Cséri Csicsi kulcscsomója. És hogy tovább ragozzam, rajta van a Garay-féle nyaraló kulcsának egy példánya is.

     Cseterás eddigi rossz kedve előbb még nagyobb meglepődésbe, majd izgatott örömre váltott:

     - Nem viccelsz, Laci? Nem vered át öreg cimborádat?

     - Ejnye, no, ha mondom, akkor úgy van!

     - De miből gondolod, hogy rajta van a nyaraló kulcs is? - kérdezte Cseterás kissé visszafogottab­ban.

     - Nem gondolom, hanem tudom. Mégpedig onnét, hogy a másik példány meg nálam van.

     - Ó, én vén barom!!! - kocogtatta meg saját fejét a tábornok - hiszen személyesen bíztam rád, hogy őrizd. Látod, öregem, mit tesz a kimerültség meg az öregség. Te még annyira gyerek vagy hozzám képest a negyven éveddel, hogy elküldhetnélek gyufáért a trafikba. És mondd: hogy jutottál ehhez a kulcscsomóhoz?

     - Te, reggel találtam a Budaiban. Illetve, arra jöttem kocsival a kis Fityómmal, s bementem, hogy be­széljek a nappalos műszakvezetővel. Tudod, ez a Romitán is izgatja a fantáziámat, s róla akartam egy-két információt szerezni. A főnöki iroda felé menet útba esik Cséri Csicsi öltözője is, és ott talál­tam az ajtó előtt leesve. Felvettem, s a műszakvezető azt mondta rá, hogy ez Csicsié. Ami pedig Romitánt illeti, emlékszel, mennyire sértődött volt, mikor kértük, hívja oda hozzánk Csicsit? Ezek között van valami.

     - De mi közünk van nekünk ehhez? - kérdezte Cseterás.

     - Nem tudom. Illetve csak sejtem. Az alezredest közösen is eltehették láb alól. Dizőzünk odarendeli a főpincért az ales nyaralójába, az meg elbújik egy bokorban, kezében a nyaraló kulcsával. Csicsi pe­dig előttünk egyelőre ismeretlen módszerrel megöli az alest, s aztán, mint aki jól végezte dolgát, odébbáll. Romitán barátunk pedig rázárja az ajtót, majd visszajuttatja a kulcsot Csicsihez.

     - Nem éppen meggyőző a verziód, Lacikám. Mi a Náncsi néni búbánatos valagának avatta volna bele Romitánt? Azért, hogy köpjön? Hidd el, semmi közünk ahhoz, hogy Cséri Csicsi és Romitán mit művelnek egymással zárt ajtók mögött. Ez az ő magánügyük. Vagy csak amolyan megérzés részedről a dolog?

     - Valahogy úgy - válaszolta a hadnagy.

     - Hát akkor légy szíves, és ne fantáziálj, mert beleér a kezed a serblibe, és felébredsz. Más valami, Lacikám, van még?

     - Igen, van. Kilencre iderendeltem kihallgatásra Cséri Csicsit.

     - Végre, legalább csináltál valami okosat is. Mikor beszéltél vele?

     - Tegnap, amikor mentem az Astoriába Rozikáért. Véletlenül futottam vele össze. Hetet-havat ös­szehord, de még véletlenül sem az igazat. Azt is csak hosszú huzavona után volt hajlandó elárulni (miután közöltem vele az ujjnyomvizsgálat eredményét), hogy igenis, járt tizennyolcadikán Garaynál a nyaralóban.

     - Ezt sejtettem enélkül is...

     Nem fejezhette be Cseterás a mondatot, mert Margitka beszólt az ajtón:

     - Tábornok úr, Tschirmann Judit van itt.

     - Küldje be - mondta a főosztályvezető.

     Kisvártatva kacéran-kecsesen belibegett az irodába Cséri Csicsi, hosszú szipkával, és persze égő cigarettával szájában.

     - Üdvözlöm, főkapitány úr - vetette oda nyeglén.

     - Én is önt - fogadta Cseterás - először is, oltsa ki a cigarettáját. Nem adtam engedélyt, hogy rá­gyújtson. Másodszor: legyen szíves, és válogassa meg a hangnemet. Harmadszor: nem vagyok főka­pitány. Ha tud olvasni, Tschirmann Judit, láthatja, hogy az ajtómon csupán „főosztályvezető” van kiírva. Ne­gyedszer: hivatalos helyre nem illik kacéran öltözködni. Miért nem mindjárt kombinéban jött ide? Ötöd­ször: foglaljon helyet. Tanúként fogom kihallgatni.

     Cséri Csicsi leült az asztal előtti székre, s keresztbe rakta lábait. Egészen tangájáig alá lehetett látni rövid szoknyájának, ahonnan még szeméremszőrzete is kisejlett; mezítlábas cipőben is olyannyira mutatós volt a bőre, hogy az ember harisnyát vélhet rajta felfedezni.

     - Tessék mindkét lábát egymás mellé rakni és a szoknyáját lejjebb húzni! - förmedt rá Cseterás - ez itt rendőrség, nem pedig kupleráj!

     Majd kissé nyugodtabban folytatta:

     - Mondja, művésznő, miért mondott nekünk valótlant?

     - Ezt tegnap a hadnagy úr is megkérdezte, főosztályvezető úr kérem. Most sem tudok mást mon­dani, mint akkor.

     - Nos, rendben. Mit tud mondani Garay Arnold haláláról? De csak az igazat, mert a hamis tanúzást a törvény szigorúan bünteti! Élt még, amikor maga eljött onnan?

     - Igen - vágta rá magabiztosan a dizőz.

     - Fedezett-e fel rajta rosszullétre utaló tüneteket?

     - Hááát...panaszkodott a szívére, de azt mondta, hogy múló rosszullét az egész.

     - Nézze, Tschirmann Judit, a szívére nem panaszkodhatott, mert a boncolás egyértelműen kimu­tatta, hogy halála előtt makkegészséges volt, tehát maga nem láthatott rajta rosszullétre utaló jeleket sem. Mondhatnám úgy is, hogy ha az orvosszakértő nem lett volna bizonytalan a halál okában, az alezredest érhette valamilyen sugárfertőzés is. Ezért sem lehetett nála egyértelmű szívinfarktust meg­állapítani. Ergo, maga megint nem mondott igazat.

     - De ha mondom, kérem, akkor az úgy van - méltatlankodott a nő.

     - Nos, rendben. Egyelőre befejeztük a kihallgatását. De ha megpróbált minket becsapni, arra mi úgyis rájövünk. De akkor jaj magának! Na, itt írja alá a jegyzőkönyvet.

     - Persze, hogy igazat mondtam! - Cséri Csicsi azzal fontoskodó mozdulattal odabiggyesztette kéz­jegyét a papírra.

     - Menjem, kérem, ne is lássam! - hessegette ki Cseterás.

     - És máskor öltözzék fel tisztességesen, ha hivatalos helyre jön! - utasította rendre Cséri Csicsit Krecsmári is.

     - Te, Laci - mondta Cseterás, miután Cséri Csicsi kiment - el sem képzeled, mennyire ellenszenves lett nekem ez a nő. Úgy útálom, mint az eleven szart. Érzem most már én is, hogy sáros valamiben, de sajnos, nemhogy jog­alap, hanem még halvány sejtés sincs arra, amiért be lehetne őnagyságát kaszlizni. A kulcsot az alez­redes saját jószántából is odaadhatta neki.

     Ekkor Krecsmári hirtelen felpattant, és mint akit puskából lőttek ki, kirohant az ajtón a meglepett Cseterás előtt, aki hirtelen szóhoz sem tudott jutni. A hadnagy azonban egy perc múlva ismét vissza­jött - Cséri Csicsivel együtt.

    - Valamit elfelejtettünk, művésznő - mondta - Elvesztette a kulcscsomóját, én pedig megtaláltam. Hogy tudott hazamenni kulcs nélkül?

     - Volt a retikülömben is egy példány.

     - Csakhogy most egy kulccsal kevesebbet kap ám vissza - feszegette tovább a hadnagy - ugyanis az alezredes nyaralójának a kulcsát lefoglaljuk. Apropó: hogyan jutott hozzá a nyaraló kulcsához?

     - Arnikámtól kaptam.

     - Mindjárt gondoltam. Na, Isten önnel. Még keresni fogjuk.

     - Hiába keresnek, akkor se fogok tudni többet mondani. Viszlát.

     - Jó, jó, tűnjön már el!

 

9. Újabb haláleset. Koronatanú életveszélyben.

 

Őszbe fordult az idő, egyre hidegebbek lettek a napok. Október harmadikát írt a kalendárium, tehát jó másfél hónapja annak, hogy Garay alezredes rejtélyes körülmények között meghalt. Nyomo­zóink hiába tapogatóztak mindenfelé, semmiféle megnyugtató bizonyítékot nem sikerült találniuk sem arra, hogy az alezredes betegség áldozata lett, de arra sem, hogy halálához Cséri Csicsinek bármi köze lehet. Jóllehet, korántsem voltak tisztában a dolgokkal, Cseterás mégis kénytelen volt a nyomozást bizonyítékok hiányában felfüggeszteni, amibe csak Gellért nem akart belenyugodni. Erősködött, hogy ő a saját szakállára hadd folytassa tovább. Végül sikerült őt apósának lehiggasztania, így lassan-lassan ő is beletörődött a megváltoztathatatlanba...

     Hát igen. Egy ügy, ami talán még a Különleges Ügyek Főosztálya számára is örök rejtély marad...

***

    Ezen a borongós, esős októberi napon estére Gellért munkát vitt haza. Vádemelési javaslatot szer­kesztett más ügyben az ügyészség számára, s nap közben nem tudta befejezni. De hiába határozta el, hogy dolgozni fog, a gyerekek nem hagyták. A kicsi Gellért rögtön apját kezdte ostromolni:

     - Apu, hoztál nekem csokit?

     - Hoztam, kisfiam. De csak akkor adom oda, ha szépen megvacsoráztál. Ugye, jó voltál az oviban?

     - Jó voltam, apu. De szóljál már a Zolinak, nem akarja ideadni a macimat.

     - Ejnye, kisfiam - kapcsolódott be az idillbe Erzsike is - Látod, Mircsi minden játékát szívesen megosztja az ikrekkel.

     - Anyúúúú! - kiabált ki a kislány a gyerekszobából - Gyere már!  A Peti már megint bekakilt!

     - Apu, macika! - totyogott be Gellért dolgozószobájába a kis Zolika.

     - Jaj, de szép! - cirógatta meg apja a pici fiú fejecskéjét.

     - Zoli, tessék azonnal visszaadni a macimat! - kiabált öcsikéi egyikére a kis Gellért - Mircsi, vedd már el tőle!

     - Csend legyen már! - szólt rá Erzsike a gyerekekre - Mircsi most felmondja a leckéjét, Gellért meg bevonul játszani. Az ikrek pedig egy-kettő, nyomás vacsorázni! Az apu majd ad nektek vacsorát.

     - Nincs feladva semmi holnapra! - jelentette ki magabiztosan Mirandella - a lecajt még a napközi­ben megírtam. Képzeld, anyu, a tanár néni megdicsért tornaórán, hogy nagyon szépen hullahoppozok a nagy karikával, meg kaptam egy ötöst a talajgyakorlatra is! Szeretné a tanár néni, ha elindulnék majd az országos gyerekbajnokságon is ritmikus sportgimnasztikából!

     - Ennek igazán nagyon örülök, kislányom - válaszolta édesanyja - ez csakugyan nagyon jó hír, és igazán dicséretes. De szerintem az iskolában nemcsak testnevelésből kell ám jeleskedni, hanem mondjuk spanyolból is, bizony ám! Ugye, milyen jó lenne, ha spanyolórán jelentkeznél, hogy felelni szeretnél, és azt a múltkori csúnya hármast legalább négyesre javítanád. Ugye, kicsim, tudod a spa­nyolt?

     - Igen! Kérdezz ki, anyu, tudom!

     - Na jó. Hozd a szótárat, kikérdezem a szavakat.

     A kis Mirandella kihozta iskolai spanyol szótárát, és anyja kezébe nyomta.

     - No, kislányom, akkor mindenekelőtt mutatkozzál be szépen spanyolul.

     - Yo me'llama Mirandella Kovács. De úgy is jó, hogy Yo soy Mirandella Kovács.

     - Remek. Most pedig légy szíves, számolj el tízig.

     - Una, dos, tres, cuattro, cinco, seis, siete, ocho, nueve, diez.

     - Na látod kicsim, ugye, hogy tudod. És hogyan köszönsz spanyolul a napszaknak megfelelően?

     - Buenos dias, jó reggelt..Buenas tardes, jó napot. Buenos noches, jó éjszakát.

     - És azt hogy mondja a spanyol, hogy...például...tavasz?

     - La primavera.

     - No, és állatneveket tudnál-e spanyolul? Mondjuk: kutya.

     - El perro. Oroszlán: el lion.

     - No, és a spanyolban van-e semleges nem?

     - Nincs, anyu. Csak hímnem meg nőnem van. A spanyol névelők ezek, hogy hímnemben „el”, nőnemben „la”, többes számban pedig „los”, nőnemben „las”.

     - Mondj rá néhány példát, jó? Hogy mondja a spanyol az oroszlánt többes számban? Hogy van spanyolul, hogy „oroszlánok”?

     - Los liones.

     - Na jól van, kislányom, látom, csakugyan szépen tanultál.

     - Akkor ugye, nézhetem a filmet? Tudod, Chuck Norrist az RTL-Klub-on.

     - Nézheted. De utána nincs ám olvasás. Vita és zokszó nélkül villanyoltás. Igen?

     E békés családi idill közben egyszer csak csengettek.

     - Ki a fene lehet ez? - kelt fel Gellért a tévé elől ajtót nyitni.

     - Maradj, szívem - mondta Erzsike - megnézem én.

     Azzal kiment, és kinyitotta az ajtót. Krecsmári volt.

     - Csókolom, Erzsike. Gellért itthon van?

     - Persze. Jöjjön már beljebb, Laci!

     - Sajnos, nem tehetem, mert mennünk kell. Édesapja, a tábornok úr hívat mindkettőnket, méghozzá azonnal.

     A beszélgetésre Gellért is kijött.

     - Szevasz, Laci bátyám! Hát téged mi szél hozott ide?

     - Százados úr, légy szíves, öltözz fel gyorsan, és gyere.

     - De hát mi ilyen sürgős?

     - Majd a kocsiban. Gyere már, az Isten áldjon meg!

     - Legalább addig helyezd magadat kényelembe, amíg veszek magamra valami göncöt. Hiszen lát­hatod, már pizsamában vagyok.

     Krecsmári azonban csak az előszobában várta meg, amíg Gellért elkészül. Mikor ez megtörtént, Gellért gyorsan megpuszilta a gyerekeket és feleségét, Erzsikét, majd Krecsmárival együtt lementek, és beültek a hadnagy kis Polskijába. A hadnagy indított, s elindultak a Főkapitányság felé.

     - Mesélj, Lacikám, minek köszönhetem ezt a késő esti kocsikázást? - kérdezte Gellért.

     - Képzeld, meghalt Bátor őrnagy, Garay utódja!

     - És...? - folytatta a fiatal százados értetlenül.

     - Nóta- és dalesten vett részt a Vigadóban, ahol fellépett Cséri Csicsi is. A szemtanúk azt mondják, hogy Cséri Csicsi, mikor a szám után meghajolt, hogy fogadja a közönség tapsát, az őrnagy felé né­zett, aki hirtelen rosszul lett, s mire a mentők odaértek, már nem lehetett rajta segíteni. Ekkor értesí­tettem apósodat, aki erre azt mondta, hogy most, azonnal menjünk.

     Gellért döbbenten rázta fejét:

     - És...az orvos mit mond, mi okozta a halált?

     - Infarktus. De biztosat csak a boncolás után tudnak mondani. Ám ez még nem minden.

     - Nocsak! Mi meglepetést tartogatsz még nekem?

     - Bátor őrnagy szomszédait kórházba szállították, akik körülötte ültek, mögötte, előtte, jobb- és baloldalán, méghozzá sugárfertőzéshez hasonló tünetekkel. Állapotuk szerencsére nem súlyos, pár napon belül ki is engedik őket.

     - Akkor légy szíves, és most azonnal vigyél engem Cséri Csicsihez, te pedig elmész a kórházba, meghallgatni a sérülteket. Vedd úgy, hogy ez parancs.

     - Te, előbb jelentkeznünk kellene az Öregnél, mert vár bennünket. És ha késünk, őrült pipa lesz...

     - De hát nem érted, az istenfáját!? Cséri Csicsinek igenis, köze van az áldozatok halálához!

     - Nyugi, Gellért, ne idegeskedj. Majd az Öreg megmondja, hogy legyen, mint legyen. Különben is, mire alapítod, hogy köze van? Arra, hogy puszta véletlenségből eddig valamennyi hasonló halálesetnél jelen volt?

     - És ez neked nem is elég? - kérdezett vissza ingerülten Gellért - Én azt mondom, hogy a főbűnös maga Cséri Csicsi! Ha nem is közvetlen tettes, de legalább felbujtó, és valaki dolgozik neki...

      - ...És egy dugig zsúfolt hangversenyteremben sugárforrást helyez el. Ezt akartad mondani, száza­dos úr? Ezek szerint ez a valaki Garaynál is észrevétlenül elhelyezett egy miniatűr sugárforrást? Kép­telenség, Gellért, hidd már el. Akkor nem egy, de legalább húsz halottal kellene számolni, és valószí­nűleg már maga Cséri Csicsi sem lenne az élők sorában. Nézd, abban igazad lehet, hogy korántsem biztos a véletlen. De ha ez valóban egy gyilkosságsorozat, akkor azt mondd meg nekem, mivel ölhet­tek a tettesek? Direkt beszélek többes számban, mert véleményem szerint legalább ketten kell, hogy legyenek, hiszen egyetlenegy elkövető egyes-egyedül, egy szál magában nem lenne képes ennyire észrevétlenül gyilkolni.

     A Főkapitányság épületében már várta őket Cseterás. Mivel a főosztályvezetőt is az ágyból húzták ki - méghozzá éppen Krecsmári az újabb halálesettel kapcsolatban - érthető, hogy nem volt éppen rózsás kedvében. Miután káromkodott egy jó hosszút és cifrát, emelt hangon fogadta vejét és a hadna­gyot:

     - Isten lova faszát! Már megint egy rejtélyes haláleset! Ráadásul pont a Garay-ügy egyik koronata­núja, Bátor őrnagy! Mi a betyárúristen történik itt, azt mondjátok meg nekem!? Újabban katonatisztek között ütött ki a titokzatos járvány? Valaki katonatiszteket gyilkol?!?

     - Nem tudjuk - felelte Gellért tárgyilagosan.

     - Nem tudjuk, nem tudjuk… Ebállat piros pipilőjét!!! Ilyeneket hallok nap, mint nap! De olyat még véletlenül sem, hogy meg­oldottuk a Garay-ügy rejtélyét. Ne is idegesítsetek engem az ilyen pesszi­mista sületlenségekkel!

     Megszólalt a házi telefon. Cseterás felvette. A vonal túlsó végén a kapuőr volt.

     - Igen. Cseterás vagyok...Ki van itt..? Hamar küldje fel hozzánk! Köszönöm, bajtárs. Viszonthal­lásra.

     A tábornok iménti rosszkedve a másodperc töredéke alatt szertefoszlott, helyét izgalommal és örömmel kevert döbbent csodálkozás foglalta el:

     - Na, fiúk, azt hiszem, ma este közelebb jutunk a dolog nyitjához. Romitán, a főpincér van itt. A kapuőrnek azt mondta, hogy életbevágóan fontos, emberéletről van szó.

     Közben megérkezett Romitán. Reszketett, mint a nyárfalevél. Cseterás barátságosan fogadta:

     - Szép jóestét, Romitán úr. Nos, mi az az életbevágóan fontos dolog, amit közölni szeretne velünk?

     - Drága főparancsnok úr... kérem, tartóztasson le… én szörnyű bűnt követtem el... Én...én...én… elárultam a hazámat!

     - Ilyenekkel ne tessék tréfálni, kérem. Egyáltalán, tisztában van Ön azzal, hogy ez mennyire súlyos vád, elsősorban saját maga ellen? Egyébként hányszor mondjam még, hogy nem vagyok sem főpa­rancsnok, sem főkapitány, csak főosztályvezető? A másik dolog: ne idegeskedjen, kérem szépen, ha­nem szép nyugodtan beszéljen. Nem bántja itt magát senki. Tehát, hogy is volt az az állítólagos „haza­árulás”?

     - Jaj, tiszt urak...nem is tudom... - dadogta ijedten a főpincér - hogy hol is kezdjem...

     - Csak az elején, kedves Romitán úr - felelte Krecsmári - de miért nem ül le? Foglaljon helyet, ké­rem. Tessék, ülhet ide, ebbe a kényelmes fotelbe is.

     Romitán hálásan nézett a hadnagyra, de inkább Cseterással szemben, az íróasztal túlsó oldalán el­helyezett forgószékre ült:

     - Borzasztó zavarban vagyok...Egyrészt ha nem mondom el maguknak, maguk rám ordítanak....

     - Ettől ne tartson - felelte Gellért barátságos mosollyal - senkivel nem szoktunk ordibálni. Más­részt?

    - Másrészt, ha elmondok őszintén mindent, az biztosan enyhítő körülmény lesz a bíróság előtt, de... de...akkor...

     Nem fejezte be a mondatot. Hisztérikus zokogásba kezdett. Krecsmári pedig nyugtatgatni próbálta:

     - Noo! Ne hagyja már el magát ennyire! Így nem fog ám kelleni a lányoknak! Inkább menjen ki a mosdóba, és mosakodjon meg. Vagy inna inkább egy pohár jéghideg szódát?

     Cseterás szólalt meg ismét:

     - Csak bátran beszéljen, Romitán úr. Ami a bíróság elé állítását illeti, az a vallomásától függ. Ha csakugyan bűncselekményt követett el, azért bizony valóban felelnie kell a törvény előtt. Azt viszont jól mondta az imént, hogy az őszinte, feltáró jellegű, töredelmes beismerő vallomás fokozottan nyo­maté­kos enyhítő körülmény. Gondolom, Önnek sem éppen mindegy, hogy hosszabb végrehajtandó börtönt kap, vagy megússza egy rövidebb felfüggesztettel. Szóval, mi is az a „de akkor”?

     - Ha én mindent elmondok maguknak, engem megölnek!

     - Hogyhogy megölik magát? - kérdezte a tábornok - Ki ölné meg?

     - Cséri Csicsi - bökte ki végre a főpincér.

     Nyomozóink összenéztek. Úgy festett a dolog, hogy nem értik, mit akar ezzel mondani Romitán. Néhány másodpercnyi kínos hallgatás után a csendet Cseterás törte meg:

    - Ez roppant érdekes. De folytassa, Romitán úr. Garantálom, hogy senki nem fogja magát megölni, még Cséri Csicsi sem. Megvédjük magát. Erre szavamat adom.

     Romitán lemondóan legyintett:

     - Cséri Csicsi ellen még maguk is tehetetlenek. Ő ölte meg Okamoto Tsutsumit, Perényi Gerőt, és Garay alezredest is! Olyan fegyver van a birtokában, ami a világon senki másnak... Ő a szeme nézé­sével ölni képes!

      - Beszél maga zöldeket - mosolyodott el Krecsmári - ez szerintem merő fantazmagória és rém­mese, nem egyéb.

     Cseterás azonban úgy tett, mint aki hisz a főpincérnek, s vallomásának folytatására buzdította. Romitán pedig, ha rendkívül nehezen is, de beszélni kezdett.

 

 

10. Egy titokra fény derül

 

Cséri Csicsivel munkahelyemen, a Budai Orfeumban ismerkedtem meg. Én már régen ott dolgoz­tam, mikor körülbelül egy évvel ezelőtt odajött hozzánk dolgozni. Szemre való teremtés volt, annyi szent. Nekem is igen megtetszett mindjárt az első percben, annak dacára, hogy nős vagyok, és három gyerekem van. Csicsi ráadásul idősebb is nálam, én kerek negyven vagyok, ő pedig már negy­vennégy, de abszolúte nem látszik meg rajta a tényleges kora. Mi tagadás, elég nagy barom voltam, hogy már akkor megkívántam, és udvarolgatni kezdtem neki. Csodálkoztam is: én is jó vagyok nála, mikor mit tudom én, milyen nagykutyák, fejesek, meg külföldi mágnások dongják körül? De tudják, hogy van, akkor örültem, hogy van egy kis változatosság is a nemi életemben...de haj, bár csak soha se vetettem volna szemet erre a Matahari kettőre. Pedig már úgy voltunk, abban a stádiumban, hogy el­válok a feleségemtől, és Csicsit veszem el. Tudják, Csicsit imádtam, szexuálisan kívántam, annyira, hogy telje­sen belehabarodtam, a feleségemet viszont tiszteltem, sőt, a magam módján szerettem is, és szeretem most is.

     Egy szép napon Cséri Csicsi ezzel fogadott:

     - Mondd, szivi: mi lenne, ha miután összeházasodtunk, kivándorolnánk, mondjuk...Kanadába, vagy az Egyesült Államokba, esetleg Ausztráliába?

     - Ez mind nagyon szép - feleltem - de gondolj arra is, hogy akkor a gyerekeimet nem látom többé.

     - Ugyan már - mondta Csicsi - emiatt egy pillanatig se főjön a fejed. A feleségedet én elintézem. Soha nem jönnek rá, hogy én tettem el láb alól. Így válnod sem kell, engem özvegyemberként vezet­hetsz az anyakönyvvezetőhöz, a gyerekek pedig máris a mieink.

    Elhűltem. A döbbenettől egy árva hang nem sok, de annyi sem jött ki a számon. Hogy a feleségem meghaljon Cséri Csicsi keze által? Azt már nem! Akkor inkább maradjon minden a régiben!

     - Gondold meg jól, szivikém. Egy szavadba kerül.

     - De...de...hogy akarod megtenni?

     - Nos, szivi, jól figyelj. Elmondom neked a titkomat, de aztán senkinek egy pisszenést se, mert te is pórul járhatsz. Szemem nézésével ölni tudok. Ennek előzménye még az ötvenhatos ellenforradalomra nyúlik vissza. Akkor még négy éves kislány voltam, anyám karján ülve álltunk sorba kenyérért. Anyám ki nem állhatta a Rákosi-bandát, annál is inkább, mivel az ő pribékjeik vitték el apámat is málenkij robotra. Egy rohadt, piszkos ávós, aki úgy be volt baszva, mint az albán szamár, anyámat akarván megütni, engem talált el helyette. Ettől csaknem elvesztettem szemem világát. Szegény anyám rohan­gált velem egyik orvostól a másikig, míg végül kikötöttünk a MÁV-kórháznál. Ott egy bizonyos Des­sewffy doktor visszaadta a látásomat, miután megoperált. Évek múltán egyszer - már nagyob­bacska voltam - meg akart támadni a budai hegyekben egy kóbor kutya. Az ijedelemtől, a rémülettől csak bámultam az állat szemébe, sóbálvánnyá dermedve. Közben arra gondoltam, milyen jó lenne, ha ez a jószág most hirtelen megdöglene. Legnagyobb csodálkozásomra csakugyan így is lett. A kutya hirtelen összecsuklott, s én szerencsésen megmenekültem szorult helyzetemből. Ezzel a dolgot el is felejtettem, de nem kis megrökönyödéssel fedeztem fel gyilkos képességemet. Nos, telt-múlt az idő, közben felnőtt nővé váltam. Egyre csak az járt az eszemben, hogyan bosszulhatnám meg a becsületes, hithű kommu­nistákat ért rengeteg megaláztatást, szenvedést. Nem szívlelhettem persze a Kádár-rezsi­met sem, mert abban egyszerűen lehetetlen volt meggazdagodni, jól élni. Egy szép napon - akkor az Átrium-Hyatt-ban énekeltem - megismerkedtem egy külföldi üzletemberrel, aki, mint később kiderült, a román titkos­szolgálat, a Securitate ügynöke volt. Kapva kaptam a kedvező alkalmon, hogy végre, van valaki, aki szintén úgy érez, ahogyan én: nem tért le a lenini útról. Így hát elfogadtam a férfi aján­latát, s aláírtam az ívet. Annál is inkább, mert közben eszembe jutott különleges képességem a sze­memmel, nézésemmel. Ezt közöltem is az ügynökkel. Azt mondta, rövidesen eljön az alkalom, hogy emberen is kipróbálhas­sam. Ő ugyan többet nem jön Magyarországra, de egy munkatársa elhozza nekem a fel­adatot. Mind­össze két hetet kellett várnom: megjött magától a Conducatortól az utasítás, hogy likvi­dáljam a pusztavacsi fesztiválon Okamoto Tsutsumit, mivel én ott énekesként fellépek, így nem lesz feltűnő. Meg is tettem. Itt bizonyosodtam meg arról, hogy képességemet emberen is kama­toztatni tu­dom. Nemsokára újabb ukáz jött kintről: tegyek el láb alól egy nőgyógyász-professzort, bizonyos Dr.Perényi Gerőt. Ez is bekövetkezett. Szóval, szivikém, most már mindent tudsz rólam. Most már ásó, kapa, nagyharang választhat el minket egymástól. Egyrészt azért, mert imádlak (csodá­latosan tudsz kefélni meg smá­rolni), másrészt azért, mert hogy mindent megtudtál, így tulajdonképpen te is - hozzám hasonlóan - a Securitate embere lettél - fejezte be történetét Cséri Csicsi.

     - De...de...ez...egyszerűen...hazaárulás! - kiáltottam fel megdöbbenve.

     - Nevezd, aminek akarod. Ha nem teszed azt, amit mondok, véged van. De akkor is, ha köpsz.

     Mit voltam mit tenni, kénytelen voltam aláírni a nyilatkozatot, hogy belépek a román titkosszolgá­lat, a Securitate kötelékébe. Feladatom az lett, hogy névsort juttassak el az összekötő útján a kinti köz­pontba. Ám ez csak a napokban következne be először...

***

     Romitán hosszú, mély sóhajjal fejezte be megrázó történetét. Szemmel láthatóan megkönnyebbült.

     - Kérem, tábornok úr, kaphatnék egy pohár vizet és egy szál cigarettát?

     - Parancsoljon, Romitán úr, gyújtson rá - kínálta Cseterás - mindjárt kap vizet is. Lacikám, hozz már neki légy szíves egy nagy pohárral.

     Krecsmári kisvártatva letett Romitán elé egy félliteres söröskrigliben jéghideg szódát, aki azt mo­hón, nagy kortyokban, mind az utolsó cseppig megitta.

     Cseterás kérdezett ismét:

     - Tehát, kedves Romitán úr, ha az imént jól értettem, ez lenne az első bevetése a Securitate részé­ről?

     - Igen. Isten bizony, nem volt máskor, csak most lenne.

     - Nézze, mi megpróbálunk fenntartások nélkül hinni magának, mert vallomása őszintének tűnik. De ehhez az kell, hogy a továbbiakban nekünk dolgozzon. Nos?

     Romitán válasz helyett egy cetlit nyomott A főosztályvezető kezébe.

     - Ez mi? - kérdezte Cseterás.

     - A Cséri Csicsi által likvidálandók névsora - válaszolta a főpincér.

     A tábornok gondosan kibontotta, s elolvasta. Bizony, meghökkentő dolgokon akadt meg a sze­me. Fel is húzta a szemöldökét rajta.

     - Apuka, mutasd! - kapta ki Gellért apósa kezéből a papírdarabot.

     - Nekem is...! - bújt oda Krecsmári is.

    A papíron szerepelt többek között Bokor dandártábornok, a Bem Laktanya jelenlegi parancsnoka, a MÁV elnök-vezérigazgatója, a Honvédelmi Minisztérium egyik politikai államtitkára, sőt, maga a belügyminiszter is.

     - Hát - vakargatta fejét Cseterás - ez nem gondoltam volna erről a büdös, anarchista szekus kurvá­ról... A betyár spion hétszentségit meg nyolcboldogságát neki...!

     Majd Romitánhoz fordult ismét, kezét barátságosan a főpincér vállára téve:

     - Nos, Romitán úr, nincs mitől félnie. Nemhogy nem állítjuk bíróság elé, sőt, inkább még nagyon szépen meg is köszönjük Önnek, hogy egy ennyire súlyos, felforgató jellegű államellenes bűncselek­ményt leleplezett előttünk. Úgyhogy nyugodjék meg, és aludjon nyugodtan. Ám arra szeretném meg­kérni, hogy továbbra is segítsen nekünk, hogy e furcsa ügyet mielőbb lezárhassuk. Természetesen jogában áll nemet mondani, de ezzel egyrészt jelentősen megkésleltetné a nyomozást, másrészt saját magát és családját is életveszélybe sodorná. Nos, vállalja?

     - Természetesen - válaszolta Romitán - de ugye, megvédenek Cséri Csicsi ellen?

     - Ugyan, Romitán úr, ennek fel sem lett volna szabad vetődnie magában. Mondtam már, hogy erre gondunk lesz, úgyhogy ne féljen.

     - De mit kellene segítenem?

     - Először is azt legyen szíves megmondani, hogy hol, mikor, és milyen körülmények között kell találkoznia azzal, akinek ezt a listát át kellene adnia?

     - Holnap...

     - Hűha - szakította félbe Gellért - akkor azonnal cselekednünk kell! Elnézést, Romitán úr, hogy közbeszóltam. Folytassa, kérem.

      - Tehát holnap, azaz már ma, hiszen elmúlt éjfél. 21 órakor a Gyermekvasút Széchenyi-hegyi vég­állomásánál a bejárati oldalon. Nekem arra kellene sétálgatnom, amíg meg nem szólít egy ember - az összekötő - hogy „legyen szíves megmondani, merre van a Panoráma-szálló?” Én erre azt monda­nám, hogy „nem tudom, nem idevalósi vagyok.” Mire ő: „nem baj, akkor megkeresem.”

      - Értem... - felelte Cseterás - Nos, Romitán úr, erre a találkozóra természetesen nem ön fog el­menni, hanem a hadnagy úr. Ami pedig a továbbiakat illeti: Cséri Csicsivel ne szakítson. Tegyen min­dent úgy, ahogy eddig. Ne féljen, egy emberünk állandóan a sarkában lesz. Ez a rossz, szekus ribanc nem fog magára kezet, akarom mondani, szemet emelni, ezt személyesen garantálom.

     - De főosztályvezető úr, miért nem tartóztatják le?

     - Mert az ön vallomása egyedül még önmagában nem elegendő ahhoz, hogy lakat alá tegyük a „művésznőt”. További megdönthetetlen bizonyítékokra van szükségünk ahhoz, hogy ez sorra kerül­jön. Egyébként, megnyugtatom, ez is meglesz, csak idő kérdése az egész - felelte a tábornok.

     A főpincérnek adandó választ Gellért folytatta tovább:

     - Szóval, csak egész nyugodtan tegyen úgy, ahogy az előbb a főosztályvezető úr mondta. Ne fél­jen, de legyen nagyon óvatos. Nem veszélytelen vállalkozásba kezdett, Romitán úr... Nos, még egy­szer, nagyon szépen köszönjük Önnek, amit tett, hiszen maga lendítette át a nyomozást a holtponton. Ha maga nincs, mi egyszerűen tehetetlenek vagyunk... Hazavigyük-e kocsival, Romitán úr?

     - Hálás tisztelettel megköszönöm, uraim!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Dosage For Cephalexin Elllige

(Ellanah, 2019.08.23 06:50)

Rol De Propecia Viagra Acquisto Senza Ricetta [url=http://tadalafonline.com]cialis 5mg[/url] Definition Of Propecia Mail Order Generic Fluoxetine Secure Ordering Discount Kamagra In Usa

Purchase Levitra KelSciers

(KelSciers, 2018.12.27 04:11)

Amoxil Dosis Infantil Purchasing Generic Dutasteride Tablets Discount Low Price Order Cialis Online In Usa [url=http://howtogetvia.com]viagra[/url] Cephalexin And Psoriasis Cialis Chez Les Jeunes Il Cialis Scade Diane 35 And Yasmin Pharma Online Average Price Of Cialis Viagra Pills Free Shipping [url=http://antabusefast.com]where to get antabuse in massachusetts[/url] Order Doxycycline From Canada Tadalis Sx Soft Drug