Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szindbád ötödik útja - kicsit másképp

2014.01.22

Mintogy ismét nem volt maradásom otthon, ismét tengerre szálltam, hogy kereskedelmi cél­lal Piréziába hajózzak. Sokáig ment minden, mint a karikacsapás, hajónk simán siklott a ten­geren.
Ám egyszer csak hirtelen óriási vihar tört ki, és egy hatalmas hullám a hajót egyszerűen felkapta a levegőbe, és egy isme­retlen szigetre dobta; mi tagadás, ismét hajótörést szenvedtem.
Nos, éhségtől, fáradtságtól kimerültén, keserű szemrehányáso­kat tettem magamnak, hogy ismét veszedelmekkel cseréltem fel nyugalmas életemet. Aztán elnyomott az álom, s amikor kissé meg­erősített a pihenés és az alvás, elindultam, hogy körülnéz­zek a szigeten. Ez a sziget is gazdag volt gyümölcsben, édes­vizű patakban és forrásban, s csak úgy zengett a madarak éne­kétől. Ettem, ittam és este ismét álomra hajtottam fejemet, de nagy aggodalmak közt, mert sehol a szigeten emberi lelket nem találtam.
Amikor másnap valamivel távolabbra mentem, be, a sziget kö­zepe felé, íme: egy rosszarcú em­bert pillantottam meg egy for­rás mellett. Meztelen testét csupán okkersárga, különös felirat­okkal (mintha valami "F"-el kezdődő latin betűs írást véltem volna kivenni ebből az ákombákomból) tarkított falevelekből font öv takarta. Azt hittem, hogy az emberünk is idegen itt, akárcsak én, hozzáléptem és üdvözöltem. Megkérdeztem tőle, hová való, ki és miféle, (csak jóval később tud­tam meg, hogy ki is valójá­ban) s hogy milyen helyen vagyok én most. Nem válaszolt, csupán jelekkel kérte, hogy vigyem át a forrás másik felére. Azt hittem, hogy állapota csakugyan megkí­vánja ezt a segítséget. Vállamra vettem, nyakamba ültettem (de minek?), és vittem a megjelölt helyre. Amikor azonban szóltam neki, hogy szálljon le, úgy tett, mintha nem is hallaná. Megpró­báltam hát, hogy lete­gyem a váltamról, de a lábával oly szorosan körülfogta nyaka­mat, hogy képtelen voltam. Éreztem, hogy új szerencsétlen­ségbe sodródtam, szívem megtelt rettenetes féle­lemmel, sze­mem előtt elsötétült a világ, s élettelenül zuhantam a földre. Egy kissé engedett a combja (nem-meg)szorítása.

Újra megpróbáltam kiszabadítani magamat, ő azonban azt kö­vetelte, hogy hordozzam ide-oda a fák alatt. Ezt megtagadtam, de ő kezével szorította a nyakamat, lábával pedig úgy megrug­dosta oldalamat, miként a lovat sarkantyúzzák. Így kellett to­vább cipelnem ezt a rosszarcú embert, aki nyugodalmasan szedte a fákról a gyümölcsöt (külö­nösen a narancsokat), jó­ízűen eddegélt, és sem nappal, sem éjjel nem szállt le rólam. Képtelen voltam megszabadulni tőle, s ha nem engedel­mes­kedtem parancsának, és nem álltam föl, vagy nem mentem to­vább úgy, amiképpen ő paran­csolta, oly kegyetlenül ütött-vert, hogy az ostorcsa­pás sem lehetett volna ennél fájdalmasabb. Szüntelenül keserű szemrehányásokkal illettem magamat, és szívemből kívántam a halált. Álla­potomat különösen reményte­lenné és két­ségbeesetté tette az, hogy sem közel, sem távol nem lát­tam emberi lényt, akit segítségül hívhat­tam volna.
Egyszer, amint ide-oda cipeltem a rossz arcú embert, egy el­száradt tököt találtam. Ennek kiváj­tam a belét és szőlő nedvével töltöttem meg. Amint a tök tele volt szőlőnedvével, elzártam a felső nyílást, aztán kitettem a napra. Ott a szőlőnedv a melegtől forrni kezdett. Szabályszerű bor lett belőle; el is neveztem Felcsúti Lófingatónak. Ittam belőle, és ittam aztán mindennap, amíg egy kicsit erőre nem kaptam. Egyszer azonban ittas let­tem a bortól, énekelni kezdtem, össze-össze­vertem a tenyere­met, s nyakamon a rosszarcúval, ide-oda ugráltam.

Az én átkozott emberem észrevette a bor hatását, és jelt adott nekem, hogy ő is inni akar belőle. Odaadtam neki a tököt, s mind egy cseppig megitta a bort. Nemsokára széles jókedve ke­rekedett, tapsolt, rittyentgetett a kezével, ficánkolt a vállamon, aztán egyszerre csak reszketés fogta el min­den tagját. Végre engedni kezdett combjának nyomása. Letettem a földre, majd agyontapos­tam. Szertelen nagy volt az örömöm, hogy végre megszabadultam tőle.

Ismét kimentem a tenger partjára, s mily nagy volt az örömem, amikor láttam, hogy egy hajó, a „Demokratikus Köztársaság” kö­tött ki ottan! Amikor a legénység partra szállt, felette csodálko­zott, hogy engem ott talál. Miután elbeszéltem viszon­tagságaimat, azt mondta a kapitány:

- Ezt a szigetet úgy hívják, hogy Félázsia. Az a rossz arcú em­ber pedig maga a FITYISZ volt, és úgy hívták, hogy Orbán Vik­tor. Eddig még senki még élve nem szabadult keze közül. Azo­kat a Zembereket, akiket különféle süket populista, demagóg lózungokkal megvezetett, majd még ha­lálra is sanyargatott, ké­sőbb megsütötte félázsiai turulpecsenyének, és felfalta. Ezért a bátor tette­dért úgy a magam, mint hajóm, a "Demokratikus Köztársaság" legénysége nevében is köszöne­temet szeretném kifejezni neked.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.